A street food és a helyi piacok biztos pontok a felfedezők számára, teljesen értelmetlen mindent előre megtervezni, úgyis csupa meglepetés vár ránk. De mi történik akkor, ha kitett helyekre visz a jó dolgunk, ahol nem biztos, hogy hot dogos bódék vagy helyi éttermek szegélyezik az utat, sőt még arra sem lehet számítani, hogy apró üzletekre bukkanunk?
Útközben
A fejlődő országok és a szegényebb vidékek tömegközlekedése hihetetlen közösségi és gasztronómiai élmény is egyben. Az afrikai buszos utak alkalmával nyugodtan rábízhatjuk magunkat a sofőrre, akit a Michelin Guide is alkalmazhatna, mert elképesztő érzékkel szimatolja ki a legjobb megállókat. Ilyenkor a busz nem indul addig tovább, míg a sofőr jól nem lakott (és néha szunyókált is egy kicsit utána...). A sofőr közérzete pedig igen lényeges, az evés-ivás mellett időnként beiktat egy-egy spontán családlátogatást, melybe a buszon utazók végtelen nyugalommal és természetességgel, beletörődnek. Tanzániában a nyugdíjasok ingyenesen utazhatnak, emiatt az élelmesek egyik területről a másik piacaira szállítanak termékeket, melyek egy részét már útközben, az utasoknak eladják. Így vettünk mézet, sót és egy szatyor tűzifát (mely valahogy bennmaradt a hátizsákban és sehogyan sem tudtunk magyarázatot adni rá Ferihegyen). Afrikában komplett szafarikat lehet alapozni a bitongra, vagyis keményre szárított vadhúsra, mely készülhet zebrából, kuduból, impalából, de akár elefántból is.
A Transzszibériai Expressz utasai megosztják egymással a csomagjukat, így együtt szalonnázhatunk ujgur pásztorokkal vagy kimenős katonákkal. Minden a táskákból kerül elő, a büfékocsit inkább az elapadt vodka- és sörforrások pótlására használják. A statisztika szerint minden orosz évi 12 liter töményt iszik, ha ez az átlagadat igaz, akkor a vonat utasain kívül szinte mindenki absztinens lehet. Felkészülhetünk az útra saját készlettel is, de a megállókban az ablakok környékét ellepik a menetrend szerint odaözönlő árusok. A mennyiségek tervezésekor számítsunk arra, hogy mindenki mindenkit megkínál és illik viszonozni. A finomabb falatokat azonban vigyázva rejtegessük, mert előfordul, hogy a közösségi élmény elmossa a tulajdoni határokat.
Mozgó konyhák, vándorló alapanyagok
A kalandos, ám turisták (bocsánat: utazók!) által látogatott helyeken az ott élők hamar megtanulják, hogyan tehetnek szert egy kis pluszbevételre. A legközelebbi aszfaltúttól akár több száz kilométeres távolságban kanyargó gyalogösvényeken bizony háton viszik fel mindazt, ami a magaslati helyeken nem alapvetés (Nepálban, a Himalája hegyi falvaiban nagyjából a rozs nyitja és a szárított jakhús, illetve jaksajt, be is zárja ezt a sort). Ma már az Everest alaptáborig bárkit feltolnak, aki kifizeti a megfelelő részvételi díjat, a túrát pedig a teherhordókon kívül tábori szakács is kíséri, aki általában egyszerűsített helyi ételeket készít. Bízhatunk benne, hogy ahol páran már kitaposták a turistaösvényt, ott előbb-utóbb megjelenik a Coca-Cola, a csoki és a hamburger. Igaz, ha a fejükön egyensúlyozva viszik fel az alapanyagokat a hegyre ehhez a serpák, az áruk néha megötszöröződik. Külön élmény a Tibethez közeli helyeken a vendégházakban közösen étkezni más vendégekkel: mivel fűteni luxus, a hidegben a hosszú asztal alá parazsat tesznek, az abrosz pedig egy nehéz, földig érő szőttes, melyben deréktól lefelé mindannyian eltűnünk.
Élet külföldön
Kundermann Balázs fotós, angoltanár és túravezető éveket élt külföldön. Második otthonának tekintheti Thaiföldet, de otthonosan mozog Ázsia belső területein is. Sokat túrázik, ez alatt megtanulta, mi az, ami útközben ehető. Ismeri a bogyós gyümölcsöket, gombákat és nagyjából mindent megkóstol, amit a helyiek is. Thaiföldön, ahol angolt tanított, nem a turisták által kedvelt, hanem a helyiek által lakott negyedben élt feleségével. Nagy rajongója az utcai étkezésnek (Thaiföldön járva mi is azok lennénk), ahol leginkább az egyedi, nem globalizált ízeket kedvelték. Eleinte igyekezett kifigyelni, hogy az előtte álló mit rendel, míg megtanulta a parádés tempóban készülő ételek nevét és alapanyagait, illetve a receptet is. Szerinte a közös evés még akkor is összekapcsol a helyiekkel, ha nem értjük egymás nyelvét. Főleg, hogy a kifőzdék sok esetben nem különülnek el a privát élettértől. Étkezett Szumátrán olyan, garázs méretű konyhában, ahol egy szekrény jelezte a birtokhatárt. Mögüle előjött egy családtag és ugyanúgy leült az asztalhoz. Elmosódnak a határok, családi vendégségben érezhetjük magunkat. Balázst ez a közvetlenség segíti fotózás közben is, ugyanis fényképeit nem lesből készíti, hanem mindegyik mögött személyes találkozások rejlenek. Ezekhez sok esetben a street food és a közös étkezések élménye segítette.
Expedíciók – a semmi közepén. Étel útközben, utak nélkül, avagy nem jut minden napra macaron
A Fitz Roy és a Cerro Torre lábainál fekvő El Chalten Argentína hegymászó-paradicsoma. Márpedig ha valaki, akkor a hegymászók tudják, hogy készüljenek kajával egy-egy hosszabb túrára, mivel minden deka számít (akár rajtunk van, akár a hátizsákban). Jó pár éve erre még egyetlen, apró étterem és egy helyi szatócsbolt működött, a látogatók megszaporodása azonban új szolgáltatásokat hívott életre. Anabell Csokoládézója ikonikus hely. A kekszek, csokik és forró italok mellett Anabell nem csak az elvesztett kalóriák pótlásáról gondoskodik: igazi intézmény és szórakoztató jelenség. Aki erre jár, a hatása alá kerül. A közelmúltban egy kalandvágyó magyar csapat is élvezhette vendégszeretetét, kalandjaikat itt követhetik.
Bugya Éva geográfus, a magyar Antarktisz Expedíció kutatócsoport tagja – és élelmezésvezetője volt. Ha valahol, akkor ilyen alkalommal alaposan meg kell tervezni, mit visz magával a csapat, mivel ott hét embernek három hónapig esélye sincs pótolni semmit, amit otthonfelejtettek. Férjével, dr. Nagy Balázzsal, A Földgömb magazint írják és szerkesztik, szabadidejükben pedig gyermekeikkel együtt járják a világot. Éva túrázó szakácskönyvet készített, melyet nemcsak az Antarktiszra indulók használhatnak sikerrel, hanem mindazok, akik szeretnének változatosan étkezni, de fontos számukra az is, hogy egy grammal se vigyenek magukkal több holmit a szükségesnél. Egy túranap kiadós reggelivel indul, fitt (müzli müzlivel), huszáros (kolbászos-szalonnás katonákkal), amerikás (mogyoróvajjal), szokásos vagy tojásos stílusban, az energiabevitelt a fizikai igénybevételhez szabva. Komoly segítséget jelentenek a még lakott területeken elérhető kifőzdék és boltok (ilyenből az Antarktiszon nem sok akadt...), de a helyi alapanyagokból mi is készíthetünk energiabombákat. Néhány túranap után, visszatérve a civilizációba, a legegyszerűbb utcaszéli bódé ételei is hihetetlen finomnak fognak tűnni, ízük vegyül majd a teljesítmény élményével és messze kísér minket. Mert néha egy kicsit muszáj nélkülözni ahhoz, hogy a világ kínálta végtelen ízorgiát igazán élvezni tudjuk.
