Kamaszként a hatvanas években, ha felvettem apám egyik fehér ingjét, amelynek igen csak lötyögött a nyaka, de összehúztam egy pálmafás nyakkendővel, majd mikroporózus talpú cipőbe bújva, hogy magasabbnak tűnjek, és egy kikericssárga, vállban robusztus zakót is kerítve magamra, semmi akadálya nem volt, hogy a Sportszálló bárjába slusszkulcsnak tűnő kulcscsomót zajosan rázogatva, a portás éberségét elaltatva beslisszoljak.
Hirdetés
Kisétált az ajtón és irány a Luxembourg, ahol a déli verőfényben a hozzá hasonlók között szinte felszívódott, mint a pára. A pultos továbbra is alig jutott szóhoz a megtiszteltetéstől, idült mosoly ült ki az arcára. Ne hagyott nyugodni ez a most már magam sem tudom megtörtént-e jelenés. Rekedtes hangon megkérdeztem a pultost, hogy ismerte-e az iménti urat, járt-e már itt azelőtt. Az csak ingatta a fejét, majd kibökte: Maurice Fillioux-val volt szerencsém konyakozni. Mivel látta, hogy továbbra is ostoba, értetlen képet vágok, a tükrös üvegpolcról levett egy különös formájú üveget és az orrom elé tolta. Hennessy volt egy méretes inkább parfümös üvegnek látszó műremekben. Megvilágosodtam, azt hiszem mindent megértettem. A pultos mennyei boldogságában töltött az üvegből nekem, majd magának is. Aztán, mint egy kimerevedett képkockában vártunk, vártunk, hosszú pecekig, lélegzet visszafojtva lélegeztettük az arany csodát.
