Hirdetés

Egy milánói étterem kimondta, amit eddig is mindenki sejtett. Mit kimondta… egyenesen kifüggesztette, kihirdette, szétkürtölte: náluk ingyenkaja jár az influenszereknek. De hogyan is működik ez?

Hirdetés

Levelet kell írni nekik, kidomborítva, hogy milyen jól járnak, ha meghívnak? Homályosan utalgatni a számla kikérése előtt, mennyi követőnk van, és milyen előnyeik származnak abból, ha posztolunk az étteremről? Ezek az amatőr módszerek a múltba vesznek.

A milánói This is Not a Sushi Bar kerek perec megmondja, kinek és mennyi ingyenétel jár egy posztért cserébe. Ráadásul sávosan adakoznak, mint a személyi kölcsönt nyújtó bankok: a közösségi médiában 1000-5000 követővel bírók egy ételt választhatnak. 5000-10.000 csodáló dupla hasznot hoz: két tányérral lehet választani, így akár belefér egy leves és egy főétel is. Tízezer fölötti követő már igen komoly szám, meg is hálálják négy tányér étellel. Aki össze tudott posztolgatni magának a világhálón ötvenezernél több rajongót, az akár egy családi ebédet is megúszhat ingyen, nyolc főig.

Ne legyünk álszentek: ez is egy munka, és aki sok embert meg tud szólítani, az önmaga reklámfelületté válik, aminek ára van.

Így megy ez: celebek osztják meg életük őszinte pillanatait egy forró, spontán csók közben véletlenül a kézben maradt üdítős üveggel. Büszkélkednek újszülött gyermekükkel, akiből mondjuk semmi nem látszik, de a babakocsi márkája tisztán kivehető, és még sorolhatnánk… Miért lennének kivételek a gasztrotémában utazó, népszerű és befolyásos emberek, ha tudják magukról, hogy számít, amit mondanak vagy mutatnak magukból?

Mindeddig fondorlatos módszerekkel kellett rávezetni az éttermeket, hogy maguktól rádöbbenjenek, mekkora népszerűséget hozhat nekik egy sokak által látható poszt. Lényegesen egyszerűbb azonban tiszta, jól értelmezhető üzleti alapra helyezni az együttműködést, félreérthetetlenül megnevezve az elvárásokat.

Megszólalt közben a vitriolos énem: az italokat vajon hogy lehetne esetleg ingyen megúszni? Várom, mikor jut a milánóiak eszébe, hogy egy pohár San Benedettóért kérjenek mondjuk három perc cintányérozást kis, piros sapkában az étterem előtt, a spontán arra járók figyelmének megragadása érdekében. Öt percért szívem szerint adnék egy pohár asztali bort, tíz percért viszont már ki lehetne érdemelni egy Aperol Spritzet is.

Tudom, hogy nincs igazam. A világ változik, és hiába kapálózik a mentőövért a másik oldalon a régimódi jó ízlés és a csipetnyi méltóság, a valóság mégiscsak az, hogy akinek tehetsége van másokat befolyásolni, és hajlandó az idejét befektetni, az nem fogja bánni, ha ebből előnye is származik.

A Pinch of Yum nevű gasztroblog szerzői sem szeretnek titkolózni. A blogot író Ostrom házaspár a kapcsolódó bevételeiket és kiadásokat pontosan megnevezi, láttatva, hogy lehet egy gasztroblogból tisztességesen megélni. 2009-ben indították az oldalt, négy éve mindketten, teljes munkaidőben foglalkoznak vele. 2011 augusztusától követhetőek a bloggal kapcsolatos pénzügyeik. Abban a hónapban majdnem 22 dollárt kerestek vele. Azóta viszont volt olyan hónap, amikor 95 000 dollár érkezett a bankszámlájukra. Hirdetésből, szponzori tartalomból, Amazon-együttműködésből és az e-könyvük értékesítéséből. Ellenben a kiadásaik is tetemesek voltak, a kettő különbözete, azaz a tiszta hasznuk 66 692 dollárra (majdnem 19 millió forintos összegre) rúgott. Nem rossz egyetlen hónap alatt…

A bloggerkedés és a stabil követői bázis létrehozása komoly és következetes munka, ami nem csak megtörténik az emberrel. Marketingértéke vitathatatlan és egyre inkább kifejezhető.

Már csak az a kérdés maradt: mennyire valós és mennyire értékes az, ami ezzel a munkával létrehozható?

FACEBOOK TWITTER GOOGLE PLUS