Mennyire készültél tudatosan erre a pályára? Gyerekkorodban is ez volt a cél vagy később indultál ebbe az irányba?
Amíg én el nem kezdtem, senki sem csinálta ezt a családban hivatásszerűen, azonban az összejövetelek alkalmával mindig fontos volt az, hogy mi kerül az asztalra. Tulajdonképpen mindig a nagypapám főzött, minden hétvégén már reggel hatkor a konyhában serénykedett, délre pedig már tálalta a fogásokat – rengeteg ételt készített. A húgommal eközben nem mászkálhattunk körülötte, azonban mindig volt egy kis hokedli a sarokban, ahová leülhettem és onnan figyeltem, hogy mit csinál.
Akkor igazából mondhatjuk, hogy már gyerekkorodban eldőlt a sorsod?
A pályaválasztás alkalmával nem ezt a szakmát céloztam meg, ugyanis, amikor elkezdtem tanulni, akkor az volt a tervem, hogy innen majd idővel idegenforgalmira fogok menni. Persze, ahogy ez lenni szokott, nagyon megtetszett és végül nem váltottam. Egy olyan alapítványi iskolába jártam, ahol heti hat napon volt tanítás, hétvégén pedig dolgoztunk. A gyakorlat is úgy nézett ki, hogy fél évig jártunk iskolába, fél évig pedig gyakorlaton voltunk. Természetesen a nyári szünetet is munkával töltöttük szállodákban és éttermekben, így már ekkor megtapasztalhattam, hogy hogyan is néz ki a vendéglátás a valóságban.
Főszerepben a lazac – Fotó: Casa Christa
Ez a fajta kézzel fogható valóság tetszett vagy inkább eltántorított?
Egy francia szakácsmester tanítványai közé kerültem, és ekkor jött a „nagy bumm”, ugyanis rájöttem, hogy az, amit tőle látok és az, amit előtte tapasztaltam az ég és föld. 13 évig Frederic Rodrigez da Silva francia-portugál séf volt a gasztronómiai “vezető” az életemben. Másfél évtizedig volt a magyarországi francia nagykövetség szakácsa, rengeteg dolgot tanultam mellette, amit a mai napig tudok hasznosítani. Ez természetesen nem csupán gyakorlati tudást jelent, hanem egy bizonyos szemléletet is. A közös munkánk és az elhivatottságom eredményeként 2016-ban a franciák lovaggá ütöttek, ami nagyon megtisztelő és megható számomra, egyáltalán nem is mertem volna ilyesmiről álmodni. Az is meghatározó volt a szakmai utam során, hogy Miguel Viera portugál séf mellett is több évig dolgoztam, aki vezetett már éttermet egészen a Michelin-csillag elnyeréséig.
Mindezek mellett azonban azt is fontos hozzátennem, hogy el kellett telnie harminc évnek ahhoz, hogy igazán megtanuljak mindent úgy kezelni és látni, hogy például csak ránézek valamire és máris tudom, hogy az éppen kiváló vagy nem megfelelő minőségű.
Milyen tapasztalataid vannak, mennyire nehéz nőként érvényesülni a szakmában?
Úgy fogalmaznám meg, hogy a nehézséget az okozza, hogy tovább tart ugyanazt az elismerést kivívni.
A kitartó, alázatos, elhivatott munkának mindig megvan a gyümölcse – az azonban idő, amíg ugyanarra a szintre, ugyanabba a pozícióba eljut valaki nőként, mint férfiként.
Ez leginkább abból ered, hogy az emberek hamar elkönyvelik, hogy vannak női és férfi szakmák, a konyhai világ pedig az utóbbi kategóriába tartozik. Manapság persze már egyszerűbb, mint régen volt, folyamatosan változik ezt illetően a világ, de azért még mindig van hová fejlődni. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a személyes szakmai fejlődésünk mindig csak rajtunk múlik, mi magunk vagyunk érte a felelősek.
Casa Paella – Fotó: Casa Christa
Hogy látod, milyen manapság pályakezdőkkel együtt dolgozni?
Az első, amit nekem a szakmával kapcsolatban meg kellett tanulnom, - és amit mindenkinek meg kellene - az alázat, illetve az elfogadás. Úgy látom, hogy ez manapság egyáltalán nincs meg a fiatalokban. Mindent egyből és azonnal akarnak, csak a szakma csúcsa érdekli őket, és az oda vezető utat megpróbálják kihagyni – amit persze nem lehet. Úgy gondolom, hogy mindent meg kell tanulni, mindent meg kell tapasztalni és mindennek utána kell nézni. Manapság a tizen- és huszonévesek nagyon vizuálisak: eszükbe sem jut jegyzetelni vagy utánaolvasni a dolgoknak.
Összességében mennyire okoz problémát felkészült szakembereket találni?
Nagyon nehéz! A szakmában mindenki felfelé szeretne lépkedni a ranglétrán, azonban ehhez nincs meg a kellő türelem és kitartás.
Mindenki szeretne sokat keresni, de közben nem szeretne sokat dolgozni.
A munkát leginkább muszájból teszik, nem azért, mert igazán érdekli őket vagy elhivatottak. Ám ami még ennél is nagyobb probléma, hogy nagyon kevesen bírják fizikailag ezt a munkát, mert egyszerűen elfáradnak benne.
Ez azért lényegesen megnehezítheti a mindennapi munkát.
Konyhán dolgozni igazi csapatmunka, ezért fontos, hogy mindenki odategye magát – szerencsére ez nálunk megtörténik. Mi közösen dolgozunk Gerstmayer Benjaminnal – aki a szakmában és a magánéletben is a párom – a Casa Christa konyhájának vezetésén. Vele is és a tulajdonosokkal, Forrai Miklóssal és feleségével, Forrai Kovács Krisztával nagyon jól kiegészítjük egymást, hasonlóan gondolkozunk, igazi szimbiózisban dolgozunk. Ha bármilyen nehézség merül fel, arra nem problémaként, hanem megoldandó feladatként tekintünk, ez visz előre minket.
Milyen készségekkel rendelkező embereknek ajánlanád a szakmát?
Kell hozzá egy bizonyos attitűd, olyan embereknek ajánlanám, akik talpraesettek és kalandvágyók, a munkamoráljuk a maximumon nagyon túlmutat. Emellett alázatosak és tényleg nagyon-nagyon elhivatottak, ráadásul szükséges flexibilisnek és naprakésznek lenni, továbbá egy jó adag szervezőkészség sem árt hozzá.
Hová fordulsz ihletért, miből merítesz inspirációt?
Gyakran nézegetek könyveket, vagy bár ugyan ritkábban, de időnként egy-egy szakácsmagazint is át szoktam lapozni. Egyrészt azért, mert nagyon jó érzés figyelemmel követni, hogy mások milyen ételeket állítanak össze, mit mivel variálnak, másrészt pedig mindez számomra is inspirációt jelent: folyamatosan gondolkodásra, ötletelésre késztet. Néha csak egy szín fog meg vagy egy alapanyag, de bármelyik elvezethet egy teljesen új fogásig az étlapon.
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.