Mi is az a Cézár-saláta?
A ma klasszikusnak tekintett Cézár-saláta alapja a ropogós római saláta, amelyhez parmezán, pirított kenyér és intenzív, savas-krémes öntet társul. Utóbbi különböző változataiban olívaolaj, tojás vagy tojássárgája, citromlé, fokhagyma, Worcestershire-szósz és gyakran szardella(paszta) szerepel. A modern receptekben mustárral, majonézzel és további ízesítőkkel is találkozhatunk, a tetejére pedig gyakran kerül grillezett csirkemell.
Ha azonban visszafejtjük a fogás történetét, jóval egyszerűbb salátához érkezünk: a Caesar Cardini családja által megőrzött változat római salátából, olívaolajból, tojásból, citromléből, Worcestershire-szószból, parmezánból, fokhagymás olajjal készített pirított kenyérből, sóból és borsból állt. A leveleket eredetileg egészben hagyták, és úgy rendezték el a tányéron, hogy a száruknál megfogva, kézzel lehessen elfogyasztani őket.
Caesar, de egészen másképp
A fogás nevéhez kapcsolódó egyik legmakacsabb félreértés, hogy az ókori Rómához vagy Julius Caesarhoz lenne köze. A történet valódi főszereplője Cesare, később Caesar Cardini, az 1896-ban Észak-Olaszországban született vendéglős, aki testvéreivel az Egyesült Államokba emigrált. Cardini San Diegóban élt, vendéglátósként azonban a mexikói Tijuanában is működött, aminek nagyon gyakorlatias oka volt. Az Egyesült Államokban 1920-ban életbe lépett szesztilalom idején az alkohol előállítását és értékesítését szigorúan korlátozták, a mexikói határ túloldalán viszont továbbra is lehetett inni. A Kaliforniából könnyen elérhető Tijuana ennek köszönhetően az amerikai turisták, tehetősebb vendégek és hollywoodi társaságok kedvelt célpontjává vált. Éttermek, bárok, kaszinók és szállodák fogadták a határon átkelő közönséget, Caesar Cardini étterme pedig ennek a különös, amerikai–mexikói határvidéki vendéglátásnak lett az egyik ismert helyszíne.
Így a Cézár-saláta születésének hátterében már önmagában három különböző kulináris kultúra találkozott: egy olasz származású vendéglős Mexikóban készített ételt elsősorban amerikai vendégek számára.

1924. július 4., egy legendásan zsúfolt este
A legismertebb eredettörténetet Caesar lánya, Rosa Cardini őrizte meg. Eszerint 1924. július 4-én, az amerikai függetlenség napján olyan sok vendég érkezett az étterembe, hogy a konyha készletei fogyni kezdtek. Cardini abból dolgozott, ami rendelkezésére állt, így római salátából, tojásból, olívaolajból, citromból, parmezánból, Worcestershire-szószból és pirított kenyérből állított össze egy új fogást.
A szükségből született rögtönzés önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy legenda szülessen belőle, Cardini azonban a salátát a vendégek előtt, az asztal mellett készítette el. Az alapanyagokat egymás után adta a fogáshoz, majd az egész leveleket látványosan forgatta össze az öntettel. Az elkészítésből így egy kisebb előadás lett, amely pontosan illett a korabeli Tijuana szórakozásra éhező közönségéhez.
A történet szinte túlságosan tökéletes: ünnepnap, zsúfolt étterem, kifogyó készletek és egy találékony vendéglős, aki néhány megmaradt alapanyagból világhírű ételt alkot – éppen ezért érdemes fenntartásokkal kezelni.
Caesar vagy Alex? A családon belül sincs egyetértés
Caesar öccse, Alessandro, vagyis Alex Cardini egészen másképp emlékezett a történtekre. Alex az első világháborúban pilótaként szolgált, majd bátyjához csatlakozott Tijuanában. Az ő elbeszélése szerint maga készített egy hasonló salátát a San Diego környékéről érkező amerikai pilótáknak egy hosszú éjszaka után, és Aviator's Salad, vagyis pilótasaláta néven kínálta. A két recept között akadt egy aprónak tűnő, később mégis meghatározó különbség: Alex változatában szardella is szerepelt. Évtizedekkel később határozottan állította, hogy ő volt a saláta megalkotója, miközben Caesar családja következetesen az idősebb Cardini történetét képviselte.
A vita azért különösen érdekes, mert végül mintha mindkét testvér hagyott volna valamit a ma ismert Cézár-salátára. A fogás Caesar nevét viseli, a modern Cézár-öntetek egyik legjellegzetesebb alapanyaga, a szardella viszont inkább Alex változatához vezet vissza.
A harmadik történet
A Cardini-testvérek mellett egykori alkalmazottjuk, Livio Santini is azt állította, hogy tőle származik a recept. Santini fiatalon került Caesar tijuanai éttermének konyhájára, és évtizedekkel később úgy emlékezett, hogy 1925-ben saját magának készítette el édesanyja, Beatriz egyik salátáját. A fogást állítólag egy vendég is megkóstolta, majd rendelt belőle. Santini története szerint tehát a Cézár elődje még Tijuanánál is messzebbre, az édesanyja által 1918-ban Ausztriában készített salátához vezethető vissza. A verzió bizonyíthatósága éppúgy problémás, mint az eredettörténet számos más részletéé, mégis fontos része lett a fogás körüli vitának.
Julia Child emlékei
Az eredeti saláta rekonstruálásához különösen érdekes forrást jelent Julia Child. Az amerikai szakácskönyvíró még gyerekként, az 1920-as években járt családjával Tijuanában, ahol Caesar Cardini éttermében is evett. Évtizedekkel később felidézte, hogy a salátát közvetlenül előttük készítették el.
Child emlékeiben egész rómaisaláta-levelek szerepeltek, amelyeket az öntettel bevonva úgy helyeztek a tányérra, hogy a vendégek a végüknél megfogva, kézzel ehessék őket. Később Rosa Cardinivel, Caesar lányával is egyeztette a receptet, és saját szakácskönyvében közreadta annak egy rekonstruált változatát. Ez a leírás azért is érdekes, mert a ma megszokott Cézár-salátához képest egy sokkal elegánsabb és egyben játékosabb fogást mutat. Nem egy nagy tál felaprított salátáról volt szó, amelynek tetejére csirkemell kerül, hanem néhány gondosan előkészített római levélről, amelyet az asztal mellett készítettek el és akár kézzel fogyasztottak.
Hogyan került bele a csirke?
A Cézár-saláta egyik legnagyobb gasztronómiai paradoxona, hogy ma sok vendég számára szinte elválaszthatatlan a grillezett csirkemelltől, miközben a húsnak egyáltalán nem volt szerepe az eredeti fogásban. Ahogy a Cézár a 20. század folyamán bekerült az amerikai éttermek általános repertoárjába, egyre több kiegészítést kapott. A grillezett csirke praktikus és könnyen értelmezhető módon változtatta tartalmas főétellé, később pedig garnéla, lazac, bacon és számtalan további feltét is megjelent rajta. A csirkés Cézár végül olyan sikeressé vált, hogy sok helyen szinte önálló ételként él tovább.
A saláta gyors terjedésében Tijuana földrajzi helyzete kulcsszerepet játszott. A dél-kaliforniai vendégek hazavitték a hírét, Hollywood társasági köreiben pedig divatossá vált. Caesar Cardini egy 1952-es visszaemlékezésében 1937-et emelte ki fontos fordulópontként: ekkor Manny Wolf, a Paramount Pictures történetszerkesztője állítólag több hollywoodi étteremhez is eljuttatta a receptet.
A következő évtizedekben a Cézár már messze túlnőtt a tijuanai éttermen. Amerikai étlapok állandó szereplőjévé vált, majd Európában és a világ más részein is elterjedt. A recept közben folyamatosan alakult: az egész leveleket feldarabolták, az öntetet előre kezdték elkészíteni, a szardella általánossá vált, végül pedig megérkeztek a különféle húsos és halas feltétek.
Kugyela Dávid, a Robinson Étterem séfje megosztotta receptjét:
Cézár-saláta, ahogyan a Robinson Étteremben készül
A Cézár-saláta több mint százéves története során rengeteg változatban jelent meg, miközben az alapját adó római saláta, parmezán és kruton ma is könnyen felismerhetővé teszi. A budapesti Robinson Étteremben Kugyela Dávid séf is ezekből indul ki, az öntetet pedig az eredeti recept szellemében, tojássárgájából, olívaolajból, dijoni mustárból, parmezánból, fokhagymából, szardellából, citromléből és Worcestershire-szószból készíti. Saját finomhangolásként néhány csepp Tabasco is kerül bele, amely enyhe pikánsságot ad a dresszingnek, miközben a citrom és a parmezán karaktere is hangsúlyos marad.
Az alapváltozathoz a zsenge rómaisaláta-leveleket kézzel kisebb darabokra tépik, majd óvatosan összeforgatják a sűrű öntettel. Erre kerül a fokhagymás olívaolajjal és frissen őrölt borssal sütött kruton, valamint a parmezánforgács. A Robinsonban a klasszikus kocka alakú kruton helyett háromszögre vágott pirítóssal tálalják a fogást.
A saláta kérhető pirított csirkemellcsíkokkal vagy fokhagymás garnélával is, ezzel már a Cézár későbbi, tartalmas főétellé fejlődött változataihoz kapcsolódva. A csirkemellet szuvidálják, majd forró serpenyőben kérget sütnek rá, végül zöldségalapléből, petrezselyemből és vajból készített emulzióval teszik fényessé. A garnéla hasonlóan készül, fehérborral kiegészítve. A fogás népszerűségét jól mutatja, hogy hosszú évek óta levehetetlen a Robinson étlapjáról: a séf szerint még a gulyáslevesnél és az Újházi tyúkhúslevesnél is többet rendelnek belőle.
Fotók: Unsplash
