Hirdetés

Proust is ide járna Pesten: Café Kör – Szerethető éttermek

SZERZŐ: DiningGuide
2019. szeptember 4.
Valójában semmi köze a francia konyhához, mégis a képzeletbeli párizsi bisztrók hangulata juthat eszünkbe, amint belépünk a Café Körbe. És Marcel Proust híres madeleine-idézete, vagyis az emlékezés íze, csak a Sas utcában nem a teasütemény, hanem egy fasírtos burgonyafőzelék vagy töltött paprika visz minket az eltűnt idő nyomába. 
Hirdetés

A gasztronómia sokak számára épp annyira szól a divatról, mint az ízekről, s egy menő étterembe járni státuszszimbólum, törzsvendégnek lenni kiváltság. Ugyanakkor vannak helyek, amik akkor is sikkesnek maradnak, ha közben már szívesebben ülünk modern bútorok között, hozzászoktunk a megújult konyhatechnológiákhoz, a kreatív tálalásokhoz és a rafinált, izgalmas fogásokhoz. De mégis, szeretünk visszatérni az ismerősség érzéséhez, ahhoz, ami egyszerűen csak jó. Ilyen ez a bizonyos emlékezés íze a Café Körben, ami több mint két évtizede ugyanolyan, de mégsem unalmas.

Molnár Gáborék akkor nyitották meg a belvárosi üzletet, amikor nemhogy gasztroforradalomról, hanem minőségi vendéglátásról is kevés étterem esetében lehetett beszélni. Így a kezdetben még jóval kisebb Kör gyorsan népszerű lett, jártak ide üzletemberek éppúgy, mint művészek, az expatok számára is törzshellyé vált, híre ment, hogy jó konyha és jó társaság található a Bazilikánál. Ami viszont igazán elismerésre méltó, hogy ez a mai napig is így van. A kezdetekhez képest tágasabb lett a hely, mert teraszra is ülhetünk nyáron, s az állandó kedvencek mellett naponta változik a falra kerülő, kézzel írt „étlap”, de ezek is már évtizedes szokások. 

Miért annyira szerethető mégis a mai gasztro-zsizsegéshez mérten egy vállaltan régimódi, trendeket és forradalmi hevületet mellőző, klasszikus bisztró? (Bár sosem használták ezt a szót, de ők voltak mégis az elsők, akikre tényleg illett ez a műfaji meghatározás.) Szóval talán pont az önazonossága miatt kedvelt manapság is, mert tudjuk, mire számíthatunk, ahogy belépünk az ajtón. 

A mindig udvarias, fehér inges felszolgálókra, akik teltházkor is kerítenek egy asztalt. A thonet székekre, a szőnyegre, a hatalmas ablakokra, a zsúfoltságra, és hogy halljuk, miről beszél a szomszéd társaság, bár nem biztos, hogy értjük is. A húslevesre csütörtökönként és szombatonként, az aranygaluskára péntekenként, s arra, hogy biztosan lesz három-négy étel a falon, ami közül nehéz választanunk. Nyilvánvalóan nem szoktak le a méretes adagokról sem, és épp ezért nem kínos csak egy felet rendelni valamiből. A rántott sertéskaraj itt már akkor is divat volt, amikor sokan inkább hibának tartották étlapra tenni, a rántott csirkecomb tejfölös uborkasalátával pedig olyan étel, ami már nem maradhatott irodalmi nyom nélkül.

Kornis Mihály író így elmélkedik róla: „A Körben tudják – hol tudnák, ha nem e körben? -, hogy először is a csibe felső combját kell előkészíteni ehhez, akár Degas képein a balett táncosnőknek a magukét, csak hát itten kifordítva kell, laposra, panírozható állapotban, teljes szépségében, egy csitri baromfiét. A panír összetevői? Barbárok hiszik, hogy liszt, tojás és műzsemlemorzsa kell hozzá csak, némi hozzácseszett sóval. Ó, nem. Répás Ádám tudja, hogy mi kell hozzá. Meg én. De erről én sem fecsegek.”

Nos, igen, Répás Ádám tudja, hiszen nyitás óta ő vezeti a konyhát. Nem úgynevezett magyar konyhát, hiszen van itt avokádó, lazac, bélszín carpaccio is, hanem olyat készít, amit szívesen eszünk. Főként a jól ismert házi kosztot, amire akkor is emlékszünk a kollektív gasztro-tudatalattinkból, ha még sosem kóstoltuk. Huszonnégy éve főz a vendégekre, felesleges beszorozni, hányszor kellett megírni azóta a napi nagypapírt a falra, és igen, ha öt éve rendeltünk utoljára sült gomolyasajtot az állandó kínálatból, az pont ugyanolyan lesz. És jól van ez így. Mert mikor ülhetünk be a belváros közepén egy étterembe, ahol úgy készül a parajfőzelék, ahogy anyánktól megszoktuk, nem érzik korszerűtlennek a roston sült libamáj mellé a lecsós rizst, van rókagombapörkölt galuskával, és tényleg gyerekkori emlékeket idéz a barackos gombóc?

 

Tudják ezt mások is, akik jó ideje törzsvendégek, vagy nemrég fedezték fel maguknak a helyet, és nem kell a turistákat sem beterelni, jönnek ők maguktól is, hiszen rengeteg ajánlást kapott már az üzlet az évek során. A pult melletti asztalnál pedig szinte mindig megtaláljuk a „főnököt”, vagyis Molnár Gábort, akihez sorra mennek kezet fogni, köszönni a vendégek, de ő is folyamatosan felpattan, intézkedik, érdeklődik. Láthatóan hozzá jövünk étkezni, még ha nem is ismerjük egymást. És nem kell törzsvendégnek lenni ahhoz, hogy úgy érezzük, hazaértünk. Mert itt azonnal kedvesen fogadnak, ki akarnak szolgálni minket, és nem baj, ha néha kényelmetlenül ülünk, vagy zárt ablakoknál a ruhánk is kicsit magán viseli a konyhai munka bukéját, ez egy ilyen műfaj, a családi étkezőasztalnál sem lehet minden tökéletes. De ha arra vágyunk, hogy más főzzön nekünk otthoni ízeket, irány a Café Kör, szinte biztos, hogy Proust is szívesen járna ide emlékezni, ha most keresné az eltűnt időt. 

Hirdetés
Tovább olvasok
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram