Pannonhalma: a ráció esztétikája és diadala

A bencés apátság és a köré épült, hozzá (is) tartozó intézmények, létesítmények a szellemi nyugvóponton túl afféle idő-, és transzcendentális kapuként is szolgálnak. Minket szolgálnak – azokat, akik utat keresnek, akiknek az élet minőségi megélése nem szlogen, hanem valódi hívószó. Ezen a kapun érdemes belépni, nyugodtak lehetünk, nem zárják ránk. Addig maradunk, amíg jól esik, újkori viatorként pedig bármikor visszatérhetünk.Az első igazi emlékem Pannonhalmáról és az apátságról úgy nagyjából 18 éves koromhoz kötődik. Az egyik legjobb barátom amerikai-magyar rokonai voltak itt – egy testvérpár, két hasonkorú lány, akikkel sikerült egy igazán emlékezetes nyarat eltölteni, és bár közben mindannyiunk életében volt kisebb-nagyobb változás, a kontinenseket átívelő barátság máig megmaradt. Szóval velük voltunk Pannonhalmán. Jóbarátom anyai nagybátyja ugyanis bencés szerzetes volt, Egon atya, aki ötvenhat után Amerika nyugati partján vetette meg a lábát és szerzett elévülhetetlen érdemeket az ottani bencés rend és iskola felépítésében és irányításában. Miatta mentünk akkor Pannonhalmára, hogy a lányok (akik életükben akkor jártak először itthon, az „óhazában”) kicsit jobban megismerjék a gyökereiket.
Az apátság és az általa képviselt, a világi és a szakrális egyensúlyt igazán emberi módon képviselő szellemiség nem, minden más viszont alaposan megváltozott Pannonhalmán az elmúlt húsz évben – ez volt a benyomásom, amikor néhány hete újra arra vitt az utam. A városba érve rögtön egy jelentősebb út-, és vélhetően körforgalom kialakításba botlottam, aztán ahogy az apátság felé kanyarodtam, pár perc múlva elém tárult a A bencés apátság és a köré épült, hozzá (is) tartozó intézmények, létesítmények a szellemi nyugvóponton túl afféle idő-, és transzcendentális kapuként is szolgálnak. Minket szolgálnak – azokat, akik utat keresnek, akiknek az élet minőségi megélése nem szlogen, hanem valódi hívószó. Ezen a kapun érdemes belépni, nyugodtak lehetünk, nem zárják ránk. Addig maradunk, amíg jól esik, újkori viatorként pedig bármikor visszatérhetünk.terem harmonikus, minimalista és a jövőt sugalló sziluettjének látványa. Ahogy kiszálltam a kocsiból, megnyugtató pulzálást éreztem magam körül – mint amikor ösztönösen is tudja az ember, hogy jó helyen van és bármi legyen is, baj nem érheti.
Leparkoltam és felsétáltam az étterembe. Miután megismerkedtem vendéglátóimmal, körbejártattam a szemem a belső téren és hagytam, hogy elidőzzön a csupaüveg falon keresztül még inkább tért ölelő panorámán. Kissé fáradt voltam, kértem hát egy frissítő kávét és miközben elszürcsöltem, összerakosgatva a frissiben beszippantott látványmozaik-darabokat, végig az motoszkált a fejemben, ilyen hát a ráció esztétikája és diadala. Amit szerintem idehaza olyan sokan vágynának megtapasztalni és megélni. De csak hellyel-közzel adatik meg. Ez pedig a mi hibánk – azoké, akik a rációt nem az élhetővé tétel érdekében, hanem kisszerűen, rövidlátó módjára használják. Spongyát rá, mondom magamnak, ha van magasabb rendező elv, az, amikor úgy látja, valóban szükséges, majd közbelép és észhez térít minket. Addig meg hagyjuk, hogy az ehhez hasonló helyeken keresztül megmutassa, milyen is tud lenni egy normális és szimplán működő, jó emberek szocializálta bioszféra.
Azért jöttem, hogy megkóstoljam és véleményezzem az őszi étlapváltásra szánt fogásokat. Risky business – mondja az angol. És persze hálás is. Risky, mert a két Gáborok – Gyurik, a séf, és Takács, aki az étterem vezetője – olyan empatikus módon és láthatóan megalapozott tudással végzik a teendőjüket, nevezetesen a vendéglátást, hogy ilyenkor az ember inkább figyel, és amit csak lehet, magába szív, hogy tovább tudjon belőle inspirálódni. Hálás is persze, mert ilyen emberekkel igen jó diskurzusokat lehet folytatni.
Lassan-lassan már ez a szó is elcsépelt, de bizony itt tényleg tetten érhető az alázat – hiába, ha a kiinduló tanítás úgy hangzik, hogy „ora et labora”, azaz imádkozz és dolgozz, az olyan útravaló, ami kellően szilárd fundamentumot ad az ember talpa alá és a lelkébe. Értő békesség – magamban talán így ültetném át a mai, inkább spirituális, mint szakrális világrendszerbe. És még csak hinni sem feltétlenül kell hozzá.

Degusztációs a menü – illetve, dehogy; sokkal inkább egy keresztmetszetet kíván mutatni mindabból, ami a vendégeket az őszi és téli időszakban várja. Jó kis keresztmetszet ez, benne sok-sok, a régióból származó alapanyaggal, szezonális ízekkel-színekkel, formai újításokkal és játékokkal, jól eső és tetten érhető gasztronómiai intelligenciával. A ráció esztétikája és diadala – mantrázom újfent.
Egy okból adódóan nem írom le, milyen fogásokat ettünk és milyen következtetésekre jutott az egyébként (számomra mindenképp) illusztris asztaltársaság. Nem akarom ugyanis befolyásolni a leendő utazót, vendéget. Azt szeretném, ha felkerekedne, felfedezne, a maga módján élné és fogalmazná meg, számára mit nyújt és jelent a Viator. Szerintem így lesz tökéletes ez a fajta interaktív és gasztrointellektuális játék.

A vacsora után – ahol egyébként az Apátsági Pincészet szortimentjének nagy részét csatasorba állítottuk, hogy végignézzük, milyen párosítás működik jól az ételekkel és melyek kevésbé –, elvonultunk az apátság által az ide zarándokló útkeresőknek és útonlévőknek kialakított Szent Jakab vendégházba. Semmi szenteskedés, okkultizmus, esetleg viszolyogtató szakrális erőtér – nagyon klasszul kialakított, a funkcionalitást szolgáló, emeletes ágyas hálófülkékkel megosztott tér vár. És lélegző vattaként körülölelő nyugalom – merthogy az erdő szélén vagyunk. Jól is alszom.
Másnap, a „klasszikus”, nyári gyerektáboros reggeli – friss péksütemény, vaj, dzsem, szalámi, paprika, tea – után irány az arborétum. Ezt egyébként a Sankt Galleni kolostor kert eredetije alapján alakítottak ki és a fennmaradt, írásos emlékek szerint 996-ban a helyi ispotály, azaz kórház miatt már biztosan megtalálható volt itt egyfajta gyógynövényes liget. A ma gyógy-, és fűszernövényekkel teli kertben, ami voltaképpen az apátság gazdasága, nagyjából 11 hektáron gazdálkodnak. Ennek a felén levendulát termelnek, ez ma a legkurrensebb, amolyan celebnövény, a belőle készített olaj pedig a húzó produktum. Átlátható rendezettség, amerre csak nézek. Az látszik, hogy jó kezekben van a föld és a növények. A levendula mellett menta, citromfű, zsálya és kakukkfű adja a termés javát, és lévén ezek igen jól használható fűszernövények, a nagyja ki is szolgálja az apátságot és az éttermet is.

Az arborétum és a gazdaság – azon túl, hogy a világ legtermészetesebb módján profitorientált vállalkozás – természetesen turistalátványosságként is funkcionál. Van szuvenír bolt és „tárlatvezetés” is. Disneylandes látványosságok helyett azonban jóval többet kapunk: értő betekintést a napi működésbe. Nincs titok, minden transzparens, a bemutató kertecskékben minden kézzel fogható és tapogatható, szimatolható. A ráció esztétikája és diadala itt is. A teremtő pedig, ha erre veti a tekintetét, szerintem elégedetten mosolyog.
Kora délután van már, amikor a fűszerkerti bolyongásból továbblépünk és meg sem állunk a borászatig – ez egyébként gyalog sincs messze, érdemes vállalni a nem túl megerőltető sétát. Az Apátsági Pincészetre (helyi, azaz magyar viszonyok között) már nyugodtan rá lehet mondani, hogy annak idején óriásberuházás volt. Kellett is hozzá egy, a rációval és az erőforrásokkal jól és előrelátóan sáfárkodó társ, mert az apátság önerőből nem lett volna képes elérni azt, ami ma idehaza példaértékű. Még akkor is az, ha a manufakturális borkészítésnek egy ideje helye és létjogosultsága van a borpiacon. Mert az igényesség nagyban és kicsiben is képes megmutatkozni – alapvetően ugyanis belülről fakad. Ha ez nincs meg, akkor van baj és rosszul elsülő kóklerkedés. Ha volt valami, amit annak idején Gál Tibor – aki talán egyedüliként volt képes vizionálni mindazt, amitől ma a borászatot és az itteni borokat olyan sokan kedvelik és értékelik – át-, és örökül hagyhatott az ittenieknek, az ez volt. 52 hektár dűlői, tőkéi, szőlője és bora mutatja, igaza volt, a 2003-as első szüret óta itt is beállt a ráció esztétikája és diadala.

Sok hasonló létesítményt és történetet kívánok még magunknak. Nyitott gondolkodású tanítókkal, Gál Tiborokkal és az övéhez hasonlatos tiszta víziókkal, Viatorokkal, és az étteremre jellemző szemléletmóddal. Szükségünk lenne mindezekre.