Régi idők kortárs idézete | A szegedi Alkimista séfjével, Katkó Krisztinával beszélgettünk

Az Alkimista Magyarország egyik legkisebb étterme a maga tizenhat férőhelyével. Az elmúlt években nagyon sok eredményt ért el, köztük egy Michelin-ajánlást is kiérdemelt. Mesélnél egy kicsit az Alkimista jelenéről? 

Ez a hatodik nyarunk az étteremben, és épp a Dining Guide éves étteremkalauz megjelenése kapcsán gondoltunk vissza az elmúlt évekre. Megdöbbentünk, milyen szellemi és fizikai energiák mozogtak ebben a kicsi műhelyben: az elmúlt hat évben 120 nagy, nyolc fogásos degusztációs menüt írtunk, évszakokra és azokon belül pár hetente, évszak metszetekre lebontva. Ez több mint 160 féle alapanyag, majdnem 500 fogás és 250 féle bor, tea, dzsúz kombinációját jelenti. Ha valaki azt mondja nekem hat éve, hogy ezeket kellene megcsinálnom, biztosan nem vállaltam volna.

Az elmúlt években az egész szakma egy nyomorult hullámvasúton ült, és olyan kihívásokkal, következményekkel kellett szembenéznie, amivel korábban nem találkozott. Ebben a környezetben a puszta életben maradással és a konstans teljesítménnyel is elégedettek lehetnénk és visszanézve érthetetlen, hogyan tudtunk minden egyes évben még fejlődni is. Sokat köszönhetek a radikális idealizmus és a szigorúan strukturált tervezés kombinációjának.

Egyébként a nyitáskor sokan – tényleg jóindulattal –  mondták nekem, hogy ez a terv és koncepció vidéken, egy eldugott udvarban, nem túl népszerű műfajjal, degusztációs menüvel, gyakorlatilag halva született ötlet. Kollégákat sem találtam, az első száz napot egyedül nyomtam le a konyhán és barátok segítettek. De meg kellett próbálni, mert már ott volt a fejemben az egész. 

Most már meg ugye késő okoskodni, mert bebizonyosodott, hogy őrült vagyok, nem hülye. Mára már mindenkit belerángattunk ebbe: vendégeket, kollegákat, borászokat, termelőket, vendégséf barátokat, guidokat, drukkereket, ellendrukkereket. Az Alkimista stabil, mindenhogy fenntartható, eredményes étterem, ami még mindig alakítható, és ami talán a legfontosabb: nem tudunk belőle kiszeretni.

Az Alkimistában minden menühöz tartozik egy különleges mese, ami az aktuális szezon különleges hozzávalóiról szól. A mostani menü miről szól?

Átlagosan három hetente váltunk teljes menüt, lekövetve azt, ami a konyhán túl történik alapanyagban, rítusokban. Ésszerűbb korok szokásait és a főzés metódusait is átemeljük, ha tudjuk, és szívesen beszélünk arról, amit találtunk.  Most a nyári napfordulón, a termő idény derekán vagyunk, a föld után már a fáról szedett javak is jönnek: cseresznye, meggy, egres, ribizli, érik a barack, ilyenkor pecsenye méretű a kiskacsa, a gyógyfüvek és kerti virágok legerősebb idénye fut.

Azt mondják a régiek, ha Szent Ivánkor megtörik a búza, három hét múlva aratunk. Ma már másképp van, de nálunk júliusban mindig jön a nyár legrusztikusabb kulináris interpretációja, a gabonás arató menü. Az aratás délen kezdődött, egyesített erőt kívánt a közösségektől, mert meghatározta az év gazdasági egyenlegét. Brutális kétkezi munka és biztos, hogy istentelen berúgásokkal teli ünnep volt. Ez megérdemli a kortárs idézetet, és most erről mesél az Alkimista. 

Milyen olyan alapanyaggal dolgoztál a közelmúltban, amiről azt érezted, hogy nagyon közel áll hozzád, vagy izgalmas volt rátalálni, újra rátalálni?

A tej tökéletes és komplex (mikro)biológiai folyadék, most épp ebben a világban mélyedek el. Most főleg a juh-és kecsketejbe, a természetes laktációs időszakok okosságába vagyok belezúgva. A méz a másik csoda – az invertcukrok és aromák kapcsolódása savval és érett fehérjével csodálatos együtt. A zabból és mandulából készült organikus magtejek is izgatnak. Lágy savakban a verjus érkezik, csinálom a korpacibere rekonstrukciókat, mert jönnek a nyári savanyú levesek. 

Most a saját, kigyúrt vajunkon és a délvidék emblematikus kajmakján is dolgozom. Itt az Alföldön kamilla és rózsa szezon van, a  paprikával állandóan játszunk, a virágok megunhatatlanok, és a gyógyfüvek használata szinte már drogtudomány. Most ezt transzparáljuk. 

Mindig elkezd izgatni valami, ami aztán egy ideig leköti a figyelmemet. A kenyér hat évig legyűgözött, a tojás a különböző stációival három évig. A málna nagy kedvenc, szégyen, de a mákot nem bírom. A húsban az izgatott igazán, hogy szét– majd újra összeszerelek egy állatot.  Technikákban a nyári tűz, a diffúzió és a centrifugás szeparáció szórakoztat most. A kísérletek eredményei és a következtetések leszivárognak majd a tányérokra is, de ez időt kér. 

Mesélnél a kreatív folyamatokról a konyhàn? Honnan merítesz inspirációt?

A világ alapvetően jó hely, amit az ember képes emelni, de megbontani és pusztítani is. Nagy kár volt évezredeken át ekkorára növeszteni az agyunkat, ha a környezetünk ettől szenved. Ez ad némi figyelmeztető irányt, amikor bármihez hozzá fogok. Étterembe, csúcsétterembe csakis az élvezetért megyek, inspirációért máshová. Nagyvárosok és nyers mező, tyúkól és könyvtár, sár és márvány, művészet, építészet, kiállítás –  ezek mind sokat adnak, a benyomásokat pedig leképezzük a konyhára. 

Mindig az íz és a hatása van meg először, annak tisztának kell lennie – az arányok, a beállítások és a technika ezt szolgálják. A forma alakul, előfordul, hogy még szerviz előtt is belenyúlok valamibe. Nem vagyok egy lézerkarddal vágó típus, az anyagnak meg kellene hagyni a legtermészetesebb kiterjedését. A húst legszívesebben egyben vagy tépve adnám, de hát ezt a műfaj nem kéri. Nyilván tudok tiszta, nagy vágásokkal dolgozni, de a húsnál ez valamiért fáj. Jobban kedvelem, amikor a végeredmény hasonlít az eredeti alapanyagra. A tányér körül szeretem, ha ott van a környezet, ahonnan az anyagot elvettem: eredettörténet a moha, a szalma, a magvak, a föld, a levél. Viszonylag sok élő, természetes kellékkel dolgozunk.

Vannak olyan séfek, éttermek, akár itthon, akár külföldön, akik inspirálóan hatnak rád?

Hogyne! Elég eklektikus a sor, tekintve, hogy professzionális autodidakta vagyok. A klasszikus franciák drillje, tűpontossága és alapanyag fegyelme, a hentesmesterségtől az haute cuisine-ig minden lenyűgöző. Szeretem a kedélyes osztrák kisvendéglők tökéletesen kivitelezett monarchiás komfortját, de ott van Bécsben a Mraz & Sohn is, ami nagy tudást képvisel sok vagánysággal. Dominique Crenn örök kedvenc, teljes elfogultsággal. 

Könnyed professzionalizmusban követendő számomra az azóta bezárt, lyon-i Les Apothicaire, akik szerencsére hamarosan újra nyitnak. Szelíd erőben Yoshihiro Imai Monk-ja, halfelfogásban Josh Niland, látványban a Jane Antwerpenben, önazonos progresszivitásban a berlini Horvath, gasztro-diplomáciában és a határok új kijelölésében Ana Roš az inspiráló. Nem igazán tudom megfogalmazni, milyen a klasszikus skandináv étel, de amit tettek konyhájukkal a főzési metódusok újra felfedezésében, védelmében és látásmódjában, az korszakalkotó. 

Milyen módszerekkel nyúlsz vissza a régi kulináris kultúrához?

Kíváncsian, ami nem módszer, hanem attitűd. Könnyű kutatni, olvasni, ezt a részét nem tekintem munkának, olyan arcátlanul szórakoztató. A nem is olyan régi világ önmagára támaszkodott, ezért begyakorolt formulái voltak az élelmiszer előállítására, tartósítására, az ünnepek, fordulók elkülönítésére a konyhában és az asztalnál egyaránt. Nehéz, de stabil kor volt. Ez a történetünk, a menüink merítési alapja, erre pakoljuk a modern technikát és a kortárs, személyes meglátásainkat. Az Alkimista előző korok modern interpretációja. 

Egy száz évvel ezelőtti csirkepaprikásról soha nem fogjuk megtudni pontosan, hogy milyen finom íze volt, de van információnk arról, hogy akkor hogyan csinálták. Érdekelnek a régi alapanyagok, de egy az egyben nem feltétlenül hozzáférhetőek, nem pont olyan a minőségük. A korrekciós képességünk nagyon igénybe van véve. Pragmatikusan, jelenleg hozzáférhetőbbnek látom a technikákat, amivel készítették az ételeket, ezek is komoly értékek és részben átmenthetőek. 

Mennyire alakult át az étterem közönsége a Michelin-ajánlás hatására, illetve te éreztél ezzel kapcsolatban bármilyen változást?

Szem előtt vagyunk, ezt érezzük, de nincs komoly változás. Friss statisztika, hogy a vendégeink 70 %-a  hazai, 30 % érkezik külföldről. A szegedieknek sokkal tartozunk, az ország nagyvárosaiból és Budapestről egyre többen és rendszeresen jönnek hozzánk. Az új külhoni vendég két helyről keres: a Michelin-ből és a Tripadvisor szerint. 

A lokális vendéglátás gazdasági tervezéséről érdemes szót ejteni ezen a ponton. Nem fekszünk  kiemelt  turisztikai útvonalon és a műfaj sem impulzus termék, nem az “ugorjunk be enni valamit” elve alapján működik, ezért más fajta kommunikációt kellett kitalálnunk. A helyi vendégekre terveztük és alapoztuk az Alkimistát, ezért változatosságban és vezetett vacsorákban gondolkodtunk a nyitáskor. A menü kollekcióknak egyrészt az volt a célja, hogy megmutassuk a szezon kedvenceit, másrészt, hogy minden évszakban önmagáért a közvetlen hangulatért és jó néhány érdekes ételtörténet kedvéért is vissza lehessen térni. 

Fontos célunk, hogy megmaradjanak a környékbeli vendégeink, akikkel azonos kulináris nyelven beszélünk.  A lokális vendéglátás nagyon élő kapcsolat, itt nem lehet elrontani a dolgokat, mert holnap rád szólnak a piacon, vagy megállítanak az utcán. Évek óta egyre több olyan vendégünk van, aki minden új menünél, azaz három hetente ott van, vagy előre foglal a nyárra, vagy akár egész évre. Olyan egészséges ritmusunk lett, amit szívesen követnek velünk a hozzánk érkezők. 

A Michelin nagy tisztesség, üzletileg és presztízsben fontos állomás, hiszen konstans és magas elvárások elé állít.  A fókusz két dolgon kell maradjon: a szabad alkotóerő örömén, és a vendég meglepetésén. Ez minket is feltölt, mert azt sosem állítottam, hogy ez nem egy nehéz munka. Az is fontos, hogy a Guide-ok rólunk, de nem nekünk szólnak, hanem a vendégeknek. Csodás, hogy évről évre jobb eredményeink vannak, de soha nem árt minden ilyen évforduló ünneplése után kicsit hátrébb lépni, hogy jól megnézhessük magunkat és normális kérdéseket tegyünk fel a hogyan tovább témakörben. 

Hogy látod a hazai fine dining helyzetét, különösen vidéken?

Nem aggódom a jó fine diningért, ha világos és tiszta az üzenete. A kihívás már nem feltétlenül konyhatechnikai vagy szakmai, hiszen van itthon két Michelin csillagos elismeréssel rendelkező étterem is. A fine dining legnagyobb feladata, hogyan és mivel szólítja meg és tartja magánál a régi partnerei mellett az új célcsoportját is. 

A fine dining megérdemelne több tiszteletet –  nem populáris műfaj, hanem a szaktudás és a komplex élmény képviselője és őrzője. Magas kultúra, amit ehhez méltóan is érdemes fogyasztani. Mint az Operát a zenében, a Forma1-et az autósportban, a kiállítást és aukciót a műgyűjtésben. Nem kell az életben maradáshoz, de aki ezt szereti, annak élmény és szebb lesz tőle az élete. Nem lesz soha széles körben népszerű, de nem is ez a dolga. 

Időnként felbosszant, hogy ez nem érthető, így a műfaj folyamatos céltábla, még a közösségi média tanulságos kommentszekcióitól eltekintve is. Ilyen logikával a komolyzene sem jó semmire, hiszen még táncolni sem lehet rá. Ha tiszteletben tartjuk egy kedvenc sportoló, színész, művész egyedi teljesítményét a műfajában, akkor a gasztronómia területén megilleti ez a tisztelet a séfeket és a csapatukat is. Csak fel tudunk már nőni ehhez.

Akár a fine dining műfaján belül, akár azon kívül, inkább az a’la carte-ért aggódnék, főleg, ha az hitványra sikerül:  ha öt étel van fent egy ötven férőhelyes étterem lapján, az a bekészüléskor 250 adag ételt jelent. Ezt sem anyaggal, munkaerővel, sem a felhasznált energiával nem lehet bírni, ha nincs elég rendszeresen érkező vendég. Szerintem a nagy étlap halott, és vele az az elvárás is, hogy bármikor, mindenből, mindig legyen sok. Ezt most még ki tudjuk fizetni, de már most is megfizetünk érte. 

Mennyit fejlődött a magyar konyha, amióta a szakmában dolgozol? Milyen trendeket, irányokat látsz?

Hogy mit jelent a magyar konyha, azon száz évvel  ezelőtt is volt egy kis tépelődés: Gundel Károly is kereste a választ, amikor azt írta: „ A magyar történelemben még igen nagy művelődéstörténeti terület hever kiaknázatlanul, márpedig népünk múltjának teljes és tökéletes megismerése megmunkálásuk nélkül hiányos. Ilyen terület, más egyebek között, a magyarság konyhája, étkezésének elemei, főzési babonái, valamint asztali szokásai. A tudomány ezen rögös területének művelése elméleti célunk: felkutatni és egybegyűjteni a magyarság ősi életéből máig a napi és az úri étkezés módját, tartalmát, köznapi és ünnepi asztali szokásait, nemkülönben a magyar főzés módjait és készségeit, tárgyi emlékeit. Sok ilyen egyes adat található a történeti és irodalmi közleményekben, de ezek a legtöbb esetben elhanyagolt, hiányos és felületes rövid feljegyzések, pedig fentiek népi jellemünknek színes és jellegzetes elemei. Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is.” 

Amikor magyar konyhát emlegetünk, a saját kultúránk gasztronómiai részére utalunk. Ebben a kontextusban öröm, hogy sokan a gyökereket keressük, de láttunk már rántott kovászos uborkát és pizza-lángost, ami viccnek is rossz és inkább gyalázat a fent említett kultúrára nézve.  Egy hibátlan nyúlpaprikás, töltött káposzta vagy főzelék-interpretáció, túró, édesvízi halak, vadak és gombák alapanyagban is jó irányt jelenthetnek, ha egy hazai étterem egyáltalán a magyar konyhán keresztül akarja kifejezni magát. Sikeres csúcséttermek is hivatkoznak a magyar jellegre, vagy a táj jellegre. 

Aki komolyan veszi magát, annak már nem mindegy, hogyan főz. Ez ad egy jó perspektívát, minden műfajban, a jó lángostól a jó kenyéren át, a kisvendéglők fájóan hiányzó műfaján keresztül a fine dining-ig. Elkerülhetetlen válaszolni arra a kérdésre: mi ma a magyar konyha? Konkrét ételek, vagy jellegzetes helyi alapanyagok, vagy inkább helyi  főzési technikák sora? Erre közösen kellene jó és sokféle választ keresni, minden műfajból. 

Mondok egy példát: a dobostortát francia cukrász iskolákban is tanítják, ráadásul jól. A miénk és kincs, mégis itthon ahány hely, annyiféle minőséggel találkozunk, és ez nagyon komoly gond. Ameddig eláruljuk a saját örökségünket, vagy nem ismerjük meg alaposan, nincs értelme a magyar konyha jövőjéről beszélni.

Érdemes volna átgondolni azt is, hogy kihez akarunk szólni, amikor azt mondjuk, magyar konyhát főzünk. Hova nyúlunk vissza? Az elmúlt évtizedek otthoni benyomásaiból, vagy a kétszáz évvel ezelőtti parasztkonyhából merítünk? Vagy az 1900-1930-as évek polgári konyháját, a kisvendéglők, Gundel, Krúdy, Magyar Elek, konyháját főzzük? Arra fókuszálunk inkább, amivel a külföld azonosít minket:  paprika, gulyás, pörkölt, paprikás, furmint? Vagy olyannal is operálunk, ami számunkra hordoz inkább jelentéstartalmat:  káposztás tészta, húsleves, juhtúrós galuska, rakott krumpli, fröccs, mákos nudli, túró, tejfel, zöldpaprika?

A magyar konyhát nehéz, de izgalmas rekonstruálni, mert javarészt egytál ételekből áll. Érdemes tiszta alapanyagokon keresztül is újra rátalálni. Aztán lehet újítani. Követhető trendeket én még nem látok, jó és értékes próbálkozást, szándékot igen. Ezekben az a közös, hogy kapcsolatot keresnek a vendéggel és apellálnak egy jellegzetes komfortérzetre. Ezek a dolgok tiszta hozzáállással, magas technikai tudással összesimulhatnak jellegzetes üzenetté.

Milyen tapasztalataid vannak, mennyire nehéz nőként érvényesülni a szakmában?

Semmivel nem nehezebb mint a fiúknak, akkor, ha mentálisan és fizikálisan egyébként is stabil vagy, és a környezeted is az.  Ez persze nem tény, csak egy vélemény.  Mindenkinek meg kell küzdenie a helyéért, és az senkinek sem megy sem könnyen, sem ingyen, sem gyorsan. 

Amikor babavárós és kisgyermekes leszel, akkor viszont a férfiakétól nagyon különböző, kemény dilemmákkal szembesülünk és gyakran egyedül is maradunk ezekkel. Nem munkahelyet veszíthetünk ilyenkor, hanem a teljes addigi és a jövőbeli karrierút is kérdéssé válik. Nagyon nehéz és mellkast megülő időszakok ezek. Nem szabadna elengedni a nőket ilyenkor a szakmából, elég lenne, ha a konyhából vagy a szervizből ki lehetne kapni őket egy időre. 

Azok a nők, akik ebben a szakmában magasra jutottak, lemondtak a családról vagy család mellett csinálták ezt. Nagyon értékes szereplők, mert az acélos tapasztalat, a megkötött kompromisszumok súlya és a szívósság ott van mögöttük.  Egyébként sok szép, nem családbarát szakma van körülöttünk, a munkavállalók felét, a nőket, közvetlenül érinti a kérdés. Ez inkább  össztársadalmi, mint egyes szakmákra érvényes, állandó kérdés. 

Mi az, amit te magad érzel kihívásnak és mi az, amit inkàbb a szakmai közeg sulykol?

Nagyjából boldog ember vagyok, aki sohasem elégedett. Ez a belső kihívás önmagában is nyugtalanító, úgyhogy el vagyok ezzel foglalva. Külső, technikai, szakmai, ügyviteli, emberi kihívás pedig van napi szinten is, úgyhogy tessenek hagyni hadd csináljam, aztán majd megmutatjuk milyen lett, annak, akinek adunk a véleményére. 

Mit tanácsolnál olyan lányoknak és nőknek, akik azt tervezik, hogy a gasztronómia világában helyezkednek el? Mire számítsanak?

Bízzanak magukban – időnként csakis magukban – és tudatosan építsenek egyrészt támogató privát, családi hátteret, másrészt jól kiválasztott karrierpontokat, amelyek megengedik, hogy a szakmában maradjanak, de ne minden este a konyhában. Tanuljanak hatékonyan, és ne higgyék el teljesen, hogy a munka az életünk. Az csak egy nagyon fontos része. Aztán bízhatnak a fiúkban is, hiszen ez csapatmunka, és abban a férfiak nagyon jók tudnak lenni. 

Mit gondolsz a vezetési módszerek átalakulásáról?

Szokták mondani: ami nem hajlik, az törik. Szerintem többet hoz a konyhára a rugalmasság és a helyzetfelismerő képesség hosszú távon, mert sajnos nem jók a régi válaszok az új kérdésekre. A konyha nem demokratikus intézmény, a vezető személy felelős, és nagy súly van a vállán. Viszont fontos hogy a munka kontrollvesztés, abúzus, megaláztatás nélkül történjen.

Az elmúlt években azt láttam, hogy egyre többet kell foglalkozni az emberekkel, mert mindenki jobban igényli a figyelmet. Nemcsak kéréseket, szakmai kérdéseket hoznak, hanem privát problémákat is. A vezetők ezt már nem ignorálhatják, még a hierarchikus rendszerekben sem, mint ahogyan az új generációk munkáról alkotott másféle megközelítése és a motiváció is élő téma. 

Mennyivel könnyebb a fenntartható működés egy 16 fős étterem esetében?

Nem a méret számít, hanem az adott hely működésére szabott sikeres optimalizálás. A fenntartható működés egy rendszer, ami jóval összetettebb annál, mint hogy hová dobod a szemetet vagy a kertből jön-e a zöldség. Az önellátás, vagy az ökológiai lábnyom kicsinyítésére való törekvés igaz út, de nem garantálja a fenntarthatóságot. Energiafelhasználás, élő munkaigény, vegyszerhasználat, hulladékkezelés, ezek csökkentése, vagy teljes kiküszöbölése, üzleti haszon mellett – szerintem ez a fenntarthatóság. Emellett az sem árt, ha mindeközben vezetőként vagy tulajdonosként nem égünk ki, és a magánéletünk is fenntartható marad.

Nagyon nehéz megcsinálni, kicsiben és nagyban is. A fenntartható működés értékválasztás, válhat csupa jó szokássá, de csakis akkor lesz jó, ha a hely egyéni adottságaira szabott és ezek alapján következetesen visszamérhető – ezért mondom, hogy nem a méret számít, hanem az egyedi optimum. Regionális konyhát viszünk, nagyon sok egészséges kompromisszummal, és háttérmunkával. Ezért nem hozatok sokkal szebb harcsát Szlovákiából, ezért nem utaztatok ide alapanyagot több száz vagy több ezer kilométerről. Ez egy választás. 

Milyen kihívások elé néztek a fenntarthatóság szempontjából, mi az, amit egyelőre valamivel nehezebb kivitelezni lokálisan?

Nem a lokáció adja a nehézségeket. Egy kis falusi étterem is termelhet magas költségekkel a kukának és a nagyvárosokban is működik Zero Waste étterem. Nézhetjük helyi, mikro szinten is ezeket a problémákat: étterembe nem járunk minden nap, de az otthoni háztartási hűtőszekrényhez, meg a szemetes kukához naponta többször, többen is. 

Éttermi körülmények között a józan ész egy koncepció. Az éttermen túl, a hétköznapokban olyan életvitel és szokások mellett, ahogyan ma sok háztartás él és fogyaszt, de egyre több esetben időnként nélkülöz is, ez a hozzáállás egy illúzió. 

Egy étterem mutathat példát, de a mai világ teljesen elrugaszkodik a valóságtól. Az embereknek átalakult a részhez és az egészhez való viszonya. Szín filéket vásárolunk a boltokban, a bőrrel, belsőségekkel nem tudunk mit kezdeni, sok esetben világ választékra vágyunk az üzletben és nagy választékra az éttermekben.  Aztán a statisztikák szerint a vásárolt termékeknek minimum 30-35 %-át kidobjuk. Ez régen sem étteremben, sem háztartásban nem fordulhatott elő, és most sem tart már sokáig.

Szoktál gasztronómiai érdeklődésből utazni? 

Nagyon szeretek jó éttermekbe járni, jó vendég vagyok, tudom, hogy mennyi ember munkája van az ételek és a környezet mögött. Ha véletlenül elrontják, szolidáris vagyok, de ha direkte trehányság van, akkor duzzogok. Így inkább csak a jókból válogatok és oda sem prekoncepciókkal megyek, hanem az élvezetért.  Nagy fotelturista vagyok az abnormális életvitelem miatt, de ha utazok, leginkább a piacok érdekelnek. A legjobbak.