Komoly nemzetközi karrierrel a hátad mögött néhány éve teljesen másba fogtál – kertet művelsz és főzöl. Milyen kapcsolat van a múltad és a jelenlegi életed között?
Nyelvtanárként kezdtem, kulturális területen több évet dolgoztam, ezt követte a diplomácia, amely nagyon erősen meghatározza az embert – van egyfajta fénye és presztízse, miközben bejárod a világot. Több mint tíz évig voltam diplomata, aztán coachként folytattam. Minden munkámról elmondható, hogy az emberek összekapcsolásáról szólt, a diplomáciában is ez érdekelt, és tulajdonképpen most is ez történik – csak egészen más eszközökkel.
Hogy történt a váltás?
Szerencsére volt időm és lehetőségem tervezésre, ezért nem egyik napról a másikra váltottam. Munkám során szervezetekkel kommunikáltam, kulturális és oktatási projektekben tevékenykedtem, amelyekben az motivált, hogy az emberekben rejlő képességek kibontakoztatásában szerepem lehet. Végül magammal kapcsolatban is megjelent ez az igény, amikor a pandémia sarokba szorított. Nem éreztem jól magam a megváltozott munkakörülmények között. A virtuális tér sokkal kevesebbet adott, mint a személyes jelenlét. Mindenki be volt zárva a lakásába, eközben én a kertben töltődtem fel, ami a szabadságot és megvilágosodást hozta számomra.
Tehát ez volt a fordulópont.
Abszolút, de hatással voltak rám azok a francia értelmiségiek is, akik a járvány alatt vidékre költöztek és permakultúrával kezdtek foglalkozni. Ez lett az az időszak, amikor jobban figyeltem a természetre, felfedeztem, hogy a jó zöldségnek igazi íze van. Mindenhol ezt kerestem és akartam érezni. Brüsszelben nem sikerült, pedig sok biozöldséget fogyasztottunk, mégis hiányoltam a karaktert belőlük. Egy Voltaire idézet járt a fejemben: “Műveljük kertjeinket!” A mondat metaforikus – a saját belső világunkra és a környezetünkre egyaránt vonatkozik –, a gondoskodás és teremtés a lényege.
Milyen gazdálkodási formában gondolkoztál?
A Szezon Färm területe nem túl nagy, de nekünk épp elég – a megművelt része nagyjából 800 négyzetméter. Mindenképpen fenntartható gazdaságot szerettem volna létrehozni. Egy kis veteményessel kezdtem, aztán fokozatosan gyűjtöttem össze azt a tudást, ami a növénytermesztéshez szükséges. A termőföld lehető legkisebb bolygatásával és vegyszermentesen zajlik a munka. Vigyázok a talajéletre, komposztálok, mulcsozok, vetésforgót alkalmazok. Szeretek rézből készült eszközökkel dolgozni, természetközelibb érzést ad, és árad belőlük egyfajta kézműves hangulat.
Ahogy körbenézek változatos képet látok – mintha a növények maguktól keltek volna életre a tájban. Mángold, bébicékla, turbolya, endívia, borsó és rengeteg különlegesség. Mesélsz róluk?
Ezeket ízlelni érdemes, letépek egy levelet, kóstolom és azonnal társul hozzá egy érzés vagy emlék. A hatalmas üvegházunkban megtalálható gyerekkorom bazsalikoma, tudod, az aromás marseille-i. Itt a sokoldalú és egészséges chayote is, amelyet a terméséből hagyok kihajtani, citromnáddal is próbálkozom, egy másik kedvencem az arab világból ismert zatar. Érdekes a shishito paprika, amely különlegesen finom, aromás, gyümölcsös ázsiai chili, de mégsem csíp.
Elképesztően finom tortával fogadtál, amelyet frissen szedett eperszemekkel díszítettél. Mitől ennyire más ennek a gyümölcsnek az íze?
Attól, hogy valódi. Egy régi, apróbb szemű fajta, aromás, enyhén savanykás és rengeteg termést hoz egy tövön. Akkor volt elterjedtebb, amikor még nem a szállíthatóság volt a fő szempont, csak az íz és illat számított.
A rentábilis termelés eltökéltség kérdése vagy valami más is kell hozzá?
Részben igen, de nem árt az sem, ha átgondolt terveink és különféle verziók vannak a jövőre vonatkozóan. Kezdetben aggodalommal töltött el, hogy ebből kell majd megélnem. Tudtam, hogy egy jóval szerényebb életet választok, mint a korábban megszokott. Érdekes tapasztalat volt az is, hogy falun sokkal kevesebb pénzre van szükség. Egyszerűbb az élet és más dolgok válnak fontossá. Viszont ez az életmód nagyon törékeny, bármikor jöhet egy váratlan autójavítás vagy egy rossz szezon és az ilyesmire is készülni kell. Egy ekkora kert nem elegendő ahhoz, hogy ebből egy család meg tudjon élni. Ezért folyamatosan gondolkodtunk azon, hogy lehet ebből valódi életformát építeni. Ha jobban megnézed a két régi, leromlott állapotú házat itt a telken, láthatod, a svábok nem bíztak semmit a véletlenre: logikusan felépítve, praktikus szempontok szerint alakították ki életterüket, önfenntartásra berendezkedve. Ránk ez inspirálóan hatott és már ki is találtuk mit szeretnénk majd a két épülettel kezdeni.
Mindezek mellett évek óta működteted a pécsi házban lévő lakáséttermedet is.
Igen. Két szezon után láttuk, hogy pusztán a kertből nem lehet megélni. A bevétel nagyjából ötezer euró volt évente, ami nyilván nem elég. Elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne a kertet és a főzést összekötni. Eleinte barátok ültek a házunk konyhaasztala körül, aztán a barátok barátai is megérkeztek, most már minden szombaton 14 vendég foglal helyet Fabrice Asztalánál. Kezdetben szigorúan receptek alapján főztem, majd áttértem az improvizatív konyhára. A kert mondja meg miből dolgozom, ettől igazán izgalmas a koncepció. Kora reggel Pécsdevecseren leszedem a friss zöldségeket – amit lehet azt gyökerestől – és aznap fel is használom, így hűtőbe sem kerülnek, megőrzik az aromájukat.
Nem hirdeted, nem reklámozod, mégis híre megy a helynek. Mitől?
Mert személyes. Nem étteremként működik, hanem találkozásként. Az emberek enni jönnek, mégis észrevétlenül kapcsolódnak – a földhöz, az alapanyaghoz, kultúrákhoz és egymáshoz.