Schiffer Miklós: Én őt egy hihetetlenül nagy formátumú stílusteremtőnek tartom. Ralph Lauren nem csak divatot, hanem életérzést alkotott.
Milyen életérzésre gondolsz?
Casual életérzés, kifinomult eleganciával és némi fennköltséggel.
Éppen ilyennek látlak téged. Van olyan ruhadarab, amiben soha nem mutatkoznál?
Sídzsekiben soha nem fogok az utcán járni, ahogyan flip-flop papucsban sem, és soha nem fogok Crocs papucsot felvenni. Kapucnis pulcsit sem, habár ma már abból is készítenek jó minőségűt. De szintén nem tudom elképzelni magam mondjuk egy kristályokból kirakott halálfejes pólóban. Ugyanakkor, ha egy fiatalokból álló társaság ott bulizik a tengerparton, és valakin fehér rövidnadrág van, hozzá pedig egy ilyen póló, el tudom képzelni, hogy annak ott és akkor helye van.
Törekszem rá, hogy soha ne zárjak ki mereven dolgokat, csupán azért, mert nem az én ízlésem szerint való.
A most megjelent új könyved, a Köszönöm – kérem viszont nem a divatról, hanem a viselkedésről szól. Van egy ilyen témájú könyvnek manapság létjogosultsága?
Meg fogja találni a közönségét, ebben biztos vagyok. A napokban egy kedves ismerősöm például mindegyik gyerekének megvette. De fontos elmondani, hogy ez a könyv nem a fennkölt viselkedés alaptételeiről szól, hanem a mindennapjainkról. Nem azzal foglalkoztam, hogyan illik enni a csigát, mert nem gondolom, hogy ez egy égető kérdés volna. De írtam például a számla kifizetésének illeméről az étteremben, a szállodai viselkedésről, hiszen valószínűleg nem véletlenül van kitéve mind a mai napig a hotelekben a köntösökre a felirat, hogy "kérjük, ezt ne vigye haza".
Fotó: Schram András
Készülve az interjúra fellapoztam egy századeleji illemtankönyvet, kisasszonyoknak íródott. Egészen mulatságos, milyen formalitások között éltünk akár csak száz évvel ezelőtt. Ma, amikor lassacskán csillogó tréningnadrágban vesznek át fontos díjakat celebritások, vagyis igencsak fellazultak a szabályok, van küldetéstudat is amögött, hogy ezzel a témával foglalkoztál?
Hangsúlyozom, hogy én nem protokollról és etikettről írtam. Azt gondolom, hogy igen sokan írnak erről ahhoz képest, hogy valójában mennyi embert érdekel. Azt gondolom, hogy miként kell viselkedni, ha találkozol II. Erzsébet királynővel, az igen kevesek problémája közülünk. (Nevetés.) Másrészről, ha mégiscsak alkalmad nyílik találkozni vele, erre kiképzett szakemberek fogják elmagyarázni, hogy mit kell tenned. Michelle Obama Így lettem című, milliós példányszámban elkelt könyvében írja le, hogy az említett II. Erzsébet királynő mondta neki azt a királyi protokollról, hogy egy szemét, és halálra unja... Ezt el is tudom képzelni. De visszatérve a kérdésedre: mindannyian látjuk, hogy a világ folyamatosan oldódik, lazul. Ugyanakkor én azt vallom, hogy ebben a modern világunkban is van egy sor olyan viselkedésforma, amiket szép és jó dolog betartani. Szeretném azonban azt is elmondani, hogy mindaz, amit leírtam, nem kötelező jellegű, és ezek semmiképpen sem utasítások.
Nagyon vigyáztam rá a könyvem írásakor, hogy ne tetszelegjek a megmondó szerepében.
Mit tartasz a társas viselkedés alappilléreinek?
Amire a könyv címében is utalok: ha tudsz köszönni, bemutatkozni, kérni és megköszönni, és mindehhez még pontos is vagy, az egy remek alap az élethez.
Gyakran előkerül nálad a pontosság kérdése.
Igen. Ahogy a régi mondás is tartja, a pontosság a királyok udvariassága. Az egymás iránti tisztelet és udvariasság egyik alapjának tartom a pontosságot. Én inkább érkezem 15 perccel hamarabb, minthogy késsek.
Mondanál egy példát, amit mi, magyarok jellemzően illetlenül csinálunk a hétköznapjaink során?
Nagyon jó példa erre a small talk. A könyvemben tételesen leírtam, hogy mik azok a témák, amiket egyszerűen tényleg nem illik érinteni a könnyedebb beszélgetések során.
Fotó: Schram András
A panaszkodásra gondolsz?
Vagy mások anyagok helyzetének, családi ügyeinek, szexuális viszonyainak, illetve betegségeinek kitárgyalására. Valljuk be, hogy mi, magyarok ezekről szeretünk a leginkább beszélgetni, és természetesen a másik háta mögött. Lekövérezzük a másik embert, a kopasz előtt meg kopaszozunk... Ki kell mondani, hogy mindezt nem illik. Oscar Wilde írta, hogy a small talkban az a szép, hogy úgy mélyedünk el a dolgokban, hogy semmiben nem mélyülünk el. Mi viszont hajlamosak vagyunk jól elmélyülni a többi ember problémájában.
Ha már elmélyülés, hadd provokáljalak egy kicsit. Mi a véleményed arról az elterjedt nézetről, miszerint aki sokat foglalkozik a megjelenésével, az felszínes ember?
Ez egy igazán közkeletű tévedés. Hadd mondjak erre egy példát. Tegyük fel, hogy aki ezt mondja, annak hobbija a horgászat. Nekem meg az a felszínes. Ülni egy tóparton, és nézni magad elé, számomra például nem egy kielégítő tevékenység. Ugyanakkor én nagyon is el tudom képzelni, hogy valakinek meg az jön be. Ha valaki felszínesnek gondolja a másikat, azzal ugyebár le is nézi őt.
Amit pedig nem értünk, azt vagyunk hajlamosak lenézni.
Nem tudod elképzelni, hogy sokak szemében egy ing színének vagy ujjhosszának kérdésköre valóban csak a felszínt karistolja?
Persze, magunk alá lehet képzelni egy elefántcsonttornyot. Nézd, amikor valaki elolvas egy könyvet, amit összesen csak huszonketten olvasnak el, és egy társaságban azzal áll elő, hogy no és ti olvastátok-e Tann Singentől A jávorszarvas hátrafelé gyalogol című könyvet? – azzal mit sugall, vajon? Nyilvánvalóan azt, hogy ha nem olvastad, akkor te egy műveletlen, felszínes, faragatlan ember vagy. Te meg például megkérdezhetnéd tőle, hogy ismeri-e háromféle leves elkészítési módja között a különbséget, amire viszont ő fog nagy szemekkel nézni, és te mondhatod rá lenézően, hogy fogalma sincsen a dolgokról. Számomra éppen az jelenti a felszínességet, amikor valamihez nem értünk, viszont az az első reakciónk, hogy lenézzük. Én éppúgy az életünk és a kultúránk szerves részének tartom a viselkedésünket, a megjelenésünket, minthogy mit olvasunk, milyen zenét hallgatunk, vagy hol étkezünk.
Szerinted hol válik el a stílusosság és a modorosság?
Nem akarok folyton idézni, de most is kénytelen vagyok nagy kedvencemtől, Oscar Wilde-tól. Ő mondta:
az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy az ember természetesen viselkedjen.
Viselkedés terén abban egészen biztos vagyok, hogy nem értelmetlen szabályok betartásával leszünk udvariasak. Onnantól gondolom modorosnak a viselkedést, amikor kényszeredetten csinálunk valamit, ami ott és akkor, abban a szituációban nem helyénvaló. Mondok egy példát: van az az élethelyzet, amikor szép gesztus letérdelni egy nő elé, és megcsókolni a kezét. Mondjuk egy tengerparton, mert éppen megkértük a kezét. De amikor valaki egy bevásárlóközpontban csinál ilyet, az nyilvánvalóan modorosság.
Téged rajtakapni sem lehet azon, hogy ne lennél elegáns. A jó megjelenést te az eleganciával azonosítod?
Nagyon jó felvetés, ugyanis a stílust gyakran keverik az emberek a klasszikus eleganciával. Stílusos lehetsz farmerban és pólóban is!
Én pedig nem azért járok zakó-mellény-nadrágban, mert nekem ezt kell felvennem, hanem mert én ebben vagyok önmagam.
És ha nekem szakadt farmerban kellene járnom, nagyon rosszul érezném magam. Nem azért, mert annak a stílusnak ne volna létjogosultsága, hanem azért, mert az nem én vagyok. A stílus minden egyes embernek az egyedi megnyilatkozása. Valakinek a kétsoros öltöny, valakinek a szakadt farmer adja a saját stílusát.
Hogyan látod a hipszter jelenséget?
Ez egy divatgeg. Nekem egyébként nagyon tetszik, hiszen a divat mégiscsak arról szól, hogy ne legyünk szürkék, unalmasak és egyformák. Emlékszem a '90-es évek Harley Davidson-mániájára. Amikor minden CEO és cégtulajdonos hétvégén felvette a Harley-ruhákat, felült egy Harley Davidsonra, felnyomott egy harley-s tetováló matricát a felkarjára, és igyekezte átélni ezt az életérzést. Na, én erre mondom azt, hogy ne már! Ez teljesen hamis. De ha valaki óriási szakállal, az oldalán láncokkal, nagy bőrkabátban éli meg az önazonosságát, és látom is benne a saját személyiségét, én azt nevezem stílusosságnak.
Fotó: Schram András
Miben van szerinted komoly behoznivalónk mondjuk Nyugat-Európához képest?
Itthon a legtöbben még mindig nem mernek személyiség lenni. Menj el egy nyugati nagyvárosba, annyival színesebb és eredetibb embereket látsz az utcán. Ilyenkor, télen különösen szürke itthon mindenki. Szürkét hordunk szürkével, és még egyhangúbb a megjelenésünk. De visszatérve Nyugat-Európára. Nagyon lényegesnek tartom, hogy míg kint egy hipszter egészen vadul tud felöltözni, addig ő nagyon is jól tudja és ismeri a szabályokat. És ha egy széttetovált olasz hipszter meghívást kap egy estélyre, és a meghívón szerepel a "black tie", ő fel fogja oda venni a szmokingot. Mert van neki egyáltalán. Benne él egy kultúrában, egy rendszerben, aminek a szabályait tiszteletben tartja. Ezen a területen még bőven van elmaradásunk Magyarországon.
Itt vagyunk Budapest belvárosában. Hogyan látod most a városképet öltözködés szempontjából?
A belvárosból lassan kihalnak a cégek, elöntötték a turisták. Pufidzsekis turistákat látok, és sajnos már felkapom rá a fejem, hogy valakit egy jól szabott kasmírkabátban látok. Félreértés ne essék, semmi bajom a pufidzsekivel, de azért jó volna a történelmi belvárosban több jól öltözött magyart látni.
Egyetlen dolgot mesélj el nekünk, kérlek, amiről a könyvedben írtál, és szerinted nagyon aktuális.
A kéznyújtás kérdése. Azt gondolom, átvágtam egy vonalat azzal, hogy kimondtam: kezet nyújthat egy férfi egy nőnek. Itt vagyunk 2018-ban, felszabadult a világ, a mi kultúránkban az összes nő emancipált, beleértve a 85 éves édesanyámat is, aki pedig nem így nőtt fel. És még mindig fel vannak háborodva a nők, ha egy férfi nyújtja nekik a kezét. Miért? Merjünk kezet fogni egymással!
Fotók: Schram András