Az egyik első példa művészet és konyha kapcsolatára az ókori Egyiptom ősi sírjaiban található. Az elhunytak örök életbe való átlépését segítő temetési áldozatok között ott voltak az útravalónak szánt, sírkamrákba rejtett élelmiszerek, és a falakra festett freskók, amelyeken különféle alapanyagok és finomságok, búza, füge, kenyér, hús és szőlő szerepeltek.
Az ókori Rómának is megvolt a maga sajátos étkezési kultúrája. A rómaiak ételeknek szentelt festményekkel és mozaikokkal díszítették palotáik falait és padlóit. Fennmaradt néhány falfestmény, melyeken olyan ételek szerepelnek, amiket szokás volt ajándékként átnyújtani a házigazdának, ha vendégségbe hívott. Minél dúsabb ajándékokat ábrázolt a kép, annál jobban szolgálta e proto-csendélet kettős célját. Egyszerre díszítette a lakást, és hírt is adott a tulajdonos gazdagságáról.
Az Asaratos-mozaik egy újabb, különleges példa a festett gasztronómiára. A "söpöretlen padló-mozaiknak" is nevezetett műalkotások általában az étkezőtermek padlóján szerepeltek, és úgy voltak megtervezve és megalkotva, hogy egy dús lakoma maradványait ábrázolják, méghozzá igencsak élethűen. Kagylóhéjak és ráklábak, almacsutkák és diódarabok hevernek szanaszét, megdöbbentően élethűen megformázva apró kövekből. Nem csak művészeti geg, de nagyszerű hangulatelem is, hiszen utal arra, hogy a helyiség gazdag lakomáknak ad otthont, az egzotikus hozzávalók maradványai pedig szintén a házigazda vagyonára, és kifinomult ízlésére utalnak.
Az ételfestészetnek ez az ága Róma bukásával eltűnt. A középkorban a művészetben keresztény szemlélet uralkodott, amely nem hagyott teret az egyszerű, világi élvezeteknek, melyek között az étkezés is ott szerepelt. Az ételek azonban időnként mégis utat találtak a képzőművészek ecsetjeihez, ehhez azonban új összetevőre volt szükség, mégpedig a szimbolikára.
Az ételnek mindig is megvolt a maga szimbolikus helye a művészetekben, a klasszikus irodalomban és a mitológiában ugyanúgy, ahogyan a képzőművészetekben is. Talán az egyik legnyilvánvalóbb példa ital és étel szimbolikus felhasználására a kenyér és a bor ábrázolása, amely Krisztusra utal.
A vallásos művészet tele van ételábrázolásokkal, elég, ha a szintén Jézusra utaló halra gondolunk. Újabb példa az ősi zsinagógák falfestményein megjelenő etrogábrázolás. Az etrog, avagy cédrátcitrom fontos szerepet játszik Szukkót ünnepének szimbolikájában, gyönyörű sárga pigmenttel megfestett képmása pedig a mai napig ott ragyog számos régi imaház ősi falképein.
A gyümölcsöket és más élelmiszert néha allegóriaként használták a Biblia magyarázatára. Az alma például Ádám és Éva eredendő bűnének metaforája volt. Ez a gyümölcs éghajlattól függően lehetett hagyományos alma, de mediterrán vidékeken fennmaradt képeken nem ritka a gránátalmás verzió sem.
A reneszánsz a humanista gondolkodás és a természet iránti érdeklődés korszakát hozta magával, amely kezdte előkészíteni az utat a csendélet önálló műfajjá válásához. A képeken ábrázolt erkölcsi és vallási tanulságok megmaradtak.
Aztán Caravaggio elindította a forradalmat.
1596-ban Caravaggio egy gyümölcskosarat festett. Ez a látszólag egyszerű festmény új lapot írt a művészettörténetben.
A csendélet most először kapott ugyanolyan formai és értelmezési méltóságot, mint egy emberi portré vagy egy vallásos történet. A műfaj néhány évszázaddal később, a 17. századi Németalföldön érte el csúcspontját. Az egyre erősödő gyarmatbirodalomba egzotikus tájakról érkeztek különleges fűszerek, gyümölcsök és alapanyagok. Az áruszállítmányozásból meggazdagodott mecénások pedig a csendélet műfaját választották, hogy gazdagságukat és ízlésüket megfelelő módon bemutathassák. Ezeken a műveken kínai porcelánok, egzotikus gyümölcsök és importált citrusfélék sorakoznak, a finom asztalkendőkön trónoló homárokkal és mélytengeri halkülönlegességekkel együtt.
A csendéletfestészet a holland társadalom tökéletes eszközévé vált, hatalmának demonstrálására.
Ahogyan egy tányér jól megkomponált étel is, úgy egy megfelelően elkészített műalkotás is mindig két emberről szól. Eddig csak a megrendelőről esett szó, a mecénásról, aki díszíteni és dicsekedni kívánt megrendelt festményével. Az ecset túloldalán azonban ott van a festő is. Amellett persze, hogy egy gazdag megrendelő megbízása nem utolsó szempont, ne higgyük, hogy csak az anyagiak motiválják a piktorokat csendéletek megalkotására.
A műfaj hihetetlenül sok lehetőséget kínál egy alkotónak, hogy technikai tudását megcsillogtassa. Egy főtt rák piros páncélján csillogó gyertyafény élethű megfestése, egy citrom csigavonalban tekeredő héjának élethű ábrázolása nem egyszerű feladat. Minél élethűbben, ügyesebben oldotta meg a festő, annál jobban elterjedt a híre tudásának. Elvégre, aki ugyanolyan jól tud ananászt és arapapagájt festeni, gyöngyház villanyélen megtörő fénysugarat ábrázolni, nautiluszkelyhet és vadkanpecsenyét ábrázolni, azt érdemes támogatni művészeti karrierjében, és nem csak csendéleteket, de esetleg portrékat is rendelni tőle.
A flamand és holland csendéletfestmények fényűzése éles ellentétben állt spanyol társaik józanabb stílusával. Juan Sánchez Cotán úgynevezett böjti csendéletképei szerényebb ételeket ábrázolnak kevésbé dús környezetben, és inkább böjtölésre, mint torkosságra buzdítják a nézőket. Ez természetesen a Németalföldről hiányzó, Spanyolországban viszont teljes gőzzel dübörgő katolikus szemléletnek volt köszönhető.
1667-ben André Félibien francia történész, építész és teoretikus közzétette a műfajok hierarchiájáról szóló értekezését, amely presztízs és kulturális jelentőség szerint osztályozta a különböző művészeti műfajokat. A csendéletfestészet nem szerepelt túl jól, jócskán lemaradt más kategóriákkal, például a történelmi jelenetekkel és a portrékkal szemben. Ez az írás is oka volt a barokk fénykorban kissé valóban kifulladt műfaj hanyatlásának,.
De a művészeti ág nem tűnt el. Az olyan művészek, mint Francisco de Goya, a csendéletet a háború erőszakosságának magyarázatára használták. A halott, feldolgozásra váró állatokat ábrázoló képek most már inkább a halál borzalmáról, mint az élet örömeiről szóltak.
A bécsi Albertina őriz egy megdöbbentő erejű képet Picasso korai korszakából, melyen egy konyhapultra helyezett fácánkakas látható. A reggeli vadászat zsákmányának irizáló tollain megcsillan a fény, és a néző egy pillanatra megpillantja a később következő, feldíszített, finomságokkal megrakott ünnepi asztal mögött álló áldozatot.
1928-ban Derkovits Gyula elkészítette Halas csendélet-sorozatának első részét. A megdöbbentő erejű képet sokan sokféle módon elemezték már. Egyik olvasat a szenvedő proletárművész sovány vacsoráját látta benne. Más értelmezések inkább a mindig alkotó, mindenben kompozíciókat látó, egyszerű hétköznapi jeleneteket művészetté emelő festő csúcsművének tartották. Mások szerint az aranyfestéket érdemes figyelni, mellyel Derkovits a füstölt hal gyönyörű, mélybarna-arany színét vitte vászonra, tökéletesen élethű, sőt étvágygerjesztő eredményt elérve.
A csendélet tehát tovább élt, és ez nem változott a klasszikus festészet legnagyobb riválisának megjelenésével sem. A 19. században a fényképezés feltalálása örökre megváltoztatta a csendélet fogalmát. Nicéphore Niépce 1822-ben készítette el az első fényképes csendéletet.
Elmosódott fényképe A terített asztal címet viseli.
A csendélet később mégis megváltozott, mégpedig az 1930-as években, a színes reklámok megjelenésével. Az ételfotókat most már eladásra használták, tele lettek színekkel és egyetlen céljuk az vásárlási vágy felkeltése lett. Az osztrigát és a homárt felváltották a gabonapelyhek és a feldolgozott élelmiszerek. A fogyasztói társadalom csendélet-értelmezését a művészet legszerethetőbb szélhámosa egy hatalmas, leveskonzervet ábrázoló képpel erősen ki is figurázta.
A közösségi médiának köszönhetően ma már mindannyian öntudatlanul is csendéletművészekké váltunk. Az éttermekben és asztal fölött elkattintott ételfotók pedig ugyanazt a cél szolgálják, mint a kezdetekben. Mesélnek az ételről, és mesélnek rólunk is. Megmutatják a világnak irigylésre méltó villásreggelinket és különleges fine dining élményeinket. Eldicsekedhetünk kiváló ízlésünkkel és innovatív(nak vélt) fényképészeti látásmódunkkal. Ha elég kitartóan keresgélünk, megtalálhatjuk azt a szálat, mely a római mozaikpadlóktól a holland asztalkultúrán át egészen a tegnap este készített, hashtaggel ellátott posztunkig vezet.
Forrásunk volt: 1
Tovább olvasok:
Dining Guide A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.