Mára szintet léptünk, már ott tartunk, hogy egy-egy népszerű étel elkészítésének leírása, receptúrája is képes sokakban armageddoni indulatokat generálni. A jelek szerint ilyen történetté vált a halászlé készítése is. Ez a magyar családok többségénél szinte kötelezően a karácsonyi ünnepi asztalra kerülő étel.
A karácsonyt megelőző napokban a halasoknál sorok állnak, az éttermek pedig nagyüzemben főzik a jobb, rosszabb minőségű „elviteles” halászlevet. A gasztronómiával foglalkozó médiumok ebben az időszakban szintén kötelezően nyúlnak a halászlé tematikához, különböző iskolák, módszerek és receptúrák kerülnek napvilágra.
Mi is igyekszünk olyan bevált recepteket, elkészítési módokat bemutatni, amelyeket ismert séfek „képviselnek”, esetenként akár évtizedek óta. Olyan receptek ezek, amelyek hagyományosan a Duna- vagy a Tisza-menti területekről, szülőktől, nagyszülőktől érkeztek, és az évek során változatlanok maradtak, vagy akár finomhangolódtak, reflektálva akár az értő nagyközönség, a vendég véleményére is.
Az elmúlt napok történései alapján jegyzőkönyveznünk kell, hogy az olvasók egy részénél
a halászlé is egy olyan fontos, a magyarságot meghatározó kérdéssé vált, amelyhez nagyon értenek, vagy legalábbis azt hiszik, hogy értenek...
Az elmúlt évtizedben már mély frontvonal alakult ki két vezető ideológia mentén, a dunai és a tiszai (szegedi) iskola között. A nagy problémát a halászlé főzési ideje, receptúrája, a pontos hozzávalók kérdése okozza, de a fogyasztók nagy többsége leegyszerűsítette a passzíroz, nem passzíroz kérdésre...
Halászlé, kockás abrosz / Fotó: Czakó Kert
Ezzel (talán) önmagában nem is lenne probléma, hiszen többségünknek a saját főztje a legfinomabb, a saját elkészítési módja a tökéletes, és a legnagyobb kritikusa a családja és a barátai...
Valamiféle érthetetlen módon december 25-én, karácsony első napján nagy számban jelentek meg személyeskedő, otromba, sértő és talán viccesnek gondolt kommentek a halászlékészítéssel foglalkozó cikkeink alatt.
Sok olvasó valamiféle felfoghatatlan kényszertől vezérelve, séfek, szakácsok évtizedes munkáját minősíti le egyetlen durva kommenttel, amire, ha esetleg más is ráharap, elindul a soha véget nem érő áradat. Nem idéznénk most senkitől, nem szeretnénk senkit sem kiemelni. Vajon otthon, a családdal az ünnepi asztalnál is ilyen hangnemben beszélnek egymással ezek az emberek, ahogy egy-egy poszt alá kommentelnek? Miért is nem lehet legalább az ilyen esetekben kulturáltan vitatkoznunk, érvelnünk?
A kérdés költői, hiszen szinte ma már ott tartunk, hogy bármikor, nem csak karácsonykor, bármely médium, bármely cikke alatt ugyanilyen hangnemben folyik a „diskurzus”.
A cikkek alatti kommenteket jelentős ok nélkül nem szoktuk moderálni, de van, ami nálunk is kiveri a biztosítékot, a vállalhatatlan hangnemben megfogalmazott, személyeskedő, megsemmisítő hozzászólásokat eltávolítjuk.
Az utóbbi években jellemzően a hagyományos fogások leírásai alatt alakultak ki parázs viták, de eddig nem ilyen hangnemben. Az is sok mindent elmond, hogy a kevésbé ismert, fine dining koncepciójú ételekhez nem viszonyulnak ilyen indulattal az olvasók, ott legfeljebb annyit írnak, „nálunk ezt a tányért elmosogatják”, de ez már lejárt lemez.
Olyan szép lenne, ha a legalább a konyhában működne az egymás iránti érdeklődés, nyitottság, ha az ember néha, a kedve szerint egyszer-egyszer változtat(na) a bevált módszerén, és a leírtak szerint főzi meg a halászlevet, pörköltet vagy húslevest.
Mindenkinek további szép és békés ünnepeket kívánunk.
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.