Már a mozzarella önmagában vitaindító téma lehetne, ugyanis az olaszok kikérik maguknak, hogy a 199 forintért kapható, enyhén gumis állagú tömegterméket valódi mozzarellának nevezzük. De ez egy másik történet... Vegyük úgy, hogy egy olasz kisváros piacán – vagy ilyen hideg időben inkább a delikáteszboltjában járunk. A hűtőpultban felismerjük a sajtokat (no nem mindegyiket, csak amihez már volt szerencsénk), és ha Pugliában van ez a bolt (ahol a tésztakészítő nénik az utcán árulják az orecchiettét, korábbi cikkük itt: xxx), akkor egészen biztosan ott lesz stabilan a mozzarella mellett a burrata is. A szó annyit jelent: vajas. Vagyis sajttal-tejszínnel töltött sajt. Mint egy kis batyu, ami kívül szilárdabb mozzarellából készül, belül pedig lágyabb mozzarellával és tejszínnel van töltve. Az egyik legfinomabb friss sajt, amit a pucc (hagyomány és eladhatóság) kedvéért zöld lilomlevélbe csomagolva is árulnak, de természetesen létezik ipari verzió is belőle.
Maradjunk a sajtoknál. A stracciatella ebben a szövegkörnyezetben lágy sajt, apró darabokra tépve, tejszínben lágyítva, nagyon frissen, 24 órán belül fogyasztva. A burrata töltelékébe is ez kerül. A dél-olasz Apuia tartományban, Foggia környékén, bivalytejből az igazi. Krémes, gazdag ízű, önállóan a menő éttermekben drága előételként kerül az asztalra.