Az ananász, amely bokron terem – és az Esterházyak üvegházában is megjelent
Sokan automatikusan pálmafához kötik az ananászt, pedig a broméliafélék családjába tartozó növény valójában alacsony, örökzöld tőlevélrózsából fejlődik, termése pedig a talaj közelében nő. Őshazája Közép- és Dél-Amerika, ahonnan az európai felfedezők révén jutott el az Óvilágba.
Az egzotikus gyümölcs évszázadokon át a gazdagság és a presztízs szimbólumának számított Európában. Magyar vonatkozása is akad: az Esterházy család a 19. század első felében kismartoni birtokának üvegházaiban ananászt termesztett, ami akkoriban különleges kertészeti teljesítménynek számított.
A pisztácia, amelyre éveket kell várni
Kevés olajos mag övezi akkora rajongás, mint a pisztáciát. Nemcsak karakteres íze és élénk zöld színe miatt különleges, hanem azért is, mert termesztése rendkívül időigényes.
A pisztáciafa meleg, száraz klímát igényel, ugyanakkor rosszul viseli a magas páratartalmat. Egy új ültetvény esetében akár 10–15 év is eltelhet, mire a fák jelentős termést hoznak. A világ legnagyobb termelői ma Irán és az Egyesült Államok, míg a szicíliai Bronte mindössze töredékét adja a globális termelésnek. Éppen ezért a híres brontei pisztácia a gasztronómia egyik legkeresettebb prémium alapanyaga.
Miért ilyen drága a kesudió?
A kesudió árát nem csupán a kereslet határozza meg. A mag egy úgynevezett kesualma végén fejlődik, amely valójában a növény megvastagodott kocsánya. Egyetlen álterméshez egyetlen kesudió tartozik.
A betakarítás és a feldolgozás rendkívül munkaigényes. A dió héja maró hatású anyagokat tartalmaz, ezért a tisztítás különleges óvatosságot és sok esetben kézi munkát igényel. A kesudió előállítása emellett etikai kérdéseket is felvet, hiszen több termelő országban a munkakörülmények régóta viták tárgyát képezik.
A kelbimbó valóban Brüsszelből kapta a nevét
A kelbimbó története valóban Belgiumhoz kötődik. A vadkáposztából nemesített zöldség Brüsszel környékén vált ismertté, innen ered az angol Brussels sprouts elnevezés is.
A növény nem apró káposztákból áll, hanem egy magas száron fejlődő levelek hónaljában sorakozó rügyekből. A modern konyhatechnológia sokat javított megítélésén: megfelelő sütéssel vagy pirítással a korábban sokak által túl keserűnek tartott zöldség egészen új arcát mutatja.
A szezámmag több ezer éve velünk van
A szezám a világ egyik legrégebben termesztett kultúrnövénye, története legalább négyezer évre nyúlik vissza. Magjai rendkívül magas olajtartalmuk miatt váltak értékessé, a szezámolaj pedig ma is az ázsiai és közel-keleti konyhák egyik meghatározó alapanyaga.
A növény toktermései éréskor könnyen felrepednek és kiszórják a magokat – innen ered a jól ismert "Szezám, tárulj!" kifejezés is.
A spárga nem gyökérzöldség
Bár első pillantásra könnyű összetéveszteni a gyökérzöldségekkel, a spárga valójában nem a gyökere miatt kerül a tányérra. Gasztronómiai értékét a földből tavasszal előtörő fiatal hajtások, az úgynevezett spárgasípok adják.
A rövid szezon és a kézi betakarítás miatt a spárga ma is az egyik leginkább szezonális alapanyagnak számít, amelyet a tavaszi konyha egyik legfontosabb szereplőjeként tartanak számon.
A tápióka nem mag, hanem keményítő
A bubble tea vagy a különféle desszertek révén egyre többen találkoznak a tápiókagyönggyel, amelyet sokan tévesen növényi magnak gondolnak.
Valójában a tápióka a manióka – más néven kasszáva – keményítőjéből készül. A gumós növény Dél-Amerikából származik, és ma Afrika, Ázsia, valamint Latin-Amerika számos országában alapvető élelmiszernek számít. A keményítőből készülő apró gyöngyök főzés közben áttetszővé és rugalmassá válnak, ezért váltak népszerűvé desszertekben és italokban egyaránt.
Az alapanyagok története sokszor legalább olyan izgalmas, mint az, hogy mi készül belőlük. Egy ananász, egy marék pisztácia vagy néhány szem szezámmag egészen más jelentést kap, ha tudjuk, milyen út vezetett a termesztéstől egészen a tányérig. A gasztronómia ugyanis nemcsak receptekről, hanem növényekről, kultúrákról és évszázadokon átívelő történetekről is szól.