Hirdetés
Hirdetés

Lisszabon fado-éttermeiben nem érdekel az sem, ha nem jó az étel

SZERZŐ: Kovács Bálint
2019. május 29.
Portugália fővárosában épp olyan kötelező program beülni egy zenés étterembe, mint a görög üdülőfalvakban. A fadót mégsem tudta tönkretenni a turizmus.
Hirdetés

Étterembe mész, de nem érdekel, mit fogsz enni. Tudod, hogy az étel nem lesz túl jó, de ezzel együtt sem zavar, hogy egy rakás pénzt ki fogsz adni érte. A várost már korábban keresztülszelted a huszonnyolcas villamoson, mint mindenki, úgyhogy nagyjából tudod, hova mész, ismerősek a kis utcák az apró macskakövekkel, a falakon a színes csempékkel, a saját délelőtti fotódról felismered a katedrálist, a Sét, úgyhogy megnyugszol, jó helyen vagy. Aztán a Clube de Fado előtt ér az első csalódás.

Turisták alkudoznak a fejüket ingató, egyenruhás alkalmazottakkal: ha nem volt asztalfoglalás, semmiféle kiskapus lehetőség nincs arra, hogy bárki is bejusson az erősen túlárazott, a helyi árak minimum duplájáért kínált ételek és a nevesebb fado-énekesek otthonába. Megpróbálsz benézni az ajtón, aztán az ablakon, de hiába, ez a hely exkluzív, nem leshet be bármilyen turista, hogy nincs-e itt esetleg megint Woody Allen, ha már vele és egy másik neves vendéggel, Neil Armstronggal reklámozzák az éttermet.

View this post on Instagram

Hirdetés

История Фаду. ⠀ "Единственное, что имеет смысл - это чувствовать Фаду. Фаду не предназначен для того, чтобы его пели, это просто случается само собой. Ты чувствуешь его, не стараясь понять или объяснить." Амалия Родригеш и мой вольный перевод. ⠀ 📍Singers to listen: * Amália Rodrigues * Ana Moura * Mariza * Carlos do Carmo * Carminho * Camané ⠀ 📍Places to visit: * Museu do fado * A Severa * O Faia * Clube de fado * Dragão de Alfama * Duetos da Sé * Esquinha de Alfama * Mascote da Atalaia * Parreirinha de Alfama * Sr. Vinho * Adega Vadia (Sintra, по пятницам) ⠀ Наверное, ничто не выражает португальскую душу лучше, чем музыкальный стиль Фаду. Песни Фаду - это песни о щемящей сердце тоске, грусти по тому, что было потеряно, утрачено и никогда уже не сможет быть обретено вновь. ⠀ Появившийся стихийно в 19 веке, Фаду стал неизменным атрибутом жизни обычных португальцев. Его можно было услышать повсюду: в коридорах домов, в переулках, тавернах, закусочных, в садах, в ожидании представлений на арене для боя быков. Есть много версий о происхождении Фаду... ⠀ продолжение👇👇👇

A post shared by Anastasia Martins (@assopicasso) on

Alfamában vagy, Lisszabon óvárosában, és nem mellesleg a legmelankolikusabb zenei stílus, a fado szülőhazájában: a magányról és az elvágyódásról éneklő, sokszor csak egy szál tizenkét húros portugál gitárral és még legfeljebb egy dobozgitárral kísért műfaj már a tizenkilencedik század eleje óta része Portugália kultúrájának, 2011 óta pedig az UNESCO is felvette a világörökségek listájára.

Egy Alfama-beli fado-étterem bejárata

Mindegy, hol a szállásod, az útikönyvben olvastad, hogy ha fadót akarsz hallgatni este a vacsorád mellett, Alfamába kell menned, oda, ahol Amália Rodrigues világhírűvé tette a műfajt, és ahol azóta is szinte minden étteremben hol tehetségesebb, hol inkább igyekvő fadisták énekelnek a turistáknak.

Tovább mész hát a leghíresebb étteremtől, előveszed a Lonely Planetet, ahol szintén azt írják, semmiképp sem a másik népszerű városrészben, Bairro Altóban kell fado-éttermet keresni, mert az csak parasztvakítás, hanem csakis itt. Elindulsz a szerkesztők választása, az A Baîuca felé, de út közben egyre kétségbeesettebben látod, hogy így péntek este minden valamirevaló hely teltházas, ami mellett este kilenc körül elhaladsz, pedig még egy órája sincs, hogy nyolckor kinyitottak az éttermek.

És persze az A Baîuca is tele van, ami persze nem csoda, hiszen az étterem épp az ellentéte a Clube de Fadónak: egy aprócska, családias hely összesen csak pár asztallal, ahol nem a világsztárok, hanem az étterem alkalmazottai állnak ki a fal mellé, csak úgy a vacsorázó turisták közé énekelni. Egy termetes úr atlétában ül egy sámlin rögtön az ajtó túloldalán, alighanem helyi erő, odabent a néhány szerencsés várja, hogy elkezdődjön a műsor, addig megrendelik valamelyik tőkehalas fogást, ami biztosan szerepel az étlapon.

https://www.instagram.com/p/BmsK95cnF-1/

De nincs útikönyv vagy utazós portál, ahol ne szerepelne a fado-éttermekről szóló részben nagyjából a második mondatban valami olyasmi, mint hogy „az ételtől ne várjunk semmi olyan különlegeset, mint a fadótól”. Itt a pénzt a műsorért fizeted, és sokszor meg is kérik az árát: minimum 25 euró fejenként az elvárt fogyasztás, amennyi ahhoz kell, hogy egyáltalán beengedjenek, kevésbé felkapott helyeken csak 15, a még kevésbé felkapott helyeken pedig azzal próbálnak becsábítani az utcáról a megállítóemberek, hogy náluk nincs kötelező költés, elég, ha iszol valamit, már nem néznek ki. De az étel a legtöbb helyen nagyjából ugyanolyan, mint amit egy turistaövezetben elképzel az ember: nincs vele különlegesebb gond, de

Michelin-tesztelőkkel legfeljebb akkor lehet összefutni, ha a műszakjuk végén be kellett rohanniuk valahová a mosdóba.

Persze a magyar turistának ez is jobb az átlagnál, mert az étlap felét – a túlsütött grilltálakon túli felét – a tenger gyümölcsei teszik ki, és ezek természetesen olyan frissek, mint amilyennek az ember fia érzi magát három pohár erős portói után.

Úgyhogy szégyenszemre visszamész az egyetlen helyre, ahol nem volt teltház, és ahol egy gyanús alak próbált már korábban is meggyőzni, hogy ülj be hozzájuk, a sok jó étterem helyett. És az étel végül is itt is épp olyan jó közepes, mint bárhol máshol, az énekesek hangja pedig annál jobb, minél több hiányzik előtted a kancsó sangriából, amit itt zöld borból (Vinho Verde), azaz a szüret után már 3-6 hónappal üvegekbe töltött, fiatal borból, az egyik portugál nemzeti nevezetességből is készítenek.

A Baîuca egyik jellegzetes csempéje és beltere

De azért a fado itt is megmarad annak a tiszteletre méltó, búsan szép műfajnak, amilyen az ennél sokkal jobb helyeken is. Ha itt inkább olyannak is tűnnek a fellépők, mint az utcán kalapozó műkedvelők, azért a hangulat tökéletes: a három generációból származó három énekes – egy idős és egy középkorú nő egy fiatal fiú mellett – úgy figyelnek egymásra, mintha sorrendben egymás tanárai lennének, halkan, csak úgy az orruk alatt beleénekelnek a másik dalába, szemmel vagy kézzel mutatják, ha visszafogottabban vagy bárhogy máshogy kéne szerintük énekelni a másiknak.

Mert a fado mára ennyire szerteágazó műfaj lett, abból az eredetiből, amit tengerészek, bohémek vagy prostituáltak énekeltek, és ami helyi történeteket és szívfájdalmakat mondott el: egyrészt az olyan sztárok, mint Ana Moura, a Rolling Stonesszal lépnek fel, Portugália legnagyobb könnyűzenei fesztiválján, a NOS Alive-on meg párszáz nézős színpadot nyitottak a fadónak az ötvenezres Radiohead-közönségtől nem messze, másrészt pedig a műfaj beköltözött a turista-bédekkerekbe is, lábjegyzetként az éttermek mellé – de a lélek nem veszett ki se innen, se onnan.

Ginja de Obidos, a hagyományos meggylikőr

Azért miután kifizeted az olcsó helyen a vacsorádat meg az útikönyv szerint szintén kötelező helyi meggylikőrt, a ginjinhát, az éjszakában még újra visszasétálsz az A Baîucához, és beállsz a nyitott ajtóba a többi ott ácsorgó mellé. Odabenn éteri hangú fiatal nő énekel a magányról, de úgy, hogy azt érzed, tényleg mindegy, mit adnak mellé enni, mert nem az ének jön az étel mellé köretnek, hanem a vacsora csak valami jelentéktelen kiegészítő a dalok mellé. Az egész esti hajtástól elgyötört szakácsnő kiszalad az étteremből egy cigarettára, de nem bírja megállni, halkan együtt énekli a dalokat az énekessel. Téged pedig most pár percig nem érdekel, miért is nem foglaltál asztalt korábban valamelyik jobb étterembe.

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram