Tele van az ország velük: a Kádár-kor nosztalgiát ébresztő helyszíneivel, tárgyaival. Az a legkülönösebb bennük, hogy még abban a huszonéves generációban is megmozdítanak valamit, akik '89 után születtek, azokról a turistákról nem is beszélve, akik sosem élték velünk. Most azonban nem a romkocsmaturizmus trash bája elevenedett meg a szocreál térben, hanem jól kigondoltan és igényesen tálalták mindazt, amit a retró menzákon és otthonokban kóstolhat(t)unk.
Igényesség alatt értjük, hogy nem karcos műanyagkancsóból kellett töltögetnünk az ivólevet (érezzük a szánkban azt a sűrítményből készült, különös textúrát, ugye?), de a konyhakörös srácok-lányok azért adtak az életérzésnek: a leveshez kapott kanál az asztalon maradt, a dekorelemek autentikusságára nem lehetett panasz, és
nem volt úgynevezett csavar a menüben, nem értelmezték újra a krumplis tésztát, és hála istennek nem is dekonstruálták.
Tiszteletben tartották a szocialista erkölcsöket, és a krumplis tészta pont olyan széttfőtt krumplis, szétfőtt tésztás állapotban került az asztalra, ahogy ahhoz a kádári gyomor is szokva volt. (És itt hadd idézzük meg a A zsíros deszka esete a fine dininggal című korábbi írásunkat.)
Az egyébként gourmet vacsorákkal jelentkező Konyhakör tehát egy igazi tiszteletkört rótt le a korszak előtt: az eddigi menüsoraik ismeretében nem is gondoltuk volna, hogy egy az egyben beleállnak a retró tematikába: csirkebecsinált leves, töltött paprika, tökfőzelék sertéspörkölttel, fehér kenyérrel, majd krumplis tészta savanyú uborkával, közös fazékból szedve – érezzük, ugye?
A Konyhakör pop-up vacsorákról jól ismert hosszú, közel ötven fő leültetésére alkalmas asztal jelentette most is az origót. A Kádár-kort egyébként nemigen élt szervezők elismerésre méltó stílus- és formaérzékkel helyezik ezt az asztalsort olyan drámai hatást nyújtó terekbe, mint az Otthon Áruház is.
Az egyik legemlékezetesebb helyszínük a Kelenföldi Hőerőmű retró sci-fi filmeket idéző beltere volt, ahol a Bistro Óceánia című gourmet estjüket rendezték. Az (és a többi is) valóban gourmet volt, a mostani geggel felérő menüsorral szemben.
Az ikonikus műanyagcsipke-terítő felett éreztük nem csak a geget, hanem a Kádár-gyomrot is, ugyanis a laktató leves után érkező három masszív főételt olyan könnyed édesség követte – hozzátennénk, hogy a madártej után –, mint az almás pite, ami után egy szárazsüteményes tál is felkerült az asztalra.
Szembesültünk is kádári étkezési kultúra és a fine dining menüsorok feszülő örök ellentéttel: mégis ki az, aki megfelez az asztaltársával egy darab töltött paprikát vagy a zóna adag felét szedi ki a krumplis tésztából, netán fehér kenyér nélkül kanalazza az (egyébiránt cukrozott) tökfőzeléket pörkölttel, csak azért, mert előrelátóan készüljön a további fogásokra?
Közös tálból csemegéztünk, az asztalszomszédok számára adott volt az ismerkedés, és hát igen. Ez nem az a vacsora volt, ahol kínos pillanatokat okozott volna, hogy senki sem tudja kiejteni a felszolgált baszk fogást, vagy azt se tudtuk volna, hogy a különös tengeri lényt tulajdonképpen melyik részén is illik kezdeni. (Apropó, ugye ez a sztori mindenkinek megvan? Berasategui éttermében megelevenedett A kém című film)
Köszönhető volt ez az otthonosságérzet a pőreségében is pazar helyszínnek, a vacsora előtt a galérián fellépő, Bakáts téri gyermekkórusnak, akik az Oscar-díjat elnyerő Mindenki című (2016, rendezte: Deák Kristóf) filmben is énekeltek. Végül, de nem utolsósorban pedig Szűcs Ildikó főzőnőnek, aki 1972 óta főzi rendületlenül a szánk íze szerinti "komfortételeket",
...és ennek a kisautónak és játékmackónak is.
Ismerkedjen meg behatóbban is a Konyhakörrel!
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.