Hirdetés
Hirdetés

Never brown in town… - Teszt: Schieszl

SZERZŐ: Ted Aprajev
2014. május 16.
Barnába öltöztem: barna szövetnadrág, homokszínű kordzakóval, barna antilopcipő, sötétkék póló a zakó alá, a cipőhöz megfelelő öv és sötétkék-homokszín mintás díszzsebkendő a zakóba gyűrve. Angol barátom javasolta, hogy vasárnap lévén ebédezzünk együtt. Nem volt ötletem, gondoltam, majd ő kitalálja hova menjünk.
Hirdetés

Barnába öltöztem: barna szövetnadrág, homokszínű kordzakóval, barna antilopcipő, sötétkék póló a zakó alá, a cipőhöz megfelelő öv és sötétkék-homokszín mintás díszzsebkendő a zakóba gyűrve. Angol barátom javasolta, hogy vasárnap lévén ebédezzünk együtt. Nem volt ötletem, gondoltam, majd ő kitalálja hova menjünk.Sötétszürke fellegek gyülekeztek, lógott az eső lába, kerthelyiségről szó sem lehetett. Amikor meglátott csak annyit mondott fél mosollyal a szája szögletében: never brown in town. Vagyis eldőlt, hogy ebben az öltözékemben csak vidéki célpont jöhet szóba. Ekkor döntöttem úgy, hogy Budakalászra megyünk a Schieszl vendéglőbe, bajor-sváb ételekkel töltekezni. Barátom megnyugvással vette tudomásul, hogy tősgyökeres brit lévén nem kell a városban mutatkoznia egy talpig barnába öltözött emberrel, ez a legkevesebb, amit megtehettem a nyugalmáért. Nota bene még az autó is, amivel Budakalászra hajtottunk barna színű. Az útról szinte alig látszik a sűrűn vadszőlővel befutott kertkapu, de mellette széles kocsi feljáró is van, parkolóval. A hegyoldalba épült ház alatt tekervényes pince húzódik, hiszen a család borkészítéssel is foglalkozik. A vendéglő első szobája világos helység, továbbmenve egy hatalmas hordóba léphetünk, ami a hegy gyomrába vezet, ott már valódi pincevilág van, bokszokkal berendezve.
A kinti világosságban a Berkel sonkaszeletelő szomszédságában foglalunk helyet. Az étlap kevés tételes aránylag, viszont annál tartalmasabb. A tulajdonos szerint „nem az a franciás pöti” a divat errefelé. A szeletelőben amúgy is ott illatozik egy szépséges mangalica sonka, ami abszolút házi készítésű, abból vágatunk halomra, friss zöldségekkel, retekkel, újhagymával, erős paprikával és illatos vastag, sűrű belű kenyérrel kísérve. A sonka szenzációs, ha nem látnám, nem hinném, hogy helyi családi érlelésű készítmény. Rafináltan füstős, nem túlsózott, könnyed, hús-zsírarány ideális, szaftos.
Mintha csak a gondviselés rendelése volna, aranyló – a szó valódi értelmében – húsleves, ropogós gyökérzöldségekkel és velős csonttal követi a sonka ízelítőt. Ugyanaz a kenyér grillrácson sütve, jól fokhagymázva jár a velőhöz. A ház bora, a frissebb ehhez nagyon megy: fele sauvignon, a többi tramini, meg egy kevés sárgamuskotály, üdítő cuvée.
A leves, a húsleves friss, erőteljes. Komolyan van véve, nem ám valami többnapos befátyolosodott imitáció, hanem klasszikus szívvel lélekkel főzött vasárnapi szentség. Nagyon ott van. Hű társam Watson a hidegvér mintapéldánya szokatlan lázba jön, a levest kanalazván, a velő pedig egyenesen a hetedik mennyországba röpíti. Jómagam sült-ropogós malackarajjal folytattam, amihez lencsesalátát adnak körítésként. Watson bíztatásomra inkább a túrós-szalonnás speclit választja. A húsneműekből ennyi is elég, jegyzi meg szigorúan. Ó, azok a speclik, nem ám olyan gilisztaformájúak, hanem kézzel szaggatott, odapörköltek, specli-csusza ez inkább, túróval és perzselt szalonnával.
A malackaraj fél arasz vastagságú, ropogós héjjal, hát valóban nem pöti az szent. Nem is birok vele, sajog a szíven, de ott kell hagynom. A lencse kellemesen savanykás, üdítő. Ezek után egy kis bambulás, ejtőzés, a maradék borok felhörpintése következik, meg az eső, ami lágyan dobol, elkenődik az ablakon, homályba vész a kinti világ, csak a lelassult idő ketyeg álmosan.

Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram