Hirdetés
Hirdetés

Vegeta és uniformis - Minden gasztrosznobizmus elvetve

SZERZŐ: Ted Aprajev
2009. augusztus 26.
Az éttermek többségében, osztálytól függetlenül, jószerivel azonos tartalmúak az étlapok. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy valahol egy központi étlapgyárban készülnek, még az ételek sorrendje is azonos.
Hirdetés

Az éttermek többségében, osztálytól függetlenül, jószerivel azonos tartalmúak az étlapok. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy valahol egy központi étlapgyárban készülnek, még az ételek sorrendje is azonos.Nincs ez másképp Brac szigetén sem. Az már nem biztos, hogy mindenütt azonos áron és azonos minőségben készülnek a fogások, de nagy meglepetés nem érheti az embert. Az étterem fekvése, általános hangulata sokat nyom a latban. Sőt a napszak sem közömbös. Ennek jegyében döntöttünk úgy, hogy először a sziget belsejében egy kellemes magaslaton fekvő, aránylag új éttermet választunk a naplemente utolsó pillanatainak megtekintésére és nem utolsó sorban, hogy némi tengeri étkekkel is megjutalmazzuk magunkat a vízparti semmittevésért.
Nagyon vonzó környezetben, tágas terasz, szellős elrendezés. Látszik, hogy nem számít az elfoglalt terület, nagyvonalú a fejlesztés. Körpanoráma, ízléses teakfa bútorok, szőlőlugasok kezdődő burjánzása, hangulatos világítás. Tágas parkoló, ami pozitív jövőképről tanúskodik. Viszont az étlap a már ismert uniformizált változat, semmi meglepetés.
Képtelenség bosszankodni, hiszen a környezet varázslatos, a kabócák zizegése azonnal feledtet minden rossz érzést. A ház borát isszuk, aminek a valódi ízét nem ismerem, mert azonnal vízzel hígítom és még a mellékelt jégkockát is belepottyantom. Minden gasztrosznobizmus elvetve. Étkezzünk a helyi szokások szerint és ne keressünk a kákán is csomót. Hallevest rendelek. Majd un. vegyes apró halakat sütve. Kerül még sült kalamari gyűrűk és bárány leves, meg vegyes kagyló tál.

Halleves - fotó: a szerző felvétele


A halleves a benne úszkáló zöldségektől elsőre úgy néz ki, mint egy hazai húsleves, még a zsírkarikák mennyisége és mérete is erre utal, bár a kóstolás után azonnal kiderül, hogy hallé, egy kevés haltörmelékkel is találkozom a tányér alján. Az íze halas, de a nemzeti ízesítő, a vegeta átüt az egészen.
Nem szabad anyáznom – mondom magamnak – nyilvánvaló, hogy a vegeta errefelé olyasmi szent eszköz, mint a magyar pirospaprika. Legyen, de azért halkan megjegyzem, hogy a naponta feldolgozott hal, rák, kagyló mennyiség melléktermékeként jóval karakteresebb hallevekre is képes volna a konyha és nem fanyalodna a vegetára, ami úgy uniformizálja az ízeket, ahogy az étlapok is a kínálatot. Közben persze csitítom magam és félszemmel a naplementét figyelem, meg a lassan benépesülő szomszéd asztalok lelkes csivitelését hallgatom.

Vegyes apró halak sütve - fotó: a szerző felvétele


Az apró halaim igaz, hogy egyfajták, de kellemesen ropognak, olyanok, amilyennek lenniük kell. A tenger sós aprósüteményei.

Egy újabb finomság - fotó: a szerző felvétele


A kagylótálban csak közönséges fekete kagylók vannak, ami csak azért szomorú, mert, ha vegyesnek hirdeti magát, akkor legyen az. Amúgy jó ízű és friss.

Tintahal karikák - fotó: a szerző felvétele


A kalamari gyűrűk többsége puha belsejű, kívül ropogós karikák, a szokásos kivitelezésben, szintén friss, üdítő. A bárány leves kétségtelen földi karaktere mellett szintén tartalmaz vegetát, amit már – mondhatni – belenyugvó sóhajtással veszek tudomásul. Lehetséges, hogy a vegeta, mint a régi Jugoszlávia titkos nosztalgiára ösztönző eszköze szivárog be a gasztronómiába?

Fritulica - fotó: a szerző felvétele


A végén „fritulica” névre hallgató cukrozott, apró fánkocskákat kapunk, amelyek lágyak és olvadnak, mint mi is a lilába hajlott mediterrán koraestében.
Következő alkalommal egy apró öböl, pálmafák övezte éttermének hangulata lekesített fel. Vitorlások árbocainak susogása tölti meg a teraszt, ahonnan a közel földig hajló levelek résein át felsejlik a városka egyetlen templomának klasszikus tornya, és megcsillan a lemenő nap fényében. Ezért az érzésért és látványért minden megbocsájtható. A víz közvetlen szomszédságában fehérlik a nyílt tűzhely cseréptetős építménye. Középen egy méretes rosttal, amelyen az ételek nagy része készül.
Esetünkben is így történik, habár mi csak egy kalamari erejéig vesszük igénybe a jótékony parázs hevét. A többi az út túloldalán elhelyezkedő épület konyháján készül. Nem cifrázzuk a dolgot, nem vágyunk semmi elérhetetlenre. A szokásos, már-már az unalomig ismert étlap kínálta felhozatalból választottunk. A hely, ha nem is arról híres, de a környéken esküsznek rá, hogy a legjobb „crni”, vagyis fekete, tintahal tintájával megfestett rizottó kapható itt. Tehát nem kétséges, hogy mi is kipróbáljuk. Azon kívül „skampi”-t egy adaggal. Jön az elmaradhatatlan nyers saláta keverék, ami, őszintén szólva, nem sok fantáziára vall, habár előnye az, hogy a környék ízes paradicsoma, uborkája és édeskés lilahagymája van benne.

Vegyes saláta - fotó: a szerző felvétele


Nagyra becsülöm a mostanában divatos nyers iskolát, de megesküszöm, hogy errefelé nem erről van szó. Inkább némi hányaveti automatizmusnak tekintem, hogy az asztalokra kitett olajos üvegcsékben nem minőségi olivaolaj van, hanem megmerem kockáztatni, napraforgó olaj. Külön kérésre megérkezik a jóféle oliva olaj is, amivel a nyerseségeket meglocsolva azok határozottan fogyaszthatóbbá válnak.

Grillezett tintahal - fotó: a szerző felvétele


Ezen túlesve, hátranézve örömmel látom a roston árválkodó kalamarikat, amelyek igen csak barátságos színt öltöttek az alattuk füstölgő parázs jótékony hatásának köszönhetően.

Tintahal rizottó - fotó: a szerző felvétele


A tintahal festette rizottó csillogóan fekete, a rizsszemek, mint parányi fekete gyémántok összekapaszkodva alkotnak szinte homogén egészet. Állaguk kiváló, ízre is rendben van, habár egy kissé sósabbnak érzem a kelleténél. Félre tréfa: erre a rizottóra méltán hivatkoznak a helyiek, most már a nem helyiek is.
A kalamari belseje egy sajátos helyi szokás szerint nem teljesen üres, ahogy máshol mindent kitépnek és egy üres hengerként kerül a tányérra, itt némi belsőség benne marad. Ez azt hiszem ízlés kérdése, de szerencsésebbnek tartom az üres verziót, habár még kiderülhet, hogy pont a legínyencebb falatokra panaszkodom, de hát ez gusztus kérdése.

Skampi - fotó: a szerző felvétele


Viszont legnagyobb sajnálatomra a szemre megigéző skampi tál az első kóstolásra is túlfőttnek bizonyul. A farkincák a fagyasztott rákokra jellemző darásodást mutatják, ami a lágyan ringatózó vitorlások és jachtok szomszédságában több, mint kiábrándító, de mindazonáltal hamar túlteszem magam a csalódáson, mert annyira szépek ezek a teljes páncéljukban heverő állatok. Némi tunkolás helyre ráz, és újból arra gondolok, hogy micsoda arcátlanság akár csak egy rossz szót is szólni, ha egyszer csak a komplex élmény számít és semmi más.
Néhány nappal később az aszfaltozott útról letérve, csikorgó murván és egyre szűkebb ösvényeken tekeregve érünk el egy helyre, ahol már a térerő is feladja, viszont a kabócák, talán éppen ennek köszönhetően, még szebben cirkalmazzák. Valamikor virágzó tanya lehetett a már inkább lehelet összetartotta kőhalom, ahol emberünk – mondjuk - a sziget remetéje él és virul.

A braci remete - fotó: a szerző felvétele


A csapzott remete külső mögött meleg szív lakozik és mindenekelőtt saját készítésű szőlőpálinka, amiben, mint kiderül, rózsaszirmok áznak az illata miatt. A színét némi diótól és másodlagos furcsa ízeit némi zsályától és kaportól nyerte. Tökéletes remetepálinka, nem érdemes semmiféle szakszerűséget számon kérni rajta, mert az aranyló nedű bíztató bevezetésként szolgál a továbbiakban következő falatokhoz.

Sonka és juhsajt - fotó: a szerző felvétele


A sonka az a „prsut”, amit errefelé a fogadókban és éttermekben is felszolgálnak, de ez valahogy telítettebb, jobban csúszik. Mellette érlelt juhsajt, amit remeténk saját terméknek nyilvánít, amit mi udvariasan nem kérdőjelezünk, habár élünk a gyanúperrel, hogy a környék piacain nagyon hasonló sajthoz már volt szerencsénk. A szokásos sós szardíniák egy kevés kapribogyó kíséretében és az igazi meglepetés a sósvízben áztatott olajbogyók, amelyek ettől mintha sajátos alkoholos mellékízre tettek volna szert. Vörösbornak nevezett lőre is kerül az asztalra, amely lenézőnek tűnő kifejezés, csak azt jelzi, hogy semmilyen díszes palackot ez a nedű nem láthatott és a funkciója az, hogy közönséges csapvízzel keverve: „bevanda” néven ismert üdítőként szolgáljon.
Ennek a célnak viszont kitűnően megfelel. Közben szakállas remeténk is megtiszteli asztalunk, kék szemében több életismeret csillan fel, mint amit egy egyszeri italozás során el lehet mondani. Azt latolgatjuk, hogy ide azért egy báránysütésre még visszatérnénk.
Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram