Mondjuk abban az értelemben ez az állítás egészen biztos, hogy a világ gasztronómiai szempontból egészen biztosan klasszisokkal jobban teljesítene, ha mindannyian birtokában lennénk a szuperséf képességeinek. Ám most nem erre gondolunk. Szóltunk már Andrés World Central Kitchen nevű non-profit szervezetéről, aminek nem sok köze van ahhoz, ami népszerű éttermei konyháján történik – hacsak az nem, hogy mindkettő José Andrés nevéhez kötődik.
A szervezet társadalmi vállalkozásokat segít, oktat, haiti árvaház javára alapít pékséget és éttermet, hurrikán pusztította területen eteti a rászorultakat, és mexikói migránsoknak biztosít élelmezést. José Andrés utat szeretne mutatni másoknak azzal kapcsolatban, hogyan kell és hogyan lehet segíteni a bajba jutottakon. Globális, nagy hatású ügyekbe kapcsolódik be. Most azonban egyetlen ember életére ható, de az internetes világon mégis körbefutó tettre sarkallta valami, amit igazságtalannak gondolt.
Munkát ajánlott egy nőnek, akit kirúgtak egy iskolai menzáról. Az ok: ingyen ebédet adott egy diáknak, akinek nem volt elég pénze. Öt éve dolgozott ott. Nyolc dollár miatt tört ki a botrány.
New Hampshire államban, a Bostont Montreallal összekötő képzeletbeli vonalnak majdnem a közepén van egy középiskola, amelyik nagyon büszke a sportprogramjára és zenekarára. Baseball, kétfajta foci, softball, kosárlabda, röplabda, tájfutás – a különböző sportágak nagy hangsúlyt kapnak az iskola pogramjában. A zenekar és a kórus versenyeket nyer, koncertezik, fesztiválokon lép fel. Csupa nagyszerű tevékenység és eredmény, nem igaz? Most mégsem ezek miatt forgott a nevük közszájon.
Márciusban Bonnie Kimball, aki az iskolai menzán dolgozott, elbúcsúzhatott a munkahelyétől. Az egyik diáknak nem volt elég pénz a kártyáján, Kimball mégis adott neki ebédet. Ezzel megsértette a szabályzatot, és túllépte munkakörét. Nincs ebben semmi különös, az Egyesült Államok a szabályok és előírások országa, ahol mindenki addig a szabadság és egyenlőség gyermeke, amíg ezek betartását komolyan veszi, és a kereteken belül marad.
Az ingyenebéd árát másnap megfizették, így a konyhát anyagi kár nem érte, a vezetőség azonban nem tűrhette a szabályok megszegését.
Elvi kérdést csináltak az ügyből, de nem jártak jól vele, mert a sajtóban kötött ki az eset.
Mikor a jó hír forgott kockán, már visszakozott volna a menza, és felajánlották, hogy visszamehet dolgozni hozzájuk egykori munkatársuk. Azonban a fagyi visszanyalt: Kimball mindezek után hallani sem akart erről. Azt mondta, nem hisz abban, hogy ez egy őszinte dolog lenne az iskola részéről. Nem ő kell nekik, hanem a jó hírüket próbálják menteni.
Nyugodt vidék lehet ez a New Hampshire, ahol az újságíróknak vadászni kell az izgalmas történetekre. Bonnie Kimball szerencséje (és az iskola szerencsétlensége), hogy ezen a vidéken valószínűleg nem sok kirívó történhet. Ennyi elég volt a sajtónak, ami köztudottan szereti a hatásos és az érzelmek húrjait pengető sztorikat: „A hős Bonnie Kimball” címmel jelentek meg cikkek az egyébként – valljuk be – nem világrengető esetről.
José Andrés értesült a sztoriról, és a Twitterén közzétette, hogy szívesen alkalmazná számos étterme valamelyikében a hölgyet. Hogy nyomatékot adjon az ügynek, személyesen is felhívta Kimballt a hétvégén. Hogy melyik éttermére gondolt, azt nem tudni, ugyanis New Hampshire-ben nincs érdekeltsége a José Andrés által jegyzett Think Food Groupnak.
Teljes joggal gyanakodhatunk, hogy ez alkalommal Andrés fellépése nem volt más, mint nemes gesztus. (Hacsak Kimball családostul nem akarna lakhelyet is változtatni.) Ám egy valamiben biztosak lehetünk: Andrés nem a nagy dumák, hanem a tettek embere. Ha ő azt állítja, hogy valamibe beleáll, és megcsinálja, akkor az úgy lesz, még lehetetlennek tűnő vállalások esetén is. Erre mondjuk jó gondolni azokon napokon, amikor nehezebben hisszük, hogy a világ alapvetően klassz hely.
Utóirat: mielőtt bárki kommentben elkezdené mantrázni a „hülye Amerikaiak – amerikai hülyék” című, komplexusos szöveget, elmeséljük legutóbbi, San Franciscó-i élményünket. A városközpontban rengeteg hajléktalan él az utcákon. A feszes munkaprogram előtt egy jól ismert kávézólánc poharaival a kézben indítottuk a napot. Reggelente jó sokat kell sorba állni, minde ki ilyenkor szeretne kávézni. Van idő megfigyelni, hogy valaki egy péksütivel vagy kávéval többet vesz, és a kint ácsorgó, kevésbé szerencsés sorsú kezébe nyomja. Vagy azt, hogy az utcán élő besétál, és elvesz szó nélkül egy szendvicset, amire az eladó csak vállat von. Azon sem csodálkoznánk, ha találnák erre vonatkozó passzust a kávézó házirendjében...
Látta már José Andrés magánakcióját a 90. Oscar-gálán?
Dining Guide A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.