Nem vagyok nagy borvacsora barát, olyan ez nekem, mint a kötöttpályás közlekedés: szükséges, hasznos, de, ha tehetem, kerülöm. Azonban a kivétel erősíti a szabályt. A Kárpátia étterem és az etyeki Kertész Családi Pincészet szövetkezett egy vacsora erejéig.
Kevesen tudják talán, hogy a Kertész borok alig-alig kapahatóak a borkereskedésekben, sokkal inkább vannak jelen a minőségi gasztronómia vonzáskörében. Ez, ha jól tudom, a tudatos kereskedelmi politikának és nyilván az éves 20-25 ezer palacknyira redukált termésnek is köszönhető. Lényeg az, hogy kifinomultan míves borokról van szó, többségében fehérborokról. Találkozásaim ezekkel a borokkal abban erősítettek meg, hogy a borkészítő a titokzatos nedűn túl minden álmát, szenvedélyét is beletölti a régmúltat idéző, erőt, eleganciát sugalló palackjaiba. A palackoknak súlya van, a filctollas egyszerű kézírást utánzó címkék pedig az egyedi, a csak neked, a háztól, a borkészítőtől személyes autogrammal ellátott figyelmes kézművesség érzetét keltik. Persze ehhez a formai üzenethez valóban figyelemreméltó borok is társulnak.
Nem részletezném azt, ami nyilvánvaló, hogy az ilyen borok mellé megfelelő ételeket társítani izgalmas feladat. Persze fordítva is igaz, de tapasztalataim szerint a borvacsorák motivációja többnyire mégis az adott bor méltó kulináris környezetének a megteremtése. Maradjunk ennél a verziónál.
Még szinte be sem léptem, amikor fonott kosárból kemence-meleget őrző konyharuhába bugyolált kétféle haséval kínálnak, az egyik káposztás, a másik töpörtyűs. Pattogtatom az ujjaim között a forró kis jószágot, majd egy Etyeki Carla Perla társaságában könnyedén el is fogyasztom. Csak óvatosan az ilyen forró apróságokkal, mert addiktívak. A Carla Perlát az olasz prosecco hagyományok ihlették, a névadás újfent a személyes vonatkozásokat támasztják alá, miszerint a tulajdonos két lánya: Carina és Laura neveiből adódott a Car – La. Dicséretesen szép gesztus. Nem beszélve a gyöngyöző simulékony erőről, friss savakról. Be vagyunk túráztatva, jöhet a vacsora.
Kezdetnek pirított laskagomba, sajtos kukoricás scone-on érkezik, és azon nyomban követi a 2010-es Etyeki Chardonnay. Jól megférnek egymással. A titokzatos scone az valójában egy szelet kalácsszerű készítmény, kellemesen átjárja a sajtos-kukoricás íz. A gomba kissé fád, leginkább azért, mert alulfűszerezett, meg éppenséggel lucskosabb is lehetne. Mindazonáltal sikerrel betölti a funkcióját, meg finom is, ahogy végül szépen összerendeződnek az ízek. A bor olyan mintha mély szakadék felett egyensúlyoznánk a veszély érzete nélkül, széles, kövér, ahogy Kertész úr mondja: „kevergettük, vastagítottuk, a hordót háttérbe szorítottuk”. Brutálisan jó bor, elegáns, nem tolakodik a hordó, csak a háttérből szalutál.
A folytatásban édesköménnyel ízesített zellerkrémleves, paszternák chipsszel következik, hozzá 2011-es Etyeki Királylányka. Leves ügyben azt hiszem a séf egy kicsit elment a lehetőség mellett, mert a várakozásom ellenére a zeller- édeskömény szövetségéből az ánizsos hatás elmaradt. A leves tejszínes kiszerelésű, kellemesen krémes készítmény, a paszternák chips zamatosan roppan, biztonsági futam. A Királylányka az egyik kedvenc a Kertész Családi Pincészetben, érződik is a törődés. Gyümölcsös, friss, ropogós, néhol szamócás, málnás beütéssel. Jó választás, bárcsak az ánizs is beleszólhatott volna.
A következő fogás amolyan köztes megoldás, talán éppen a hozzá társított bor az Etyeki Pinot Gris „szürkebarát” miatt. Ámbátor igen eltalált kreáció, egyszerű, őszinte, pontos. Roston sült camembert dióval és dióolajos rügysalátával. Üdítő. Igencsak együttműködik a borral, partnerségi viszonyban vannak, szeretik egymást. Van potenciál ebben a borban, Kertészék a kockázatosabb késői szüretet választották, és hordóban érett. Van benne fantázia, bonyolultabb ízvilág jellemzi, semmi újvilági bohémság, frivolitás.
Egymagában következik az Etyeki Zöld Veltelini 2009-es. Szép lecsengése az eddigieknek és egyben átvezetés a kemencés kecskegida és borjú fogásokhoz. Ez is késői szüretelésű bor, - mondhatni - a Kertész Családi Pincészet borról vallott gondolatainak esszenciája, a Pincészet filozófiai alapvetésének likvid megjelenítése. Nem mellesleg díjnyertes bor, nem ok nélkül. Profán gondolat vesz erőt rajtam: olyan ez a bor, mintha nem is etyeki volna. De azonnal hessegetem is, hiszen Kertészék éppenséggel arra büszkék, hogy a tehetséges etyeki elődök nyomaiban járnak.
Zsenge kecskegida vele sült zöldségekkel. Nem kell ehhez sok magyarázat. A gidaság, ha értő kezekbe kerül, ha olyan a csillagok állása, és aktuálisan olyan, akkor meghálálja a szakszerű bánásmódot. Omlós húsú, szépen sült jószág, olvad a szájban. Mediterrán tányér, semmi firle - franc. A 2009-es Etyeki Pinot Noir savaival utó rezegteti, óvón körbeöleli. Talán, ha bőségesebb pecsenyelé kíséri a gidát, az szorosabbra vonta volna a hús – ropogós sült zöldség szövetséget. Így sem volt könnyű abbahagyni. A fránya vörös pedig becsapós: vékonynak tűnik a pohárban, de illata, zamata bőven meghazudtolja a kezdeti könnyelműséget. A burgundi stílus kikacsint a pohárból.
Nyírfacukorral készült citrusos túrótorta zárja az estet. Ehhez 2009-es Etyeki Királylányka lett társítva. Másfél évet töltött hordóban, kései szüretelésű, pár gramm maradék cukorral. Száraz bor, mégis mazsolás, vaníliás,- mit mondjak,- intelligens, érződik, hogy fajtája büszkesége ez az évjárat. A torta szerény, háttérbe húzódó, bár szépen kiegyensúlyozott ízesítésű készítmény, kalapot emel, bókol a bor előtt, az pedig vidáman, megbocsátóan visszaint.