A gravitáció bilincseit lerázó úttörőket azonban nem csak űrbe juttatni és hazahozni, de életben tartani is gigantikus feladat, mely összetett munkát igényel. Mérnökök és matematikusok, fizikusok és programozók, orvosok és dietetikusok összehangolt munkája szükséges ehhez, ahol minden szegmens egyformán fontos, hiszen egy rosszul megtervezett csavar ugyanúgy veszélyeztetheti a küldtetést, mint egy helytelenül megtervezett élelmezési stratégia.
Összeszedtünk néhány érdekes példát az űrverseny napjaiból és az űrkutatás aranykorából, melyeknek segítségével bemutathatjuk a sztratoszférán túli asztalkultúrát. Tubusokba zárt táplálékkiegészítőktől űrállomáson termesztett kísérleti korianderen át egészen a Hold felszínén megtöltött boroskehelyig tart a lista, mely megmutatja, hogy milyen fejlődésen ment keresztül az űrutazás konyhaművészete.
Az első űrhajósok és kozmonauták élelmezésének kérdése komoly feladat elé állította a tudósokat. Hosszú ideig kérdés volt, hogy az emberi szervezet hogyan reagál a súlytalanságra, és hogy ebben az állapotban egyáltalán lehetségesek az olyan alapvető testi manőverek, mint a nyelés. Gagarin első útja során azonban bizonyossá vált, hogy igenis lehet enni az űrben, így már csak az maradt a kérdés, hogy mi szerepeljen a menün?
A kezdetek szovjet kozmonautái tubusokból kinyomható pürékkel táplálkoztak. A Vosztok-1 fedélzetén az első űrrepülő maga is tubusba zárt májpástétomot ebédelt, és szintén alumíniumcsőből kinyomható csokoládékrémet fogyasztott desszert gyanánt.
Az űrversenyben szorosan zárkózó amerikaiak a kezdetekben szintén püré-alapon közelítették meg az űrétkeztetést. A Mercury-program (1959-1963) során űrbe jutó asztronauták liofilizált gyümölcsöket, dehidratált ételporokat és tubusba zárt krémeket kaptak. A visszatérő űrhajósok azonban rendszeresen panaszkodtak az ellátásra. A szárított élelmiszerek rehidratálása nehézkes volt, a tubusokból kinyomott táplálék semmiképp sem volt étvágygerjesztőnek nevezhető, az extrudált kenyérhelyettesítők morzsái pedig apró szemcsékre törve az űrhajó műszereinek minden résébe beférkőztek, rövidzárlattal fenyegetve.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet tarthatatlan, az űrkoszton pedig lehet, sőt, kell is fejleszteni.
A Mercury-programot követő Gemini-küldetések idejére (1965-1966) az űrkonyha jelentős fejlődéseket mutatott. A rehdiratálást gépekkel és fejlesztésekkel egyszerűbbé tették, a száraz élelmiszereket falatnyi darabokban, zselés kötőanyaggal bevonva készítették, hogy elejét vegyék a morzsálódásnak, a fémtubusokat pedig felváltották a könnyebb, kezesebb, és bármikor újratölthető műanyag tasakok. Az étlapot is frissítették, és olyan elemek is felkerültek rá, mint a rákkoktél, a karamellás puding, sült csirke, természetesen mind kozmoszkompatibilis formában.
A Gemini-programhoz köthető az első űrben elkövetett gasztrokihágás is. John Young, a harmadik expedíció pilótája egy marhahúsos szendvicset csempészett a világűrbe, szakfandere zsebében. Az űrhajósok szigorú ellenőrzés alatt álltak, semmit nem szabadott fogyasztaniuk, amit a Földi Irányítás nem hagyott jóvá, ám Young mégis magával vitte a szendvicsét, sőt, hozzá is látott. Amikor az irányítás észlelte az akciót, azonnal leállították az ekkor már Föld körüli pályán keringő pilóta uzsonnázását, és elrakatták vele a maradék szendvicset. Az óvatosságra ismét a kenyérről esetleg lepattanó morzsák jelentette veszély adott okot. Youngot a NASA később keményen megdorgálta, a pilóta azonban később elmondta, hogy jól esett neki a zéró gravitációban elköltött csempészett uzsonna.
Az Apolló-program során aztán tovább bővült az étlap. Az űrhajókat vízforralókkal szerelték fel, és a forró víz egyszerűbbé tette a fagyasztva szárított élelmiszerek rehidratálását és étvágygerjesztőbb eredményt hozott. Ez kulcsfontosságú volt, hiszen az Apolló-program űrhajósai minden korábbinál hosszabb ideig tartózkodtak a világűrben, így fontos volt a jó morál fenntartása, a komfort biztosítása. Ezt pedig a legegyszerűbben egy jó étkezési élménnyel lehet elérni. Problémát jelentett azonban, hogy az ételek rendkívül ízetlenek voltak. Annak érdekében, hogy az űrhajósok bélrendszerét ne stimulálják túl, az ételeket nagyon kevés fűszerrel készítették. Ennek ellenére minden űrhajós megtalálta a menün a maga kedvencét. Az Apolló-17 holdsétát végző űrhajósa, Harrison Schmitt az szárított bacon-darabkákat szerette, Buzz Aldrin a rákkoktélt részesítette előnyben, Paul Weitz a fagylaltot szerette.
Az Apolló-programok leghíresebbike, az embert a Holdra juttató tizenegyedik küldetés. Ehhez kapcsolódik az első, a Hold felszínén elköltött (úr)vacsora is, de fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben nem hagyományos étkezésről van szó. A presbiteriánus keresztény Buzz Aldrin a holdkompban két szín alatt vette magához az Eukarisztiát, azaz kenyeret és bort fogyasztott. Az űrhajós később így mesélt a különleges pillanatról: "A bort a templomunk által nekem adott kehelybe töltöttem. A Hold (kisebb, a Földhöz képest) egyhatodnyi gravitációjában a bor lassan és kecsesen örvénylett a kehely oldalán. Érdekes volt belegondolni, hogy a Holdon valaha kiöntött legelső folyadék és az ott elfogyasztott első étel az úrvacsora elemei voltak."
Az űrállomások megjelenése aztán újabb lépést jelentett a kozmosz-konyhában. Hosszabb tartózkodási idők, több tér, erősebb áramforrások, mindez az étkezésre is hatással volt. Az első amerikai űrállomás az 1973 és1974 között működő Skylab volt. Az itt kialakított nagyobb terek lehetővé tették egy fedélzeti hűtőszekrény és fagyasztó elhelyezését, ami lehetővé tette a romlandó és fagyasztott tárgyak tárolását.
Egy étkezőasztal is készült, amelyet úgy terveztek, hogy háromszög alakú ülésrendjével az állomás legénysége egyszerre, egyenlő félként ülhessen az asztalhoz, és véletlenül se alakuljon ki feszültség az asztal fő helyéből és az ülésrendből fakadó konfliktus. Az asztalt és a székeket a padlóhoz rögzítették, és láb- és combtámaszokkal látták el, segítve a normálisabb étkezési élményt. A tálcák alkalmasak voltak az étel felmelegítésére, és mágnesekkel voltak ellátva, ami lehetővé tette az evőeszközök és az ételtartályok kinyitásához használt olló kézügyben-tartását.
A Szovjetunió Szaljut-állomásain is megtalálhatók voltak a közös étkezőasztalok, sőt, egy egészen új elem is épült az állomáshoz, hiszen az állomásokon speciális körülmények tették lehetővé, hogy a kozmonauták saját paradicsomot, koriandert, uborkát, fűszereket termesszenek. Ezek a Föld körül keringő üvegházak nem csak friss termésekkel járultak hozzá az űrkutatások történelmével, de a terveik alapján készültek el azok a modellek is, melyek a mai napig szolgálnak a Nemzetközi Űrállomáson, és az alapját adják a hosszabb, Marsig tervezett expedíciókra tervezett egységeknek is.
A NASA célja az, hogy az ISS fedélzetén az étkezések a lehető leginkább hasonlítsanak a Földön elköltöttekhez. A modern űrhajósok minden eddiginél nagyobb választékból választhatnak, sok űrhajós személyre szabott menüt kér a rendelkezésre álló ételek listájáról, amelyeken már olyan ételek is szerepelnek, mint a gyümölcssaláta és a spagetti.
2002-óta ott szolgál az állomáson az az aprócska üvegház, mely lehetővé teszi a zéró gravitációs növénytermesztési kísérletek elvégzését, és friss zöldséggel látja el a legénységet is. Ennek a rendszernek az előzménye volt az Oázis névre keresztelt Saljut-egység, mely 1974-ben termelte meg az első űrben érlelt paradicsomot.
Az Űrállomás folyamatosan cserélődő, nemzetközi legénysége rendszeresen hoz magával valamit, ami hazájának gasztronómiáját jellemzi. 2015 május 3-án Samantha Cristoforetti olasz asztronauta lett az első ember, aki frissen főzött kávét ivott az űrben. A Lavazza és az Argotec kereskedelmi cégek kifejlesztettek egy ISSpresso nevű eszpresszógépet a Nemzetközi Űrállomás számára. A gép egyéb forró folyadékok, például tea, forró csokoládé és húsleves készítésére is alkalmas. A készülék nem csak az életminőség javítását szolgálja az állomás fedélzetén, de egyúttal egy űrbeli folyadékdinamikával kapcsolatos kísérlet eszköze is. A főzőgépet és a csészéket ugyanis kifejezetten úgy tervezték, hogy zéró gravitációban is működjenek.
A Japán Űrkutatási Ügynökség (JAXA) hagyományos japán ételeket és italokat hangolt át űrkompatibilis formába. A felkelő nap országának űrhajósainak így nem kell lemondaniuk az otthon ízeiről, hiszen a matcha, ramen, szusi velük együtt áll földkörüli pályára.
2008 áprilisában Dél-Korea első űrhajósa, Yi So-yeon Korea nemzeti ételét, a kimchi módosított változatát hozta magával. Három kutatóintézetnek több évébe és több mint egymillió dolláros finanszírozásba került, hogy az erjesztett káposztaétel űrutazásra alkalmas változatát megalkossák.
Christer Fuglesang svéd űrhajós kérését azonban az ISS megvétózta. Az űrhajós szárított rénszarvashúst vitt volna magával, de ez a szintén az állomáson dolgozó amerikai kollégái kifogásolták. Fuglesang repülésére ugyanis nem sokkal karácsony előtt került sor, a rénszarvas tehát karácsonyi érintettsége miatt lekerült a menüről. Az űrhajós helyette jávorszarvashússal érkezett.
Farkas Bertalan, az első, és eddig egyetlen űrben járt magyar asztronauta sem érkezett üres kézzel. Igaz, ő nem a Nemzetközi Űrállomásra, hanem a Szaljut-6 fedélzetére hozta el a gondosan összeválogatott menüsort. A különleges tervezésű alumíniumdobozt, melyet a magyar Alumíniumipari Tervező és Kutató Intézet alkotott meg, kívülről kalocsai tulipánok festett mintája díszítette, belsejében pedig többek között libamájpástétom, sült csirke aszpikban, sonka, füstölt marhanyelv, sertésvagdalthús, rakottkáposzta, sertéspörkölt, és virslivel készült babsaláta utazott. Két étel, a tepertő és a gyümölcsrizs lekerült a végső listáról, az űrrepülést megelőző kísérletek során ugyanis kiderült, hogy egyik sem viseli jól, ha kilövik a világűrbe.
Tovább olvasok:
Dining Guide A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.