A Smashy a 2025-ös Dining Guide Étteremkalauz alternatív listáján szerepel.
Szerinted miért bír ilyen nagy hanggal a Smashy a fiatalok körében?
Mert hagytuk, hogy ők építsék az arculatunkat. Nem egy kőbe vésett koncepció köré szerettük volna kialakítani a vendégkörünket, hanem egy részleges ötlettel jelentünk meg a piacon és a visszajelzések alapján építkeztünk, építkezünk tovább. A „mindent megoldunk” szellemiségében működünk nap mint nap.
Emellett ismerem azt az érzést, amivel sokan érkeznek: amikor iszonyatosan jól esik elmenni egy gyorsétterembe, mert egész nap egy adott ételre vágysz. Mindennél többet jelent számomra, hogy mi frankón megcsináljuk ezt az ételt és elégedettséget tudunk okozni.
Tudjuk, hogy milyen körökben vagyunk népszerűek, hiszen nyitott a konyha, sokan beköszönnek, mondanak pár jó szót, gyakori a vásárlók és a dolgozók közötti interakció. Én is folyamatosan figyelem, kik fordulnak meg nálunk, sok időt töltök az étteremben, húst sütni és kasszázni is relatív sűrűn szoktam.
A fiatalok mellett a külföldi vendégkör is nagy arányban, hatvanöt-hetven százalékban képviselteti magát – leginkább az olasz és spanyol turisták térnek be hozzánk. Nehéz megfogalmazni, hogy miért szeretik ennyire, de a közösségi médián felkapott Smashy-videók is biztosan közrejátszanak.
A spanyol TikTokon például kifejezetten nagyot megy mindkét egységünk. Ha eljönnek Budapestre várost nézni, szinte biztos, hogy betérnek hozzánk burgerezni. Minőségi ételt adunk megfizethető áron – ez a húzóerőnk. Mind a fiataloknak, mind a turistáknak kedvező, hogy 2580 forintból megkajálnak (egy burger és egy adag sült krumpli ára – a szerk.).
Említetted, hogy a rostlap és a kassza mellett is sokszor találkozhatunk veled. Gyakran váltogatod az ügyvezetői és a konyhai kalapodat?
Bár sok időt töltök az étteremben, már nem vagyok annyira megerőltetve fizikailag. Nagyon nagy csapatom van (most negyven-negyvenöt fő körül mozgunk), a srácokkal való foglalkozás teszi ki az időm nagy részét. Emellett minden nap jut időm arra, hogy pár órát a konyhában is tevékenykedjek. A nevemet adom ahhoz, ami a vásárló kezébe kerül – nem kérdés, hogy szeretném átlátni, mit adok el.
Az első másfél év teljes megfeszülés volt – hajnalban kelni, elmenni krumpliért, reggelig bent maradni, ha szerelési munkák folytak… Nagyon sok feladatom volt, senki sem gondolta, hogy ekkora falat lesz. Eleinte azt hittem, hogy egyedül is simán el fogom vezetni a helyet, mert nem számoltam azzal, hogy napi háromezer hamburgert és háromszáz kiló krumplit fogok eladni, de most ez így van.
Volt konkrét elképzelésed a számokkal kapcsolatban, még ha a háromezer burger meglepetést is okozott?
Tudtam, hogy mit szeretnék elérni, volt egy reális terv a fejemben, de folyamatosan azt láttam és látom, hogy többet lehet kihozni ebből a helyből, úgyhogy az elmúlt másfél év konstans fejlődés volt. Bővítettük a konyhát, az áramot, a csapatot – újra és újra interjúztatok és veszek fel embereket, miközben kontroll alatt tartom az éttermet, egyre nagyobb forgalommal.
Bármi jött, a Marcival (Miklós Marcell üzletvezető – a szerk.) való barátságunk nagyon egyben tartotta a Smashyt, mert ugyanolyan önfeláldozó volt, mint én, pedig ezt nem lehet senkitől sem elvárni. Sajt (Miklós Marcell beceneve – a szerk.) hatalmas építőköve az étteremnek, rengeteg felelősséget vállal magára, legyen szó HR-ről, alapanyag-beszerzésről, bármiről. Szerintem senki mással nem tudnám ezt csinálni. Közös ügynek érzem ezt az egészet, óriási figura. Lelkiismeretes, így olyan napokon is jól fut a hely, amikor nekem kevésbé van kapacitásom arra, hogy mindent összefogjak. Ilyenkor Marci a titkos fegyverem.
Aztán mielőtt elutaztam New Yorkba, hogy megnyissuk a kinti egységet, felvettünk egy asszisztenst, Vida Hannát, aki szintén rengeteget segít a HR-ben és az adminisztratív feladatokban. Nagy terhet vett le a vállamról. Hálás vagyok érte és az egész csapatért, nélkülük sehol sem lennénk, valójában ők a Smashy szíve-lelke.
A Tóth testvérek (Tóth Simon és Tóth Máté, a Simon’s Burger alapító-tulajdonosai, a Smashy tulajdonosai – a szerk.) nagyon jó mentoraim voltak ez alatt az egész időszak alatt, folyamatosan szemmel tartották a munkámat és figyeltek rám, így sikerült azzá válni, aki most vagyok.
Hogyan festenéd le a Smashy-élményt annak, aki még sosem járt nálatok?
Gyorsétterem vagyunk, közben mégis megvan benne a kézzel készített vonal. Vannak, akik csalódásként élik meg, hogy a legnagyobb gyorsétteremlánc sajtburgerére hasonlít a miénk, de Tóth Simiékhez hasonlóan én is úgy érzem, ez a legnagyobb bók, amit egy burger kaphat. Nem véletlenül hívjuk classicnak – klasszikus sajtburger-élményt szeretnénk adni.
Ami mássá tesz minket, az az, hogy mindig friss és minőségi terméket szeretnénk adni. Ez egy pénztárcabarát étel, amiből kihozzuk a lehető legjobb minőséget. Nem gasztrocsoda, de minden burger nagy gondossággal, igényesen van elkészítve.
Mire figyeltek az alapanyagok kapcsán?
A marhahúspogácsát mindig nagyon friss húsból, kézzel, nagy odafigyeléssel, higiénikus környezetben készítjük el. A hús az osztrák Alpokból érkezik, és mindent, amit eladunk, aznap szállítottak az étterembe.
Nagyon figyelünk rá, hogy csak a legjobb minőségű alapanyagokkal dolgozzunk – az uborkát például Los Angelesből hozatjuk, a house szószunk összetevői is Amerikából jönnek, csak úgy, mint a buci, amit egy zseniális, franchise minőségű beszállítótól kapunk. Nincs nehéz dolgunk, hiszen minél kevesebb alkatrészből áll egy étel, annál jobban lehet figyelni a minőségre.
Hogy képzeljük el a személyes étrendedet? Minden nap szoktál Smashyzni?
Nagyon szeretem az olasz konyhát, de főzni kevésszer jut időm. Gyakran előfordul, hogy napközben beleharapok egy burgerbe, de már ritka, hogy egy egészet meg tudok enni. A classic burgerünk számomra időtlen dolog, abból bármikor jöhet, de már nem csúszok úgy szét tőle, mint a legelején. Inkább minőségellenőr-jelleggel eszem belőle. Hiába van előttem másfél éve folyamatosan, valahogy újra és újra megkívánom.
Milyen érzés visszatekinteni a New York-i nyitásra?
Nehéz volt itthagyni az éttermet, amit ilyen közel tartok magamhoz és ennyire az életem részévé vált – mintha született volna egy gyerekem és őt kellett volna jó pár hétre elengedni. Közben persze láttam, hogy a kinti étteremnyitás mekkora fejlődés és milyen sokat ad ez a tapasztalat. Valójában maga New York az alapinspiráció amögött, hogy Magyarországon is legyen jó amerikai jellegű gyorskaja, smashburger, így még inkább tanulságosnak éltem meg. Utólag már hiányzik is ez az időszak, a várost is nagyon megszerettem.
Tetszett, hogy betekintést nyertem az ottani kultúrába és abba, hogy hogyan működik a főnök-alkalmazotti kapcsolat, mi az, ami ebbe belefér. Szerintem New Yorkban profibban csinálják, hogy hogyan kell kezelni a vendégeket és a kollégákat, megtartva a profizmus mellett azt is, hogy ne legyél „szadista” a csapatoddal.
Megfordult a fejedben, hogy maradj, vagy biztos voltál benne, hogy hazajössz és távolról fogod majd a New York-i egység kezét?
Tudtam, hogy haza fogok jönni. Amíg kint voltam nem gondoltam rá, hogy ott maradjak, de utólag, látva, hogy milyen jól mennek itthon a dolgok – a csapatnak, Marcinak és Hannának hála –, rájöttem, hogy szívesen lennék még kint. Kiköltözni szerintem soha nem tudnék, több időt eltölteni viszont igen.
A kinti csapattal és üzletvezető sráccal, Ian Cabujattal is nagyon jóba lettünk. Neki tizenöt éves Shake Shack-es tapasztalata van (New York-i központú gyorsétteremlánc – a szerk.), a profizmusa és embersége hatalmas inspiráció volt nekem arra, hogy a budapesti éttermet is még profibban csináljam, hogy a Smashy a smashburger éttermek krémje legyen.
A New York-i nagy dobás után várható, hogy más városokban is lesznek még nyitások?
Egyáltalán nem kizárt. Folyamatosan beszélgetünk a terjeszkedéssel kapcsolatos ötletekről, és vannak városok, amik szóba jöhetnek. Konkrét tervek még nincsenek, de ahogy alakítja magát a brand, és ahogy lesz lehetőségünk, máshol is szeretnénk megjelenni, ahol úgy gondoljuk, hogy elfér egy Smashy.
Mesélted, hogy az elmúlt másfél évben hetven órás munkaheteket nyomtál. Hogyan előzöd meg a kiégést?
Nagyon hálás ember vagyok – ahogy felkelek reggel, levegőt veszek és látom, hogy megvan kezem-lábam, rögtön hálát adok. És ha belegondolok, hogy egy ennyire virágzó étterem van a kezeim alatt, szerintem így nehéz kiégni. Nagyon motiváló, hogy látom a kezem munkáját, hogy elégedettek az emberek, és hogy stabilan tartja magát, sőt növekedésben van a brand.
A profitra nem pénzként tekintek, hanem akkor érzem, hogy profitálok, ha elégedettek a munkatársaim és a vendégeim. Ha ezt folyamatosan tudom produkálni, akkor vagyok olyan motivált, hogy ne égjek ki.
Emellett nagyon sokrétű a munkaköröm, szinte mindig más dolgokkal foglalkozom, gyakran friss és mindig izgalmas az adott feladat. Egyáltalán nem érzem, hogy ki lennék égve. Mostanában a hamburgersütés a legnagyobb felüdülés – teljes ellazulás, amikor tényleg csak arra kell figyelni, hogy szép húst süssek.
Mi volt gyerekkorodban az elképzelésed, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
Sporttal szerettem volna foglalkozni, mert egész fiatal korom óta kosaraztam és ígéretesen indult a karrierem. Sportiskolába jártam, arról is volt szó, hogy egyszer edző lesz belőlem.
Körülbelül tizenhárom éves korom óta dolgozom, mert nem olyan háttérből jövök, hogy a szüleim tudtak volna támogatni például azokban a hobbikban, amiket szerettem volna, és nem akartam őket terhelni. Éreztem, hogy nekem is van felelősségem ezzel kapcsolatban. Tinédzserkoromban ott kezdtem a melót, ahol éppen értem. Az elején például próbatermeket éptítettem, majd ahogy egyre jobban állt a kezemben a behajtó, új kapuk nyíltak.
Voltam ács, födémeztem, szigeteltem, medencegépészettel és -fóliázással is foglalkoztam. Ezután kerültem a vendéglátásba, aminek először jól bejárattam a gyakorlati részét, majd vezetői feladatköröket bíztak rám.
Emlékszem, hogy óvodás koromban, amikor megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, csak annyit válaszoltam, hogy ezt én fogom eldönteni akkor, amikor felnőtt leszek, mert csak tőlem függ, hogy mit hozok ki magamból és ha elhatározom, hogy valami nagyot szeretnék elérni, akkor mindent bele fogok adni és sikerülni fog. Ez megmosolyogtat, bármikor is jusson eszembe. Végül is a lehetőségek adottak voltak és csak az volt a feladatom, hogy a lehető legjobbat érjem el abban, amit csinálok.
Fotók: Smashy