Hirdetés
Hirdetés

"Nekünk a világon semmi bajunk!" – 20 éves a Rosenstein

SZERZŐ: Lami Juli
2016. május 5.

Idén ünnepli huszadik születésnapját a Rosenstein. A töretlen sikerről, a vendégek szeretetéről, az étterem történetéről és a repülő tányérokról Rosenstein Tibor és fia, Róbert mesél.

Hirdetés

Rosenstein Tibor a rövidtávú sikerben hisz. Őt az tölti el a legnagyobb megelégedéssel, hogy húsz-harminc percenként meglát egy adag üres tányért. És mivel számára nincs fontosabb, mint a vendégek visszaigazolása, így vezetett sok-sok rövidtávú siker egy húszéves (vagy még annál is hosszabb) sikersztorihoz.
Megáll egy taxi, kiszáll belőle egy híres ékszerész, mögötte vonul a nagyasszony. "Tibikém, itt leülni sem lehet?" – hökken meg az ékszerész, aki nyilván villantani akart a nagyasszony előtt, és a város egyik legjobb konyhájába hozni. Mindez a kilencvenes években történt, amikor a Mosonyi utcában megnyitott a Rosenstein büfé.
"Először büfét nyitottam, akkoriban nem akartam éttermet – emlékszik vissza Tibi bácsi. – Megvettem az üzletet, ami akkor mindennel együtt 28 négyzetméteres volt, pecsenyét, fasírtot és szendvicseket csináltam. Reggel 6-kor nyitottunk, jöttek a melósok, ették a négyféle melegételt. Aztán amikor berobbant a lengyelpiac, betódultak a kereskedők, és ezzel persze nőttek az igények is. Bent 12-en fértek el, de csak állóhely volt, és kint az utcán is legalább ennyien voltak. Volt ott médiaszemélyiség, bankigazgató, és az öreg roma virágos néni is. Ott ettek egymással szemben."
Az ételbárból aztán úgy lett étterem, hogy a tulajdonos szép lassan megvásárolta a földszinti lakásokat. Az engedélyeztetéssel voltak nehézségek, mert mindenki azt hitte, itt kocsma nyílik, ezért amikor először betámolygott a környék legnagyobb kocsmatölteléke és kért egy fröccsöt, a felszolgáló közölte vele, hogy 1400 Ft lesz, így nemcsak nem jött többet, de el is terjeszette a környéken, hogy ez egy rablóbanda.

Csoda a Mosonyi utcában

"Csak egy hülye nyit ilyen helyen üzletet" – hangzottak a kritikák húsz évvel ezelőtt a Mosonyi utcában. Néhány hónappal később, látva a folyamatos teltházat, már így szólt az egyik vendég: "milyen jó helyre nyitott ez a Rosenstein".
"Mindegy, hogy hol van az üzlet, ha jó, akkor jól fog működni – mondja Tibi bácsi. – Nekünk a vendég a legfontosabb. Nagyon jó és nagyon régi vendégkörünk van, szeretjük őket. Úgy látjuk őket vendégül, mintha nálunk lennének, az otthonunkban, annyi szépséghibával, hogy a végén jön a számla. Igyekszünk emlékezni a vendégek kedvenceire, nagyon odafigyelünk rájuk. Én csak hozzájuk szeretnék igazodni."

Hirdetés

Szigor és példa

"Szigorral kezdtem, a kezdetekkor állandóan a konyhában voltam – folytatja Tibi bácsi. – Igaz, ma is beálltam, így, ahogy vagyok. Van szigor, és van példa is. Karácsonykor például, 23-ról 24-re virradóra itt vagyunk éjjel-nappal. A személyzet itt alszik a kanapén, három óra alvás fér bele. Itt vannak velem, én meg megyek, mint a hülye, csinálom. Aztán odajön hozzám a szakács, és bevallja, mennyire fáradt, 'de a főnök úgy ment, hogy nem mertem fáradt lenni' – mondja. Következetesen vagyok szigorú, de figyelek is rájuk. Aki rendesen, becsületesen dolgozik, annak segítek. Az egyik mosogató, Mari, tizenhat éve van nálunk. Tatabányáról jár be minden nap. Most fog nyugdíjba menni, de úgy is folytatni akarja. Van olyan séf, aki 24 éve van itt, aki az ételbárban kezdte tanulóként."

fotó: Bakcsy Árpád

fotó: Bakcsy Árpád

Itt nagy szerelem van

"Aput nem sokat láttam gyerekkoromban, ahogyan engem sem látnak sokat a gyerekeim – kezdi Robi. Nálunk minden a vendéglátásról szól, amióta az eszemet tudom. De azt rögtön az elején hozzáteszem, hogy nálam az anyukám főztje az alap. Apu bármit csinálhat, anyu főztje szédületes. Apu próbált elrugdosni innen, de kidobott itt, beugrottam ott. Húszévesen, '96-ban azonnal beálltam, amikor kinyitott az étterem. Dolgoztam felszolgálóként, aztán a konyhában, mosogattam, krumplit pucoltam, dolgozni mindig is nagyon szerettem. Ez biztos alapot adott a mai rosensteinses életemhez."
"Nagyon rossz gyerek voltam" – mondja Robi.
"Én nem tudtam róla" – vágja rá Tibi bácsi.
"Csak anyu. Apu nagyon kemény. Egyszer kaptam a spicckanállal is..."
"Jajj, maradjál már, ezt mindig felhozod, nem is emlékszem rá!"
"Én emlékszem...ha te kaptad volna, te is emlékeznél!"
A szenvedélyes, de szeretetteljes apa-fiú kapcsolat igazi mozgatórugója ma is az étteremnek. "Jó apuval együtt dolgozni. Még úgy is, hogy a munkán nagyon össze tudunk különbözni. Régen nagy harcok voltak, ezen nincs mit szépíteni. Most meg azt mondják a srácok, ez már nem is az a Rosenstein, ami régen volt, itt már nem is repülnek a tányérok. Régen, amikor balhé volt a konyhában, anyu kint a pultban felhangosította a rádiót, aztán öt perc múlva minden rendben volt. Különben anyu a motorja ennek az egésznek. Itt nagy szerelem van. Mindenki, aki nálunk dolgozik, beleszeret a családba, és mi is viszonozzuk ezt – mondja Robi."
Robi a válság idején állt vissza újra a konyhába, mert azt érezte, váltani kell. "Elmaradtak a vendégek, nem volt pénzük – mondja. – Lépnünk kellett, láttuk, hogy más világ van. Elhatároztuk, hogy csinálunk heti ajánlatot, és akkor én is kiélhetem magam. Az első időszak nehéz volt, de most már van olyan, hogy az eladás felét a heti ajánlat teszi ki. Aztán jött egy arculattervező is, aki azt mondta, 'családi vendéglő vagytok, de annak is kell látszani'. Ezért van az, hogy megmutatjuk a családot, megmutatjuk a gyerekeket, és törekszünk rá, hogy mindig legyen valami hír rólunk."

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram