A hazai vendéglátásban jól ismert szakember az elmúlt évtizedekben számos projektet vitt sikerre, de már kezdetben sem aprózta el az ambícióit. Ahhoz ugyanis, hogy megnyisson a Robinson – nomen est omen – egy szigetet is kellett találnia, pontosabban építenie. Több tucatnyi hatósági engedély, majd alagútfúrás, tófeltöltés, hattyúk és kacsák vásárlása után 1989-ben megnyitott az étterem, amit tátott szájjal lehetett bámulni a látvány és a választék miatt is.
Mondhatnánk azt is, hogy ez volt az első és egyszemélyes gasztroforradalom, hiszen a Gundelben is csak évekkel később kezdődött el a Láng-Kalla éra, s még bő másfél évtizednyire vagyunk a Kulináris Chartától. László Árpád viszont a kilencvenes évek elején is észrevette, hogy az alapanyagokért érdemesebb Bécsbe menni, a séfjeit pedig elvinni Európa-szerte néhány top étterembe kóstolni, tanulni, fejlődni.
Túlzás nélkül állítható, hogy anno a Robinsonba járni státusszimbólumnak számított, és persze csillagok is lettek itt, csak másképp: a Budapestre érkező filmsztárok és más hírességek szinte biztos, hogy felbukkantak a Városligeti-tó partján. A tulajdonos pedig jókor érzett rá arra, milyen irányba érdemes fejleszteni az éttermet, és 2014-ben szó szerint emelte a tétet. Megnyílt a felső szint egy nagyon stílusos dizájnnal, látványkonyhával, csupaüveg falakkal és persze nem átlagos pesti kilátással. Az emeleten egy steakhouse-vonal indult, a konyha kapott egy Josper sütőt, és bekerült a választékba a firenzei henteslegenda, Dario Cecchini mester faszénen készült, hatalmas Bistecca alla Fiorentina steakje is.
Persze nem muszáj kétkilós marhaszeletet rendelni ahhoz, hogy megkóstoljuk Dario húsát, mert az ő nevét viselő burger is tartalmaz egy negyedkilónyit a világhíres hentes-celeb saját készítésű hamburgerhúsából. A Josperben pedig sül ausztrál black angus rib eye, tomahawk, USDA omaha steak, uruguayi Angus bélszín, de fél tanyasi csirke és egész pisztráng is. Emellett egy klasszikus, szerethető magyar konyha megy itt a helyhez illő stílusban, kérhetünk marhagulyást, hortobágyit, kacsacombot vagy borjú bécsit, jó eséllyel nem fogunk csalódni.
Mivel az elmúlt évtizedben alapvető változások zajlottak a hazai gasztronómiában, a Robinson is ehhez igazodva találta meg stílusát. Nem az volt a cél, hogy a Michelin-tesztelőket nyűgözzék le, és nem is szálltak fel a kortárs magyar vagy a skandináv stílusú fine dining vonatra. Ennél sokkal lazább a hely, ahol nem érezzük kínosnak azt sem, ha egy Cézár-salátával beérjük ebédre, de jólesik tunkolni is a tányéron, élvezni a steakek ízét egy kis borsmártással, pezsegni, vagy csak hallgatni a zenét, és imádni a Vajdahunyad-vár látványát. A teraszon, a tó felett pedig mindez egy kicsit még jobb.
Mind a mai napig sikk ide megérkezni, de bátran elhozhatjuk a szüleinket is, mert közérthető, szerethető a konyha azok számára is, akik egyszerűen csak jót akarnak enni egy kivételes adottságú étteremben, udvarias kiszolgálás mellett. És ha a gyerekünk az istennek sem képes nyolcévesen foodie lenni, de mégsem hagynánk ki az éttermi élményből, nos, rendelhetünk neki sült krumplit, tésztákat és rántott csirkemell falatkákat is.
Azt pedig, hogy ez úgymond egy turistahely, inkább felejtsük is el. Nem azért, mintha ők nem járnának ide, hiszen ahogy a belvárosi éttermekre is jellemző, úgy a Robinsonra is igaz, a vendégek nagy többsége külföldi. Az viszont rajtunk múlik, hogy ha lehetőségünk adódik étterembe menni, végül mi mellett voksolunk, és a Robinsonnak érdemes adni esélyt. Ezt a magyar törzsvendégek pontosan tudják, ahogy azt is, itt nem a turisták „beetetése” dívik. Tényleg egy olyan sziget ez, ahol otthonosan érezhetjük magunkat, csak ebben a házban menőbb a sütő, több az üvegablak és a terasz is nagyobb. Szerencsére vendégek bármikor lehetünk náluk.