Kanálmelegítő és szőlőolló – A viktoriánus asztalkultúra legérdekesebb elemei

Manners and Tone of Good Society

Az asztalkultúra fejlődése egyidős a gasztronómia fejlődésével. Abban a pillanatban, amikor a táplálkozás már nem csupán az életben maradás egyik eszközének, hanem élvezetnek is számított, megszületett a konyhaművészet. Ezzel pedig gyakorlatilag egy időben megjelent a vágy az igényes asztalhangulat, a reprezentatív tálalás és az elegáns evőeszközök iránt.

Az evőeszköztörténelem teljesívű bemutatása talán túlságosan nagy téma ahhoz, hogy egyetlen cikkben foglalkozzunk vele, vannak azonban olyan érdekes, különleges korszakok, amelyek kifejezetten figyelemre méltó fejezetet jelentenek az asztalkultúra történelmében.

Talán egyik sem izgalmasabb és sokrétűbb, egyik sem adott annyi különleges eszközt az asztalainkra, mint az újkor egyik meghatározó korszaka, az ipari forradalom és az azt követő modern időszak.

Ekkor a Brit Birodalom, mely fölött a korszakot meghatározó, és annak később nevet is adó Viktória királynő uralkodott, a világ legnagyobb hatalmú országa volt. Az itt beinduló folyamatok a polgárság megerősödéséhez, az étkezés művészetének fejlődéséhez és kreatív evőeszközmegoldásokhoz vezettek. A gyarmatbirodalom messze nyúló határainak és a jómódú polgárság növekvő gasztronómiai igényeinek köszönhetően meglehetősen különös, különleges és mára patinás régiséggé nemesedő asztali és konyhai eszköz látott napvilágot.

Az 1879-ben kiadott Manners and Tone of Good Society című könyv, melynek címe nagyjából a megfelelő társasági viselkedés szabályait jelenti, a viktoriánus étkezés alapvető útmutatója volt.

Azt vázolta fel, hogyan kell eligazodni az evőeszközök és tálalóeszközök hatalmas választékában. Az ételek puszta kézzel való megérintése immár nem volt többé elfogadható viselkedés, így mindenkinek meg kellett tanulnia felismerni a vacsoraszervizhez tartozó különböző kísérőeszközöket, például a spárgaszedőt, a csontvelőkanalat és a szőlőollót. A könyv ezen kívül megtanította az olvasóit ezeknek az olykor bonyolult eszközöknek a használatára is.

Cukormetsző

A cukor kúp alakban, úgynevezett cukorsüveg vagy süvegcukor formájában volt kapható. Hegyek és kalapok kapták nevüket e jellegzetes formáról, a kiszerelés azonban kihívás elé állította a háztartásokat. Meg kellett oldani az adagolás kérdését.

A gazdag háztartásokban a ház úrnője cukormetszővel vágta fel a süveget, hogy a kemény anyagot kisebb, az asztalra tálalható részekre törje.

Ezt az eszközt csak az úrnő, esetleg a házvezetőnő használhatta, hiszen a cukor drága volt, dobozokban, lakat alatt őrizték és minden grammját számon tartották.

A cukormetsző lényegében egyfajta fogó volt, amelynek a végén a lapos felület alkalmas volt a cukordarabok kiemelésére. De az eszköznek egyben erősnek és strapabírónak is kellett lennie, hogy a kemény anyaggal elbánjon. A vágásra használt metszők gyakran acélból voltak, de az asztali használatra szánt díszes darabok legtöbbször ezüstből készültek, díszes vésésekkel ornamentikázva.

Csigavilla

A viktoriánus Angliában a középréteg és a felsőbb társadalmi osztályok előszeretettel fogyasztottak csigát. A csigát az egyik kezükben tartották, szalvétával vagy anélkül, a másik kezükkel pedig a csigahúst szedték ki a héjából. Ehhez a kiemeléshez készült a kecses csigavilla, mely két vékony hegyével tökéletesen alkalmas volt a feladatra, segítségével pedig könnyűszerrel el lehetett távolítani az állatot a házából.

A cukormetszővel ellentétben a csigavillát ma is gyártják, és számos étteremben megtalálható az evőeszközkészlet között.

Csontvelőkanál

A csontvelőkanál születése néhány évtizeddel megelőzi a viktoriánus kort, de ebben az időszakban terjedt el igazán.

A segítségével a felszolgált sülteket a legutolsó morzsáig élvezhette a vendég, és kulturált hozzáférést biztosított a csont mélyén rejtőző finomsághoz.

Kanálmelegítő

A viktoriánus házakat csak az egyes szobákban lévő kandallókban lobogó tüzekkel fűtötték, a konyha pedig gyakran távolabb volt attól a helytől, ahol a család ténylegesen leült enni. Az ételt melegen az asztalhoz vitték, az evőeszközök azonban hidegek voltak. Ez viszont azt eredményezte, hogy az ételt az evőeszközök gyorsabban hűtötték ki fogyasztás közben, így csökkentve annak élvezeti értékét.

E probléma elkerülésére a viktoriánusok feltalálták a kanálmelegítőt. Egy talpas edényt töltöttek meg forró vízzel, és a kanalakat a nyílásba helyezték. A meleg kanalak segítették megakadályozni, hogy a gazdag és zsíros mártások megdermedjenek a tányérokon.

Fotó: Davidmedelena

A viktoriánus kanálmelegítők ma már ritkán látható régiségnek számítanak. Olyan játékos mintákkal díszítették őket, mint  sziklákon ülő csigaház, kis lábakon álló tyúktojás, nyitott szájú békák és halak, sisakok vagy vadászkürtök. Az idő múlásával és az otthonok jobb fűtésével ezek a kis készülékek persze okafogyottá váltak, és kimentek a divatból.

Caddy Spoon – „Teakanál”

Ez a lefordíthatatlan nevű eszköz a legfontosabb angol ital elkészítésében kapott szerepet. Az 1760-as években Európában és Amerikában a teakészítéshez használt egyedi és szép kiegészítő eszközként alkották meg. A tealeveleket egy speciális dobozban (tea caddy) tárolták, amelyet úgy terveztek, hogy a leveleket frissen tartsa.

Fotó: Clarkmills

Ezeket a dobozokat a cukorhoz hasonlóan elzárták, mivel a tea drága, értékes árucikk volt. A teakanlat úgy alakították ki, hogy pontosan illeszkedjen a teatartó dobozba, és pontosan egy kanna teához elegendő levelet lehessen kimerni a segítségével.

Spárgaszedő

A spárga a 16. században került be az angol társadalom konyháiba, de csak a 18. században vált a tányérok divatos és egzotikus elemévé. A spárgaevés az elegancia és a kifinomultság csúcsát jelentette, így gondoskodni kellett a megfelelő tálalásról is.

A spárgaszedő ezt a feladatot látta el. A leggyakrabban ezüstből készülő „spárgacsipesz” kellően elegáns tálalást, és emelkedettebb asztali nívót jelentett.

Szőlőolló

Ezeket az ollókat gyakran díszítették indákkal és szőlőmintákkal, és a desszertként felszolgált szőlő szárának levágására használták.

Fotó: Auckland Museum

Meglehetősen érdekes tervezési furcsaság, hogy a nyelek hosszabbak voltak, mint a pengék, így a szőlőrajongó mélyen bele tudott vágni a fürtbe, és kiválaszthatta a kívánt számú szőlőfürtrészt. A tompa végek megakadályozták, hogy a gyümölcsöt átszúrják.

Forrásunk volt:

1

Tovább olvasok:

Címer a Maldon só oldalán - A Royal Warrant of Appointment története

Az évszázadok során az udvari beszállítói cím tekintélyt parancsoló címmé vált, és a patinás kitüntetés komolysága együtt növekedett a minden évvel, mely során a címet birtokló vállalkozás meg tudta őrizni azt.

Dining Guide