A gasztroújságírók egy része azt gyanította, hogy előzetes információk nélkül egyszerűen csak kísérleti alany lett. Helen Rosner újságíró például ezt írta: “A nyolcdolláros jeges savanyú (water pickles) kiválóan mutatja, hogyan és mi alapján találunk egy ételt értékesnek”.
A Twitteren áradtak a kommentek:
“Ha ez egy troll műve, akkor jól átvertek minket. Ami nem jó érzés! Ha szándékosan csinálták, akkor őszintén szólva: szemétség. Szemét és leereszkedő anélkül, hogy humoros lenne, vagy érdekes."
De mi van, ha ez nem trollkodás?” – írta Helen. “A tény, hogy étteremben tányéron szolgálják fel, meglátszik az árán. Máskor is kifizetünk 10 dollárt egy Cézár-salátáért, ami ötvencentes salátából és bolti sajtból készült. De arra legalább ráfoghatjuk, hogy van tápértéke. Ami nem igaz, ha egy adag jégről van szó, amit megszórtak némi fűszerrel. Létezik, hogy a tápértékért fizetnénk? Nyilván nem – gondoljunk csak a vacsora után elkortyolt csésze teára, ami 4 dollárba kerül, de van, hogy 6, 8, 12 dolllárt is elkérnek érte...”
Mások nem voltak ilyen megértőek: egy fotón egymás mellé tették a fűszeres jeget és a gyerekeknek készített jégkockába fagyasztott szörpöt.
Vagy az a vendég, aki – mivel az étlapon nem tűntették fel – csalódottan látta, hogy jeget hoztak ki neki a rágható, szilárd sós, savanyú csemege helyett, és érdeklődés hiányában hagyta, hogy pocsolyává olvadjon.
A Yelpen úgy írta le egy étteremlátogató a fogást, “mintha barackszínű sókristályok úszkálnának magentaszínű folyadékban”.
Bowien később pontosította, hogy a jeges csemege az iható kimchi mintájára készült: a water pickles nem más, mint sós vízben erjesztett kínai kel, retek és hibiszkusz, amit a savanyúság levével, tört jéggel, chili olajjal és aloés sóval tálalnak.
Tény, hogy a jeges csemegét kóstolva többen tényleg fellélegezhetnek, hogy ez végre tényleg olyan fogás, amit otthon is össze lehet ütni. Képek itt!