Hirdetés
Hirdetés

"Nem vagyok pszichológus, de szeretek segíteni" — Felhősi Attila, a rendíthetetlen vendéglátó, aki sosem fél újraépíteni magát

SZERZŐ: DG
2021. március 28.
Sosem felejtem, amikor először láttam dolgozni Felhősi Attilát, a Kempinski Hotel Corvinus Blue Fox bárjában. Maga volt az elegancia: látszódott a tudatosság, de a mozdulatai természetesek tudtak maradni. Nyugalmat árasztott és elbűvölt, pálca helyett bárkanállal és a személyiségével. Akkor titokzatos volt, de most kitárulkozott. Egykor ünnepelt budapesti bartender volt, most Hollandiában szakácsnak tanul, egy francia étterem konyháján dolgozik kezdőként, biciklisfutárkodik, valamint keddenként online segít azoknak, akik nem bírják a pandémia okozta szorongást.
Hirdetés

Akárhányszor láttalak a pult mögött, mindig az elhivatottság és a zsigeri szó jutott eszembe rólad. Családi örökséged a vendéglátás?

Felhősi Attila: A bátyámmal dolgoztam először a szakmában. Kispesti kispolgári család harmadik gyermeke vagyok, aki sokat volt egyedül otthon, és sosem roskadozott ételtől a hűtőnk. Valami olyat kellett intéznem magamnak, ami reggeltől délutánig eltelít, azért finom is, és nem fogom csorgatnom a nyálam az iskolatársaim szendvicsére. 11 évesen kezdtem el főzni magamnak, mondjuk ki, kényszerből.

2005 körül jártunk, a testvérem üzemeltetett egy helyet a Hegedűs Gyula utcában, beugrós voltam, de bevallom, linkeskedtem. Aztán olyan munkám kerekedett, ahol értékesítenem kellett, egy nagy táskából. Megtanultam kommunikálni és eladni, rájöttem, hogy bárkivel megtalálom a közös hangot. Viszont le kellett vegyem a terhet édesapám válláról, és szerettem volna élni is, nem csak túlélni, össze szerettem volna kötni a kommunikációt, a bulit, a pénzkeresést. Így kerültem 17 évesen Siófokra.

A jó öreg 2000-es évek eleje és Siófok elég klasszikus kombó. Petőfi sétány, túlárazott Long Island Ice Tea, hosszú szívószálak és razziák. 

Ahogy mondod! Buliból munkába, munkából buliba, de dolgoztunk, mint a gép. A gundeles tanulók egy hónapot bírtak, kidőltek, én legfiatalabbként lenyomtam a szezont, egyszerre három munkahellyel, decire ivott Béres cseppel, havonta elkoptatott munkacipővel. Rájöttem, hogy Attila, te nem is vagy link, csak kell a szikra! Hat éven át csináltam a nyári siófokozást, végigjártam a legtöbb helyet a balatoni város néhol csillogó, néhol igazán balhés érájában. Igaz, volt egy megszakított szezonom, mert egészségügyi gondjaim akadtak, nyilván a tempó miatt. Gyomorvérzésem lett annak ellenére, hogy sportoltam és limitáltam az alkoholizálást is. Aztán pánikbeteg lettem, a nyomasztó, halálfélelmes rohamokkal. Nem tudták megfejteni mi a bajom, antibiotikumtól mentem a homeopátiáig…

Ilyen fiatalon kiégtél, ennyire bedarált az éjszaka? 

Mélyebben gyökerezett a leküzdendő probléma. Kezembe került életem első önfejlesztő könyve, ami életet lehelt belém. Rájöttem, hogy nem szervi a gond, és 8 hónapot adtam, összekaparjam magam a következő balatoni szezonra. Addig minden melót elvállaltam és lélekben és testben is elindult a saját kis tréningem.

Ekkor állt össze először minden, amit ma képviselek: étel, ital és pszichológia.

A szezonomat (és további kettőt) hotelek és bárok helyett egy gyrososnál töltöttem, amit imádtam. Változtattam a pácon, megcsináltam a sétány legjobb gyrosát, kakaón üvöltött a zene és mosolyogva húztam le 16-18 órát a pult mögött, a legforgalmasabb órákban a forróságtól olvadó mustáros vödrök között. A kemény meló közben könyvek és önképzés segítségével sikerült feldolgozni rengeteg gyermekkori traumámat — kiderült, hogy bírom a nyomást. Ezeket a tóparti éjszakákat sosem feledem, és minden fiatalnak ajánlom is. Itt jöttem rá, hogy a munkám szeretete energiát ad nekem, én pedig ezt tovább tudom adni az embereknek.

Az a bizonyos siófoki gyrosos

Mégiscsak zsigeri! Jól gondoltam. Szóval egy siófoki gyrososnál kapott el a gépszíj. Az idénymunkák után nagy az üresség, eleve kényelmetlen a szezonra gyúrni, nincs biztonságérzeted. 

80 ezer forintom maradt egy szezonom után: mixeriskolára költöttem. Féltem, hogy nem elég hozzá a 8 általános, de sima ügy volt. Imádtam: keveredett, hogy élményt adok, hogy ízekkel dolgozok, hogy tanulhatok. Utána kezdőként nehéz volt, de kitettek az ajtón és visszamásztam az ablakon. Aztán hirtelen állást ajánlottak a Koktél nevű helyen, Siófok első igazi koktélbárjában.

De szép szimbolika! Vissza éppen Siófokra, ahonnan minden elindult?

Nehogy azt hidd! Ez időben nyitott az Andássyn a Hello Baby Bar, inkább oda felvételiztem, és el is kezdődött a tortúra. Mindenki jobban értett hozzá, mindenki okosabb volt, mindenki kinevetett. A  nyolcezres jattomból italmérőt vagy saját bárkanalat vettem, napokat nem aludtam, hogy szuper borlapot rakjak össze és ajánlani tudjak a vendégeknek. A kollégáim nem értették a bogarasságomat és a szenvedélyemet.

De nem kisebb cél lobogott a szemem előtt, mint bekerülni a Boutiq’ Barba.

Sikerült a küldetés? 

Hát… beiratkoztam a London Academy of Bartenders-be Nagy Zolihoz, akinek rengeteget köszönhetek. Közel kerültem az álmomhoz, megtaláltam a stílusom is. Simone Caporale lett az idolom, kispesti beton pingpontasztalokon néztem a videóit, úgy éreztem megérkeztem. Ez egy húszas évei elején járó fiatal embernek hatalmas érzés. Aztán megkaptam a legszebb bókomat egy sráctól: azt mondta, hogy zavarbaejtően jó vagy! Nem akart felcsípni, csak figyelte a munkámat. Elkezdtem ekkor versenyezni is, nagy sikerrel. És igen, felmondtam a Hello Babyben és elmentem a Boutiq’-ba. Nem volt hosszú a pályafutásom, összesen két nap.

A Hello Baby Bar pultja mögött 

Két napig? Óriási lépés volt pedig a tömegitató diszkóból egy niche koktélbárban, az egyetlen World’s 50 Best Bar dolgozni, bármilyen pozícióban. Ráadásul az álmod volt. 

Hiába akartam, egyszerűen nem éreztem. Ez az ország legjobbja, világhírű bár, ahol minden tökéletes, nincs min csiszolni. De kiderült, hogy az álmom nem stimmelt, új cél kellett, ami az ötcsillagos hotelek világa lett. A szakmabéliek lebeszéltek, de tudtam, hogy akkor járok jó úton, ha nincs előttem lábnyom.

Első olvasatra saját magadnak nehezítetted meg az utad. A nehézségek, akadályok motiválnak?

Inkább a tenni akarás. Sok helyre elmentem, de szomorú valóságot tapasztaltam: kiöltözve, megadva a módját, csupán pár ezer forinttal a zsebemben ültem a hotelek bárjában és lenőtt hajú, gyűrött ingű, unott és flegma arcok szolgáltak ki. A Kempinskiben lévő Blue Fox volt egyedül, ahol más volt a fogadtatás, a miliő. Az italom nem volt az igazi, amiről beszélgetni is kezdtünk, majd kiderült, hogy vezető bartendert keresnek. Schöck Norbi, a Magyar Bartender Unió elnöke volt akkor a nyíló L’Occhio di Stile bárjának a főnöke, és hívott magukhoz dolgozni. De tudod, a hotel volt a következő állomás a listámon, szóval elpasszoltam az ajánlatot és inkább a Blue Foxhoz mentem interjúra. Három hónap alatt bekerültünk a Top10 hazai bár közé, 2015-ben ti is előkelő helyre soroltatok minket.

A legeuforikusabb estém az volt, amikor az említett példaképem, Simone Caporale mellett állhattam a pultban. Tudod, akit a pingpongasztalokon néztem megbabonázva.

Egyébként jó haverok lettünk és kijártam Londonba a bárjukba, amikor már elkezdtem utazni, amikor kinyílt a világ.

Attila jobbján kékben Simone Caporale , a példakép

Kíváncsi természetű vagy, a kinyíló világ és az utazások újabb löketet adhattak. Nem akartál “kint ragadni” tapasztalatot szerezni, félretenni, új szintre emelni a tudást?

Folyamatosan kurzusokra jártam bartending és pszichológia témában egyaránt. Megcsináltuk az Elysium névre keresztelt, az országban egyedülálló konceptuális itallapot is. Újraformáltuk itthon az ötcsillagos hotelbár definícióját — és még mindig csak 26 éves voltam. Vonzott a külföldi munka, de még inkább az, hogy az alkotás mellé a bartending üzleti vetületének részeit is megtanuljam. Egy este két befektető jött be hozzánk a bárba, hamar kiderült, hogy Máltán butikhotel láncuk van. Néhány ital után kaptam egy névjegyet, másfél hét múlva már a szigeten voltunk, ahol bevittek egy teljesen üres, háromemeletes mészkő épületbe, hogy Attikám, itt lesz a bárunk! Életem egyik legnehezebb 1,5 éve jött. A jó világból csöppentem az építkezésbe, heti 80 órában, ami négy hónappal később nyitást eredményezett. Hamar a sziget legjobbjai közé kerültünk, nagyon jó csapat jött össze.

Otthoni sikerek, külföldi építkezés, nulláról bárindítás, üzleti ismeretek elsajátítása pipa. Mire vágyhattál még?

Közbeszólt az élet, kaptam egy telefont, hogy apukám haldoklik. Összezuhantam és hazajöttem megmenteni, ami sajnos nem sikerült: májkómában vesztettük el őt. Tudod, mindezek után úgy voltam vele, hogy nem szeretném egy ideig az embereket itatni. Elértem mindent amit szerettem volna, a vallettai Alchemy magától ment már, elbúcsúztunk egymástól.

Érthető, hogy ez a tragédia lassításra sarkallt. Örökre feladtad a hivatásod? 

Voltak még alkalmi munkáim, és heti egyszer még ma is biztos megrázom a shakert, mert ez egy szerelem, de láttam, hogy milyen pusztítást végez az alkohol. Szóval… visszatértem oda, ahol 11 évesen minden elkezdődött: a konyhába.

Málta, építkezés és napsütés

Füstölgő sazerac után következett a gőzölgő titkos ramen , ha jól sejtem.

Három nappal apukám temetése után, a nemlétező megtakarításommal azonnal albérletet kellett találnom Budapesten. A Ritz bárjában összeismerkedtem egy kókuszvizet árusító sráccal, aki éppen lakótársat keresett, hétfőn már ott laktam. Három héttel később Gátai Dáviddal a lakásban becsavartuk a piros égőket, és megrendeztük a város első becsületkasszás secret ramen estjét, amit egy Gastrofanatics nevű Facebook csoportban kezdtünk el promótálni. Teljesen bűvkörébe szippantott a ramen, még Ivan Orkinnak (a világ egyik leghíresebb ramenkészítője — a szerk.) is írtam levelet, hogy segítsen a fejlődésben.

A tizedik alkalmunk után a Konyhakörösök megkerestek minket, hogy hat alkalmat csináljunk meg együtt. Mindvégig adományi alapon, havi rendszerességgel.

Két évig csak rament főztem, tökéletesítettem, gyúrtam a témát, és mire továbbléptem volna, eljött 2020 és a világjárvány.
A Konyhakörrel közös ramen estek egyikén / Fotó: Konyhakör

Tervek és célok, kapaszkodók nélkül maradtál?

A világ ránk zárta az ajtót, én pedig bevallom, összeroppantam. Visszajött a pánikroham, nem bírta az idegrendszerem, a testünk tényleg nem felejt, újraéltem a húszas évem kezdetén átélt szorongásokat. Aztán amikor nyiladozott a város, a páromat, aki holland, “hazaküldtem”, megígértem, hogy követem amint tudom.

Dehát így egyedül kellett talpra állnod… mi lett a megoldása életed második idegi kimerülésének?

Nem maradtam teljesen egyedül, édesanyámnál laktam egy matracon, majd azokat az újranyitó éttermeket kerestem fel, ahol kezdő szakácspozíciókat hirdettek. Ez lett a terápiám. Volt nagyon jó tapasztalatom, de elborzasztó is, ami, hogy ha egy törékenyebb srác lennék, elég lett volna, hogy örökre elmenjen a kedvem a konyhai munkáktól. A pazarlás, lekezelés, szarba se nézés alap volt, és az is, hogy a kezdőnek azonnal tudnia kell mindent, mintha abba a konyhába született volna.

Én azt mondom, hogy ha belépsz egy másik ember világába, akkor ne felejtsd el levenni a cipődet. Hát, akik kicsit megszaladnak, és azt hiszik, hogy a világ van értük és nem fordítva, azok nem veszik le, hanem sáros bakanccsal csörtetnek be.

Amit eddig kitartásról és a szívósságodról meséltél, azt engedi következtetnem, hogy még nem mentél a párod után Hollandiába. Nem futottál el a nehézségek elől. 

Hirdetés

Az utolsó állomásom a Pingrumba lett, ahol Sándor Gyula vezette a konyhát. Csak egy hónapot töltöttem velük, de rengeteget tanultam tőle és Györki Attilától is. Itt végre megtapasztalhattam, hogy nem velem van a baj, hanem egyes konyhákkal és hozzáállással, a Pingrumbában pedig megerősítettek benne, hogy jó úton járok. Viszont jobbnak láttam, ha még a második hullám megérkezte előtt elindulok Eindhovenbe.

A Kempinski tetején, a fűszereskertben

Ez egy világjárvány, Hollandiában is a zárások vártak. Házhoz szállításra is felvesznek új embereket? A social distancing miatt a házi ramen est sem opció.

A Michelin-csillagos eindhoveni Zarzo étterem tulajdonos-séfje, Adrian Zarzo Sun nevű francia éttermében dolgozom jelenleg. Persze, ugyanúgy elvitelre dolgozunk, de szerencsére az állami támogatások elégségesek. A francia konyhára van szüksége egy kezdőnek, szóval nem volt kérdés. Az elején a kis zöldfülű bevándorló voltam, de mára megtaláltuk a közös hangot.

Meséltél nekik a régi életedről? Az ötcsillagos szálloda bárjának vezetéséről, a két éven át tökéletesített ramenről? 

Most nem Felhősi Attila vagyok, aki reformálta Magyarországon az ötcsillagos hotelek bárkultúráját, vagy aki titkos ramenpiacot nyitott, hanem egy utolsó kis bevándorló tanuló egy hollandiai francia konyhán. Viszont ez az utolsó kis konyhai ember tanulni, fejlődni szeretne, megtalálni a saját stílusát, most a bár helyett a főzésben. Tudod hogy? Mint anno Siófokon a gyrososban. Az, hogy fentről nagyot zuhanhatsz, teljesen hülyeség!

Sokan kényszerültek pályamódosításra, hogy ne váljanak földönfutókká. Sous-chef dolgozik építkezésen, főpincér tölti fel a hipermarket polcait. Ez azért zuhanás!

Rengeteg ember van összetörve, seregnyien kerültek padlóra, vendéglátósok és nem csak vendéglátósok, mindenki, aki szívből imádja a szakmáját és befolyásolja a pandémia. Én azt mondom, hogy ha kell, jócskán visszalépve is lehet haladni. Vegyük ki a képletből a szégyenérzetet!

Én most úgy hoztam ki a legjobbat ebből a helyzetből, hogy nem akartam otthon hősködni. A történelem tényleg ismétli önmagát, hát könyörgöm, világháborúkat is megélt az emberiség! Akkor nem zárt be az étterem? Dehogynem! De úgy vagyunk beprogramozva, hogy újrakezdjük. Ugye láttál már betonból kinövő virágot?

Az első magyar bartender, akit a Möet and Henessy meghívott magához Cognacba. A kép a Chateau de Bagnoletben készült.

Csodálom is őket! De ezeknek a virágoknak is kell egy kiindulópont. Honnan lehet most kiindulni? 

Ha visszaolvasok régi Dining Guide cikkeket, akkor mit látni: öt évvel ezelőtt is menekültek el otthonról a vendéglátósok. Pedig most látjuk, hogy konkrétan arany korszakot éltünk. Most miért mennek külföldre? Mert még rosszabb otthon. Szenvedni mindig lehet, jó és rossz időszakban is. Aggódni is azokon a dolgokon, amikre nincs hatásunk. De mennyi energiád marad arra, hogy rendbe rakd magad?

Nap végén amikor van egy kis időd akkor ne azzal foglalkozz, amin nem tudsz változtatni, és ne aggódd túl magad, mert ez emészt fel. Erre nincs idő!

Amikor még nem jártam külföldön és nem is éltem külföldön, mindig azt hittem, hogy Magyarországgal van a baj, de rá kellett jönnöm, hogy a generációnkkal. Otthon nehezebb, sokkal, ez tény. De itt, Hollandiában is ugyanabban a szorongásban vannak az emberek. Ne felejtsük el, külföldről is külföldre mennek. Ez tényleg generációs ügy. Viszont én nem szeretek túlélni, élni szeretek! Létezni szeretek! Kétszer kellett már kitalálnom, hogy ki vagyok. Kétszer torpantam már meg, azt hiszem nincs az a járvány, ami akadályt gördíthet elém.

Elkél az ilyesféle motiváció most. Tényleg szorít az egyén, a generáció, a társadalom mellkasa. 

Tudod, még mindig 8 általánosom van, de megtapasztaltam milyen az, amikor félsz elaludni, mert azt hiszed, nem kelsz fel reggel. Kedden esténként fontos küldetést teljesítek: fejembe vettem, hogy segítek azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én életemben kétszer is a pánikkal és szorongással. Nem vagyok pszichológus, de szeretek segíteni és szolgálni. Öt fős Zoom-meetingekben szoktunk beszélgetni, nagy többségében vendéglátósokkal. A nehéz gyermekkort, a jelen gondjait dolgozzuk fel, nem a gyengeséget, mert ez nem az. Szóval, bárki rám, ír, keddenként megtalál és küldöm a linket a szobához.

Vendéglátás, pszchologia és zero waste bartending előadás — 80 ember részvételével

Nagyon szép küldetés, és konyhai megfeszített munka mellett nem lehet egyszerű. Szoktál pihenni is?

168 óra van a héten, de ha átkapcsolod az agyad, akkor ezt nagyon jól be lehet osztani. Van egy mellékállásom is most: futárkodom a konyha mellett, mert hétfőnként Amszterdamban vagyok, hároméves képzést csinálok a Horeca Academie-n, és ez nagyon költséges iskola, valahogy muszáj finanszíroznom. A hobbim az iskola, a holland nyelv, a pszichológia és mások mentális segítése a szorult helyzetben. A sportom a biciklis futár meló, a munkám pedig a konyha.

Haza fogsz térni az iskola elvégzése után? Megismerjük majd az italaid, ramenjeid után a fineszes tányérjaid is?

A jövőmet otthon képzelem el. F&B directori munkát szeretnék majd végezni, hogy az üzlettel összeérjen a kreativitás. Most három év még az iskola, aztán a pszichológiai tanulmányok is jöhetnek. A szüleim régimódiak: érettségi, a szakma számít. Amikor hazavittem az első Forbest, amiben szerepeltem, akkor megveregették a vállam, hogy jó-jó Attika, de hol az érettségi!?
Úgy fest, majd 37 évesen állok neki vállalkozni, de sosem fogok felhagyni a tanulással. Szeretnék egy kis ramenezőt, egy nagyobb, komolyabb éttermet jó bárral, ami az édesapám nevét kapja, és tudod mit? Egy kis klinikát is. Szolgálni, segíteni, mindenkit, akinek szüksége van rá, rám.

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram