Hirdetés
Hirdetés

"Nagyon kevés emberrel vagyok kompatibilis" – Interjú Vomberg Frigyessel

2019. október 13.
Vomberg Frigyes nem könnyű interjúalany. Ez valószínűleg nem meglepő annak, aki valaha találkozott vele személyesen, vagy hallotta őt nyilatkozni. Nem beszél az újságíró "alá", és nem folynak belőle a már előre betárazott panelmondatok. Tapasztalatom szerint éppen az ilyen stílusú és habitusú emberek, akik elsősorban nem kifelé élnek és nem másoknak akarnak megfelelni, éppen ők azok, akik a legmélyebben átgondolnak dolgokat, és ha valamit kimondanak, azt a legkomolyabban teszik.
Hirdetés

És bár Vomberg Frigyes nyilván nem a közösségi média-generáció tagja, le merném fogadni, hogy ha ma lenne húszéves, akkor sem menne az instant muszáj-közlések irányába, és ugyanúgy nem érdekelnék a like-ok, ahogyan ennyi idősen sem. A magyar gasztronómiai élet egyik legöntörvényűbb figurájával, aki egyéb eredményei mellett a magyar Bocuse d'Or Európa-bajnok csapat coach-a volt, Vomberg Frigyessel beszélgettünk.

Érthető módon kevesebbet lehet tudni azokról a szakmabelikről, akikhez nem köthető étterem. Tanácsadóként dolgozol? Tulajdonképpen milyen munkákat vállalsz el?

Vomberg Frigyes: Továbbra is a gasztronómiában dolgozom, de nem szeretem a tanácsadó kifejezést. Mondhatjuk, hogy mindig afelé fordulok, ami éppen szembe jön lehetőségként, én pedig mérlegelek, hogy képes vagyok-e valóban hozzáadni az adott felkéréshez. Pusztán csak azért, hogy munkám legyen, nem vállalok el valamit.

Egy igazán nagy név a tiéd, és köztudottan a szíveden viseled a a hazai gasztronómia ügyét, mégis egyfajta kívülállás jellemez.

Számomra az, hogy ki a nagy név, nem számít, sőt. Egy teljesen irreális dolog.

Ezt hogy érted?

Kádár János és Rákosi Mátyás is nagy név volt, ez önmagában mégsem jelent semmi jót.

Én egy élet munkáját, egy életpálya eredményeinek összességét értettem alatta.

Sokszor pedig talán hátrány is, ha valaki nagy név. Számomra ez igazából semmit nem jelent, értéket biztosan nem.

Miért nem szereted a tanácsadó kifejezést?

Számomra ez egy pejoratív szó. Én nem tanácsokat akarok osztogatni, mint akinél ott van a bölcsek köve, és ő majd mindenkinek jól megmondja, mit hogyan kell. Számomra az a fontos, hogy tudjunk együtt dolgozni. Ha elhívnak egy helyre, legyen az szálloda, étterem vagy kisvendéglő, én nem az egómat akarom rányomni az üzletre, sőt. Ezen munkák során éppen az ő egójuk számít. Együtt kell lélegeznem velük, hogy a lehető leghatékonyabb munkát végezhessük el együtt. Megválogatom, hogy mit vállalok el, de amit elvállalok, abban odaodateszem magam. És ez számomra nem tanácsadás, hanem együttélés.

Az együttélés azonban jobb esetben hosszú távú. Meddig tart egy ilyen megbízás?

Ez egy nagyon lényeges kérdés. Megbízása válogatja, hogy meddig tart a közös munkafolyamat. Lehet ez fél év, egy év, vagy indokolt esetben több is ennél. Azt vallom, hogy minden munkát kell élvezni kell, és 100%-osan csinálni – vagy sehogy. Amíg együtt fejlődésről beszélünk, nekem addig van dolgom egy megbízásban. Amikor viszont elkezdenek kinőni engem, én kérés nélkül tovább állok. Így tartom korrektnek.

Amikor két évvel ezelőtt készült Dining Guide-nagyinterjú veled, egy tervezett iskoláról beszéltél. Történt ez ügyben előrelépés?

Lényegi előrelépés nem történt. Továbbra sem találtam meg ugyanis azt a félelmebeteg embert (nevetve – a szerk. megj.), aki beruházza azt a messziről is jól látható számot, ami igazából sohasem térül meg.

Ha nem titok, mit értesz messziről is jól látható szám alatt?

Mondjuk 60 millió forintot.

Meglehetős keserűséggel mondod ezt, könnyen megérthető okokból.

Van abban némi keserűség, hogy voltak az embernek komoly céljai, és nem értünk el igazi, átütő eredményeket. És ezalatt nem az iskola terveit értem.

A magyar gasztronómia fejlődése ugyanakkor igenis megindult és zajlik. Azt gondolom, hogy a folyamatok minden kritikája mellett ehhez ma már nem férhet kétség.

Szerintem pedig fér. A változások valóban elindultak, de az alapokat nem tudtuk úgy áthelyzni, hogy tartós eredmények szülessenek.

Az én meglátásom szerint látványos az éttermi élet fejlődése, felélénkülése, az egyre tudatosabb vásárlói réteg kiépülése, és a fiatalok között soha nem volt olyan népszerű a vendéglátás, mint ma.

Az oktatást ugyanakkor nem sikerült megreformálni, jóllehet ezért küzdöttünk tizenöt évet. Ha az ember elmegy vidékre, beszélget a kollégákkal, például a munkaerőpiaci helyzetről, nem egy napfényes kép rajzolódik ki. Én a rendszer egészét tekintve nem látom az egetrengető változásokat. A 2000-es évek eleje óta harcolok a mesterképzés megújítása mellett. Mégis a hanyatlás az a szó, amivel a leginkább lehet jellemezni a teljes szakoktatást. Nemhogy jobb nem lett, hanem épp ellenkezőleg, inkább rosszabb. És ez éppen az az "emberanyag", amiből a jövőt tápláljuk. A fiataloknak hosszú távon nem vonzó ez a szakma, hiába divatos, és tömegesen hagyják el ezt a pályát. Az pedig, hogy a médiának köszönhetően divatos lett például szakácsnak lenni, ezt a jelenséget nem keverném össze a gasztronómiai szakma egészével. Ez soha nem a valós helyzetet mutatja. Az igaz, hogy amikor én kezdtem a szakmát, akkoriban kimondottan ciki volt, ma pedig trendi dologgá vált. De nem látom, hogy egy valódi, erős szakmát nevelne ki ma a rendszer.

Soha nem tartasz attól, hogy a jellemzően sarkos véleményed miatt elesel lehetőségektől, munkáktól?

Én soha nem a saját, pillanatnyi érdekemet nézem, hiszen hosszú távon nem ez a fontos. Ha Kossuth Lajosnak is az számított volna, hogy új hatfogatos hintót vegyen, ma valószínűleg nem koszorúzzák meg. És ezzel természetesen nem hozzá szeretném magamat hasonlítani, és igazából nincs is mit veszítenem.

Az pedig egy nagyon szomorú világ lenne, ha senki nem mondaná ki az igazságot, és hangsúlyozom, hogy nem biztos, hogy igazam van.

Mégis nagy hibának érezném nem azt elmondani, amit látok.

Válaszolva az előző kérdésemre?

Nekem nagyon sokat kell dolgoznom azért, hogy munkám legyen, nem hullik a manna az ölembe. Az egyik munkám hozza a másikat, érkeznek a kihívások, és aki engem hív, az tudja, hogy én nem fogok mást mondani, mint amit látok, és azt is, hogy én 100%-osan beleteszem magam minden feladatomba.

Ha már elhangzott a kihívás szó: mi az, ami jelenleg a legnagyobb szakmai kihívást jelenti?

Az, hogy olyan helyeken tudjak segíteni a tudásommal, amik nincsenek reflektorfényben. A gasztronómia nem szólhat arról, hogy folyamatosan lenézzük egymást, és például a közétkeztetésben vagy a félpanziós gyógyszállókban dolgozó szakácsokra úgy tekintsünk, mint akik a szakma legalján vannak. Hát, ez egy őrület! Ők etetik meg napról napra a legtöbb embert, elvitathatlanul fontos a szerepük. Nekem a munkám során a legmélyebben meg kell értenem az ő helyzetüket is, a munkamenetüket, azt a fajta pénzügyi gazdálkodást, amiben ők dolgoznak. Óriási kihívás ebből a lehető legjobbat kihozni, és valahol ezek a legnagyobb sikerek.

Tudnál mondani egy közelebbi példát?

Kidolgozni például a rendszereket, hogy ne a szemétre dolgozzunk, hogy az élelmiszerekből a lehető legkevesebbet dobjuk ki. Meg kell tanulni, hogy a maradék nem egyenlő a moslékkal, és ezeket mind be lehet építeni a folyamatokba. Ugyanakkor azt a szabályt is lefektetni, hogy ami ehetetelen, azt soha, de soha nem szabad kiadni, és ebben nem lehet kompromisszum.

Ezek komoly szakmai kihívások. Ezzel együtt ugyanakkor híres is lett az arcod a most újra futó tévéműsornak köszönhetően. Tudható rólad, hogy nem kedveled a hirtelen megugró ismertséget, de mégis élvezed a műsorban való részvételt.

Ez is komoly munka és kihívás volt. És természetesen nem a sok kamera érdekelt magam körül, nyilván nem ez okozott örömet, hanem az, hogy a különböző karaktereket hogyan tudom csapatba szervezni. Úgy, hogy ők mindeközben lámpalázasak, stresszesek és fáradtak a nagy igénybevételtől. Ez tényleg egy coach feladat volt. Sokat tanulok ebből a munkából is.

Érdekes ezt egy ex-Bocuse d’Or coach-tól hallani, hiszen ott voltál a világ talán legkomolyabb szakmai versenyén is.

Miért volna ez különös? Egy kis vidéki étteremben a szakácstól is ugyanúgy lehet tanulni, ahogyan egy kisgyerektől vagy idős embertől. Nem lehet az ember olyan öntelt, hogy azt higgye, hogy ő már mindent tud. A világból mindenhonnan csipegetni kell, és ezeket összerakni, hogy azután én is tudni adjak. Ha ez kiveszik az emberből, akkor vége a körnek. Akkor inkább temessetek el.

Nem gondolom, hogy tőled távol állna a rigorózus viselkedés zsűritagként, de ezzel nem stresszeled csak még jobban a játékosokat egy tévéműsorban?

Képzeld el azt a szituációt, hogy kapsz magad mellé idegen embereket, akiket akár lepkehálóval is össze lehetne fogni az utcán. Nem tudnak egymással együtt dolgozni. Egy órád van elérni, hogy sikeresen végrehajtsák a feladatokat. Nekem kell mindent átlátni, gyorsan reagálni, átszervezni, irányítani, hogy ki tudjam hajtani belőlük a maximumot.

Ez egy lelki hadviselés.

Amikor én adott esetben felemelem a hangom, akkor éppenhogy segítem a versenyzőt, hiszen belekényszerítem abba, hogy csak arra koncentráljon, ami szükséges a feladat elvégzéséhez. Ha mindenki menne a feje után, vagy éppen elveszne abban, amit csinál, végül nem állna össze semmiféle értékelhető eredmény. Azért is okozok stresszt, hogy felemeljem az adrenalint, és ezzel hosszú távon felvigyem a nívót.

Ez egy érdekes ellentmondás, hiszen ők már egyébként is stresszben vannak.

Igen. Ennek az a lényege, hogy a versenyzőknek érezniük kell, hogy én rakok rájuk súlyt, és nekik a legjobb tudásuk szerint teljesíteniük kell, de az egészért mégis én felelek. A teljes súlyt én viselem, és ők nem roppanhatnak össze alatta, ezért is kell mindig irányítanom, hogy éppen kizárólag mire koncentráljanak.

Mi történik, ha a csapatodból valakivel nem vagy kompatibilis?

Én úgy általában nagyon kevés emberrel vagyok kompatibilis. (Nevetés – a szerk.) A cél hogy, hogy tudjunk eredményesen együtt dolgozni.

Te magad versenyző alkat vagy?

Én mindig mindenben versenyzem. Ez egy velem született dolog. Ha én például futok, az van bennem, hogy az előttem futót le kell hagyni.

A másik legyőzése hajt?

Fontosat mondtál ki ezzel, ugyanis soha nem a másik legyőzése hajtott engem. Először is és legfőképpen magamat kell legyőznöm.

Én soha nem a másik ember lenyomásával akarok előre jutni.

Sőt, a versenyzőtársak inpirálni tudnak, és ők minél erősebbek, annál jobban ösztönöznek engem is. Ha egy versenyben mindenki jól teljesít, azzal együtt mindenki fejlődni is fog. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy mindez a másik becsben tartásával történjen, és azt gondolom, hogy elsősorban mindenkinek magát kell megverni, és nem arra koncentrálni, hogy a többiek mit csinálnak.

A győzelmet azért, gondolom, te sem utasítod vissza. Mi az az eredmény, amivel már elégedett vagy?

Hát persze, hogy nem. De a győzelem iránti vágy nem írhat felül mindent és mindenkit. Ha pedig sikerül úgy lejönnünk a pályáról, hogy tudjuk: nem biztonsági játékot játszottunk, és belül, önmagunk felé nem vallottunk kudarcot, sőt akár még élveztük is, akkor már megérte. Elsősorban nem kifelé, hanem befelé, a saját mércénknek kell megfelelni.

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram