Hirdetés

Tömegek nézték óriási várakozással, mégis nehéz szívvel a Parts Unknown utolsó részeit. Köztük mi is. Hommage à Bourdain.

Hirdetés

Nemrégiben fejeződött be Anthony Bourdain Parts Unknown című sorozata a CNN-en, mivel a csatorna úgy döntött, hogy az alkotó halála után leadja mindazon részeket, amelyeket már rögzítettek az utolsó, 12. évad előkészületeikor. Egyúttal két olyan epizódot is sugároztak, amelyben pályatársai és barátai emlékeztek rá. ĺgy ért véget az összesen 103 részt tartalmazó sorozat.

Véletlen és dráma

Már nyár volt, egészen pontosan 2018. június 7-e, amikor a Hollywood Reporter website-ján olvastam Anthony Bourdain friss beszámolóját a Parts Unknown hongkongi felvételeiről. Bourdain lelkesen írt a forgatásról, hiszen filmkészítői álmai váltak valóra. Rá tudták beszélni egyik kedvenc operatőrét, az ott élő Christopher Doyle-t (alias Du Kefenget, ahogy helyben, mandarinul szólítják), hogy álljon a kamera mögött, és az epizódot Bourdain barátnője, az olasz színész-rendező Asia Argento rendezte.

A mozik és a filmesek már korábban is hangsúlyos szerepet kaptak a sorozatban, hiszen vendégként vagy házigazdaként tűnt fel Francis Ford Coppola a pugliai és a basilicatai részben, Darren Aronofsky a bhutani és madagaszkári epizódban, vagy felidézhetjük a Zsigmond Vilmos vezette városnézést és közös magyar vacsorát is a budapesti részben.

„Hivatásos pályafutásom legintenzívebben kielégítő tapasztalata volt ez a rész, [amit Doyle-al és Asiával forgathattam], amire szörnyen büszke vagyok” – írta Bourdain, aki röviden bemutatta, hogyan merültek le filmes alkotótársaival a hongkongi dai pai dongok világába, a sajátos helyi kifőzdék szagai és illatai hogyan szőtték át a filmkészítés lépéseit, és az illatok hogyan idéztek fel régi történeteket s magát a múltat.

„Azt tervezem, hogy varratok magamra egy Du Kefeng tetkót, eredeti, mandarin változatban, amilyen gyorsan csak lehet. Az pedig nyilvánvaló, hogy Asia Argento tetoválásom már van”

– zárta beszámolóját Bourdain.

Hirdetés

Véletlen és dráma

Már nyár volt, egészen pontosan 2018. június 7-e, amikor a Hollywood Reporter website-ján olvastam Anthony Bourdain friss beszámolóját a Parts Unknown hongkongi felvételeiről. Bourdain lelkesen írt a forgatásról, hiszen filmkészítői álmai váltak valóra. Rá tudták beszélni egyik kedvenc operatőrét, az ott élő Christopher Doyle-t (alias Du Kefenget, ahogy helyben, mandarinul szólítják), hogy álljon a kamera mögött, és az epizódot Bourdain barátnője, az olasz színész-rendező Asia Argento rendezte.

A mozik és a filmesek már korábban is hangsúlyos szerepet kaptak a sorozatban, hiszen vendégként vagy házigazdaként tűnt fel Francis Ford Coppola a pugliai és a basilicatai részben, Darren Aronofsky a bhutani és madagaszkári epizódban, vagy felidézhetjük a Zsigmond Vilmos vezette városnézést és közös magyar vacsorát is a budapesti részben.

„Hivatásos pályafutásom legintenzívebben kielégítő tapasztalata volt ez a rész, [amit Doyle-al és Asiával forgathattam], amire szörnyen büszke vagyok” – írta Bourdain, aki röviden bemutatta, hogyan merültek le filmes alkotótársaival a hongkongi dai pai dongok világába, a sajátos helyi kifőzdék szagai és illatai hogyan szőtték át a filmkészítés lépéseit, és az illatok hogyan idéztek fel régi történeteket s magát a múltat.

„Azt tervezem, hogy varratok magamra egy Du Kefeng tetkót, eredeti, mandarin változatban, amilyen gyorsan csak lehet. Az pedig nyilvánvaló, hogy Asia Argento tetoválásom már van”

– zárta beszámolóját Bourdain.

Másnap, június 8-án, a sajtót körbeszáguldta a hír: Anthony Bourdain meghalt.

Az antropológiai vagy etnográfiai adatgyűjtésnek az egyik alapvetése az, hogy a meglátogatott közösséget nem csak az előzetesen elképzelt koncepcióinkkal, elméleteinkkel próbáljuk meg leírni, majd megérteni, hanem a terep helyszínén pontos naplót vezetünk. Részletes munkát végzünk, ami annyit tesz, hogy a kiválasztott terepen (és már a munka előtt is) pontos jegyzeteket készítünk. A terepmunka alapvető része az is, hogy hosszabb ideig együtt élünk a közösség tagjaival. Ebből az adatgyűjtésből kerekedik ki majd később az antropológiai tanulmány vagy kötet egy népcsoport, egy közösség, egy falu vagy régió életének mindennapjairól, szokásairól, hagyományairól, ünnepeiről vagy ételeiről.

Régóta nézem már Bourdain utazásait. És pontosan emlékszem, hogy az elsődleges reakcióm ezekről az „ismeretlen elemekről” az volt, hogy a pasas valójában az antropológiai terepmunka módszereit figyelembe véve megy el a világ bármely pontjára.

A sorozatok epizódjainak középpontjában ugyan (elvileg) az ételek és italok állnak, valójában mindig is az adott hely kultúrájára kérdez rá, amikor leül egy kocsmába vagy családhoz, vagy részt vesz egy helyi ünnepen. Beszélget, figyel, történeteket cserél, feljegyez, tapasztal. Nem véletlen, hogy az utolsó, 12 évadot megért CNN-sorozatának website-ja tartalmazza azokat a field note-okat is, amelyeket az utazásai előtt, közben és után készített.

Persze lehet sóhajtozni, hogy ő is csak a globálkapitalista kereskedelmi tévécsatornák szekerét tolta,

és az elmúlt években megszületett sorozatai pedig sokszor csak felületes, bár látványos vizuális bédekkerek voltak, némi evéssel bonyolítva. Persze. Csakhogy ezek a filmek valahogy mindig az adott hely lényegét ragadták meg, sokszor a lokális és globális közhelyeknek jártak utána, és mindig volt sok helyi informátor, bennszülött, őslakos – mint ahogy egy rendes etnográfiai feltárásnál szükséges –, akik segítségével együtt mozoghatunk és gondolkodhatunk a kiválasztott tájról, közösségekről, ételekről. Dokumentált és szórakoztatott, narrátor és résztvevő megfigyelő volt – casual observer, ahogy egyszer maga is írta. Ez koncepcionálisan mindig is benne volt a Bourdain-sorozatokban. És benne volt elsődlegesen vagy a háttérben ő, aki falatozik, aki együtt nevet a louisianai szakáccsal, aki együtt iszik a koreai karaokézókkal.

 

Aki élvezi mindezt. Aki, mint tudjuk stábjainak tagjaitól és saját jegyzeteiből is, leginkább lubickolt az utazásokban és kultúrákban.

Aki 61 éves korában öngyilkos lett.

Nem fogok találgatni, okokat keresni. Bourdaint néztem és olvastam, „főztem belőle” sokszor, így ismertem. Éreztem, hogy ki lehet ő, de hogy ki volt valójában, csak kevesen tudhatják, ha egyáltalán… És azt is érzem, hogy mennyire hiányzik ő, aki a világ feltérképezéséhez adott némi segítséget.

„Amikor elutazunk egy helyszínre, nagyon egyszerű kérdéseket teszünk fel”

– mondta Bourdain, amikor 2013-ban a CNN felkérte a sorozat elindítására

„Mi tesz boldoggá? Mit szoktál enni? Mit szeretsz főzni? Kitől tanultad mindezt? És bárhová is megyünk a világban, ezekre az egyszerű kérdésekre mindig elképesztő válaszokat kapunk”.

Ezeket a látszólag egyszerű fogásokat már több mint egy évtized tapasztalatával felvértezve mondta. Először 2002. januárjában indult az A Cook’s Tour című sorozata a Food Networkön, ami 32 epizódot ért meg 2003-ig. Némi szünet után 2005-ben váltott, és a Travel Channellel vágtak bele a No Reservations című, hét éven át tartó utazásba (bizonyos évadokat a Paprika Tv is leadott magyar szinkronnal).

Ezzel párhuzamosan és ugyanezen a csatornán egy darabonként egyórás, és összesen 10 részes sorozatot is indítottak, The Layover címmel, ami azt a „közszolgálatot” vállalta magára, hogy városokat fedezhetünk fel 36 óra alatt, két átszállás között (ezt meg a Netflixen lehet elcsípni). Egyik alkalommal például Sao Paolóba látogatott Bourdain stábja, és praktikus infókkal feldíszítve mutatták be a megapoliszt, amihez a helyi fiatalok (dizájnerek, képzőművészek, vendéglátók) vallomásait csatolva ette végig a várost.

Bejrútban

Ennek a résznek is az volt a legjobb pillanata, amikor egy hagyományos városi önkiszolgálóban szedett magának egy szép adag feijoadát (aka brazil „nemzeti étel”, ami egy portugál eredetű marha, sertés és feketebabból főzött tartalmas ragu). Ez a formátum azonban éppen azt a dokumentarista terepmunkát mellőzte, azokat az átélt pillanatokat, amelyek már korábbi helyszínein is jelen voltak, mint például az Emmy-díjra jelölt 2006 júliusi libanoni részben. A nagyrészt Bejrútban tartózkodó stáb már kellően elmerült a soknemzetiségű és ezért sok kulturális hagyománnyal együtt élő város bizonyos rétegeiben, bemutatott karakteres szereplőket,

foglalkozott a szír és iráni hatásokkal, a város fekvésével, megvacsorázott egy Hezbollah-szimpatizáns családnál. Azonban ekkor a „csendes amerikai” csapat megtapasztalhatta az újra kiélesedő libanoni-izraeli konfliktust.

Beszorulva a városba, egy lepattant hotelben hallgatták a híreket, és szervezték a kijutást, ami csak a hónap végén valósult meg az amerikai tengerészgyalogság segítségével. Ám addig olyan helyi fixerekkel tudtak dolgozni, akik a város és a kultúra eddig ismeretlen arcait mutatták be (úgy, hogy akár Chrudinák Alajos is nagyot csettintene, miközben Arafat barátjára emlékezik).

A tények és a kultúrák feltárása a helyi gasztronómiai hagyományokon keresztül leginkább a CNN-sorozatban teljesedett ki. Myanmarral kezdtek, aztán a Los Angeles-i Koreatown, Kolumbia, Quebec, Marokkó, Líbia, Peru és Kongó következett az első évadban.

Már ránézésre is olyan lista, ahol nem mindenhol volt jó amerikainak lenni

De ez sohasem zavarta a filmkészítőket, sőt a helyszín megértéséhez ez adott több inspirációt. A bennszülöttek bizalmatlansága, mint a közvetlenül átélt helyi tapasztalat, felhajtóerővel is rendelkezhetett, akár Kambodzsában, akár Oroszországban vagy Koreában vagy Vietnámban. Amikor pedig már telítődott a folytonos vándorlással, Bourdain nem a megértő antropológus szókincsével fejezte ki magát: egyszer Hanoiban mondta ki az utazások árnyakkal is terhelt lényegét:

„Körbeutazom a világot, sokféle szarságot összeeszem, és baromira azt csinálom, amit akarok”.

Bourdain egyébként sokáig nem hitte el, bármennyire is irigykedtek rá, hogy éppen ő volt ennyire szerencsés. Ő lehetett az az utazó, aki szeretné bejárni a földnek minden zeg-zugát, amiért meg is fizetik, és millióan követik. A kezdeti évek hitetlenkedése után szépen beleérett a feladatba, mint egy jó calvados (bár pont az utazásaiból derült ki leginkább, hogy számára a helyi sörök fogyasztása volt az elsődleges).

Budapesti epizód (Parts Unknown S5 E06)

ĺgy, tapasztalatokban éretten érkezett Budapestre is, mely részt 2015 telén vettek fel, majd júniusban adtak le (Parts Unknown S5 E06). Az epizódot felvezető ajánlóban is szólt azokról a frissen felfedezett részekről, amelyek a budapesti filmet meghatározták: a város lenyűgöző építészetéről, a magyar filmesekről, fotósokról és operatőrökről, akik a modern vizuális kultúrát döntően meghatározták, és a bennünk élő történelmi örökségekről. Tehát semmi étel, csak a kultúra.

Ha valaki ezek után figyelmesen megnézi ezt a részt, akkor pontosan láthatja, ahogy Zsigmond Vilmos operatőr gájdolja végig a városon, de nem csak a jól ismert turisztikai látványosságokhoz vezeti el, hanem kapualjakba és udvarokba, vagy a barátaihoz vacsorára (amikor is persze megkapta a maga vadpörkölt dózisát). Amikor Zilahy Péterrel csavarogtak a városban, akkor azt egy egész délelőttön át tartó hosszú beszélgetés előzte meg, amiben – Zilahy szíves közlése alapján – a személyes sztoriktól kezdve az egykori budapesti kávéházkultúráig íveltek a témák.

A korabeli magyar sajtó részletesen örömködött azon, hogy a világhírű séf milyen jól érezte magát a New York Palotában, és mekkora óriásbécsit evett a külvárosi Pléh Csárdában. Persze, így volt. De legalább ennyire élvezte Bourdain azt, amikor egy hentesnél súlyos belsőségeket ettek a pultnál, és szépen végig követték Máté Dániellel, hogyan is készül a számára felemelően fontos véres hurka. Vagy azt is, ahogy a Budapest Bárral egy koncert után együtt tolták a töltött káposztát, és eközben a cigányzenészek életéről tudtak beszélgetni.

A budapesti rész mindegyik eleme a felfedezésről és a személyes tapasztalás szépségéről szól, melyhez

nem a komfortos közhelyek, hanem személyiségek és a különböző kulturális örökségek történetei vezetnek el. Meg a csirkemájjal és velővel töltött palacsinta.
Forrás: www.hungarytoday.hu

Konyhák és könyvek

2018. június 8-án a franciaországi Kaysersbergben lévő Le Chambard Hotelban Eric Ripert séf találta rá Bourdain barátjára. Ripert, ahogy Bourdain azt többször is nyilatkozta, az egyik legjobb kortárs szakács. Sokkal jobb, mint ő maga. Amikor Bourdain a Kitchen Confidential című első, non-fiction könyvével 2000-ben berobbant az írói szcénába, az elismert séf státuszhoz vezető szerepeiről, terepeiről és küzdelmeiről írt részletesen, sok humorral és sok jóízű káromkodással (magyarul A konyhafőnök vallomásai címmel jelent meg a kötet). A könyv egy 1999-es New Yorker esszéből nőtt ki (Don’t Eat Before Reading This), és egyik újdonsága épp az az őszinteség volt, ahogy a konyhai technikákról és titkokról illetve saját függőségeiről szólt.

Azonban legalább három más, és talán sokkal fontosabb dolog is kiderült róla: elsőként az, hogy Bourdain tud, és élvezetesen tud írni. Nem csak arról, hogy halételeket hétfőn ne rendeljünk vendéglőben, vagy hogy az ún. „brunch emberek” és az őket kiszolgálók mennyire szánalmasak (ekkor még egyáltalán nem volt PC a szerző, bár később sem vált igazán azzá), hanem a komplett New Yorki gasztrokultúráról, összefüggéseiben.

Az is kiderült, hogy „tudja, hol a helye” – sosem lett Michelin-csillagos séf, „csak” egy szenvedélyesen főző és konyhai karmesterként is magas szintet hozó amerikai séf.

Aki a Les Halles francia bisztróval és annak mutációival érvényes helyet szerzett a kortárs versenyben. És végül az is kiderült, hogy Bourdain nem csak szeret utazni, hanem erről is jól tud beszámolni. Ahogy a könyv végén leírja Japánban tett első látogatását, az kedvet csinál mind az utazáshoz, mind pedig az evéshez.

Az írói munkásság folytatása hamar következett, hiszen a 2001-ben megjelent A Cook’s Tour már az utazós-evős-tapasztalós időszakhoz vezet át, amit rögtön követett a hasonló című első sorozata is. A 2006-ban megjelent Nasty Bits című könyv szintén az ételekkel foglalkozó esszéit adja közre (magyarul Az íz-világjáró címmel jelent meg ezeknek a köteteknek az elegye).

Bourdain ezekben az írásokban szenvedélyesen vadássza a terepeket és kultúrákat, végig kóstol szinte mindent, elmegy élete első disznóvágására Portugáliába, várakozik az észak-kambodzsai határon az ékszerekkel kereskedő kaszinók zónájában, ahogy azt később a filmekben is láthatóvá vált. Magyarul szintén megjelent az első évtizedeinek szakmai foglalata, a Francia bisztrókonyha című könyv (eredetileg Anthony Bourdain’s Les Halles Cookbook), ami ugyan príma szakácskönyv, de szerző már az elején tisztázza a műfaji kereteket:

„Ez nem szakácskönyv. Nem igazán. Nem fog megtanítani arra, hogyan kell főzni.”

Igaz is, meg nem is. Mert a könyv nem egy mindenre kiterjedő, átfogó szakirodalom, hanem kedvenceinek válogatása. Ám egyben Ducasse, Bocuse vagy Thomas Keller szellemében és méltó partnereként Bourdain kiérlelt tapasztalatokon alapú szakácskönyvet írt, melyet átsző a sajátos stílusa. Mindezen túl, valószínűleg kevesen tudják, hogy Anthony Bourdain krimiszerző is volt, négy regény írója, sőt 2011-ben könyvkiadóvá is vált a Kitchen Confidentialt megjelentető Ecco kiadónál.

Gasztronómiai fenegyerek, kulináris kalandor, műfajteremtő celeb?

Kerüljük ezeket a szavakat, ha Bourdainről beszélünk. Az is bornírt bénaság lenne, ha a magunk által feltett kérdésre azt válaszolnánk magunknak, hogy „mindegyik volt, és egyik sem”.

Ajánlatom inkább az, hogy használjunk egyszerű szavakat: Anthony Bourdain tehetséges volt. Szerencsés volt. Hedonista volt.

De a tisztánlátás érdekében tegyük hozzá: hedonista az a (nem élvhajhász) ember, aki szerint az örömök elérése a legfontosabb az életben. Bourdain hedonista lehetett egy olyan időszakban, amikor séfként már lezárt egy korszakot, de séfként megalapozott írói hírneve álomszerű állásokba repítette.

2016-ban Anthony Bourdain de facto megebédeltette Barack Obamát egy vietnámi kifőzdében, ahol üvegből kortyolták a helyi sört és szürcsölték a rament (Parts Unknown, S6 EP02). Ez csak úgy jöhetett létre, hogy az elnöki utat előkészítő stábot meg kellett győzni, hogy a sorozathoz híven egyszerűen nem a helyi Hilton egyik szeparéjában kell találkozniuk, hanem a hanoi melósok által is látogatott helyen ülhetnek csak le. És mikor ez sikerült, akkor Bourdain, mint egy szívélyes apa, a hely biztos ismeretével okosította ki ebédpartnerét, mondván „szürcsölni ér”, amikor rament eszel. Bourdain lett a helyi vendéglátó, pont Vietnámban, ahol akár élni is tudott volna. Ezek után nem véletlen, hogy a rengeteg, Bourdainre emlékező nekrológ között az egyik legjobban összefoglalt méltatás Obamától származik:

„ĺgy emlékezem Tonyra. Megismertetett bennünket az étellel, de ami sokkal fontosabb, az étel azon képességével is, ami összehoz bennünket. Hogy egy kicsit kevesebbet féljünk az ismeretlentől. Hiányozni fog nekünk”.

FACEBOOK TWITTER GOOGLE PLUS