Szögezzük le az elején: a szerecsendió rendszertanilag nem dió. A szerecsendiófa kemény magjának belét nevezik szerecsendiónak, de frissen rikítóan piros, szárítva sárgás rózsaszín „virágja”, vagyis a magköpeny is közkedvelt fűszernek számít. Termőterületén gyümölcsét is fogyasztják: a napon kiszárítva félig fermentálják, az íze a kandírozott gyömbéréhez hasonlít. Az óriási magasságú, 10-20 méteresre is megnövő, örökzöld fák akár száz évig is elélnek, és egész évben teremnek.
Az aprócska Banda-szigetcsoport az európaiak által jellemzően csak Fűszer-szigeteknek nevezett Maluku-szigetekhez tartozik. A régió 1500-as évek beli „felfedezése” megpecsételte lakóinak sorsát. A következő évszázadokban egymást váltották itt a tengeri nagyhatalmak: a portugálok a hollandoknak adták a kilincset, akik az angolokkal vívtak kemény harcokat a szigetek feletti fennhatóságáért.
A szerecsendió már az ókorban óriási távolságokat járt be: eredeti lelőhelyéről a több mint tízezer kilométerre fekvő Rómába is eljutott. A középkorban arab közvetítéssel került Velencébe, majd vált egész Európában a nemesi asztalok nélkülözhetetlen fűszerévé. Ára elképesztően borsos volt: egy 14. századi német forrás szerint kb. fél kiló szerecsendióért nem kevesebb, mint hét hízott ökröt kértek.
A kulináris élvezetek mindig is központi szerepet játszottak az emberek életében. Remekül példázza ezt a középkori Európa fűszeréhsége. Amikor az oszmán hódítás elzárta az Európába tartó, fűszerrel megrakott ázsiai karavánok útját, a fűszerek iránti csillapíthatatlan vágy még az aranynál és a rabszolgáknál is jobban hajtotta az ismeretlen felé az európai felfedezőket.
A "világ első multicége" tette rá a kezét
A 16. században elsőként a portugálok tették rá a kezüket a Fűszer-szigetekre, akiket az 1600-as évektől kezdve a sokkal rámenősebb üzletpolitikát folytató Holland Kelet-indiai Társaság követett. Míg a portugálok beérték a szimpla kereskedéssel (és a csillagászati haszon lefölözésével), a hollandok monopóliumban gondolkodtak, aminek az eléréséhez a legbrutálisabb eszközöktől sem riadtak vissza.
A bennszülötteknek a halálbüntetés terhe mellett tiltották meg, hogy kereskedjenek a szerecsendióval. Amikor a fenyegetést a helybéliek szemmel láthatólag figyelmen kívül hagyták, a társaság vezetője, Jan Pieterszoon Coen elrendelte minden 15. életévét betöltött bennszülött férfi felnégyelését. A számok magukért beszélnek: a hollandok érkezésekor a szigetcsoport populációja 15 ezer körül volt, 15 évvel később mindössze 600 főt számlált.
Az angolok később a hollandok szerecsendió-egyeduralmát megelégelve ott keserítették meg a hódítók életét, ahol csak tudták.
A hollandok a békéért cserébe végül hajlandóak voltak feláldozni egy jelentéktelennek tűnő gyarmatukat a távoli nyugaton: az aprócska szigetet ma Manhattannek hívják.
A szerecsendió-monopólium vége – kis francia leleménnyel
Az 1700-as években egy jó üzleti vénával megáldott,
leleményes francia kertésznek, Pierre Poivre-nek sikerült néhány facsemetét kicsempésznie a szigetekről.
A franciáknak így hamarosan saját ültetvényük lehetett Mauritiuson, amivel véget vethettek az évszázados holland monopóliumnak. A hollandoknak a kegyelemdöfést végül egy néhány évig tartó angol fennhatóság jelentette, ami lehetőséget teremtett a briteknek, hogy saját gyarmataikon kezdjék el termeszteni a kincset érő fűszert. Így válhatott a Karibi-térségben található Grenada szigete – amit szó szerint egy fél világ választ el az eredeti termőhelytől – a világ második legnagyobb szerecsendió-termesztőjévé.
Mi a szerecsendió titka?
Ahogyan az a ritkaságszámba menő élelmiszerek esetében gyakran előfordul: nem csupán a szemünkben értékelődnek föl, hanem a szánkban is. A szerecsendió körüli felhajtás esetében azonban mindig sokkal többről volt szó, mint a fűszer ízéről. Az arab gyógyászatban gyógyszerként és afrodiziákumként tekintettek rá, a középkori Európában pedig a pestis egyik ellenszerének hitték. A pestis elleni higanykezelés és a többi haszontalan, sőt kártékony gyógymóddal ellentétben a szerecsendió talán még ért is valamit. A kutatások szerint a kórokozókat terjesztő bolhák valóban nem kedvelik az illatát.
Ami kis mennyiségben gyógyszer, nagyobb adagban méreg – nincs ez másképp a szerecsendióval sem. Túladagolva hosszan tartó hallucinációt, valamint rosszullétet, szédülést, dehidratációt okoz. Bizonyos állatfajok, többek között a kutyák számára is halálos méreg.
William Burroughs, az amerikai beatnemzedék egyik legendás írója egész életművében bőven merített a drogok nyújtotta tapasztalatokból. Az író Meztelen ebéd című kultikus regényének függelékében is említést tesz a szerecsendióról:
„egy dél-amerikai sámán szerecsendiót fogyasztva extatikus állapotba került és próféciákat mormolt maga elé.”
"Vállalkozó kedvű" drogfogyasztók mind a mai napig használnak szerecsendiót, habár beszámolóik szerint fogyasztását nem csak hallucinációk és lebegésérzet, hanem hányás, majd súlyos másnaposság kíséri.
Szerecsendió a konyhában: mibe reszeljük?
A kérdésünket szándékosan így fogalmaztuk meg. A porított formában könnyen elérhető fűszert egészben is megvásárolhatjuk, mindig csak éppen annyit reszelve belőle, amennyit a készülő étel megkíván. Így sokkal intenzívebbek lesznek az íz- és illataromái.
Bár ma sem tartozik a legolcsóbb fűszerek közé, kétségtelenül szélesebb körben érhető el, mint a korábbi évszázadokban. A besamel mártás nélkülözhetetlen hozzávalója, az olaszok különösen a tortellini húsos töltelékébe szeretik tenni. A hollandok elsősorban a zöldségekhez használják, például kelbimbóhoz és karfiolhoz, Nagy-Britanniában a sütőtökös pite, Indiában a chai, világszerte pedig a karácsonyi desszertek egyik elmaradhatatlan alapanyaga. Mifelénk leginkább a krumplipürét „dobják fel” vele, de a forralt bor ízéhez is sokat hozzá tud adni. A szerecsendió virágjának íze hasonlít a dióéhoz, azonban kissé lágyabb és édeskésebb annál.
jánljuk egy korábbi cikkünket! Egy étel, ami egy kis szerecsendióval még ízletesebb: a "tökéletes" krumplipüré