Hirdetés
Hirdetés

„Miért nem álltam fel?” – Beszámoló egy közhelyes balatoni élményről

SZERZŐ: Kovács Bálint
2020. szeptember 11.
Szívesen írnánk, hogy a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve, de egy megtörtént esetről számolunk be, az élmény friss, és 2020-ban a Balatonnál még mindig rengeteg efféle élmény vár... Vendégszerzőnk írása.
Hirdetés

Felállni, otthagyni az üres asztalt, és fizetés nélkül távozni. Úgyse vette volna észre senki, addigra már fél órája a közelünkbe se jöttek. Ezt kellett volna tennünk.

Lassan végérvényesen véget ér az idei balatoni szezon, ami kétszeresen is rendhagyó volt: eleinte a járvány miatt kevesebben nyaraltak a tóparton, mint valószínűleg az elmúlt száz évben bármikor, utána meg a miniszterelnöki „több Balaton, kevesebb Adria”-bonmot és a határzárak miatt épp ellenkezőleg, minden eddiginél nagyobb hangsúly esett a magyar tengerre.

A hazai turizmus fellendült, az évek óta – kis jóindulattal: forradalomszerűen – fejlődő balatoni vendéglátás és gasztronómia pedig hirtelen és váratlan intenzitással vizsgahelyzetbe került: a vendéglátóhelyeknek és a bennük dolgozó szakembereknek azoknak is meg kellett mutatniuk, mit tud a Balaton, akik máskülönben nincsenek hozzászokva az itteni vendéglátáshoz.

Hirdetés

Azoknak a példamutató helyeknek, amelyek eddig is remekül működtek, itt volt a lehetőség egy-két hónap erejéig megmutatni, mit tudnak. A többieknek pedig adott volt legalább részterületeken felfejlődni a legjobbakhoz. Idén meg lehetett győzni egy egészen új közönségréteget is arról, hogy a Balatonon jó nyaralni, mert nemcsak fürdeni, de jól, jót enni is lehet.

Ezért volt számomra különösen sokkoló az a közhelyes, unalmas élmény „a többiek” térfeléről, amihez úgyis mindenkinek van egy hasonló sztorija a déli partról. Mert úgy tűnik, nincs az a világméretű kataklizma, amitől az ilyen közhelyen, unalmas dolgok megváltoznának.

Délelőtt tíz, vasárnap, Balatonlelle, végre találni egy reggelit is felszolgáló, már kinyitott éttermet. Tömeg nincs, a legtöbben még másnaposan fekszenek az apartmanban, csak két-három asztalnál ülnek a jó harmincból. Leülünk mi is. Az árak nem arcpirítóak, legalábbis a Balatonon nem, a legegyszerűbb tojásrántotta kezdődik ezer forintnál, ha már kolbász és sonka is van benne (mármint egyszerre, mindkettő), az már ezerötszáz. Öten vagyunk, öt rántottát kérünk kávéval és narancslével. És akkor azt, ami ez után jön, csak felsorolásszerűen: most jönnek a közhelyek.

Lehetséges, hogy ne csak hagymás vagy csak gombás rántottát kérjünk, hanem gombás-hagymásat? „Hát, a szakács nem örülne, úgy kéne kérni, ahogy az étlapon van.”

Öt kávét és négy narancslevet kérünk szépen. „Biztos csak négyet? Nehogy nekem aztán egy ötödikkel újra ki kelljen jönnöm!” Aztán csak három érkezik. Szólunk, hogy többet kértünk, a pincér utánanéz, majd közli, hogy sajnos nincs több. Elfogyott.

Eltelik bő negyed óra. Kijön az első kávé, a latte. Langyosnál valamivel hidegebben. Nem szidnak le, amikor visszaküldjük melegítésre, pedig végül is megtehetnék. A többi aztán legalább eleve meleg, ha nem is forró.

Eltelik negyvenöt perc. Nem történik semmi. A pincérek kedélyesek, vidámak, látszik rajtuk, hogy nincs problémájuk a helyzettel, nem érzékelik, hogy baj lenne, vagy hogy mi egyre feszültebbé válunk. Szerencsére, így legalább a jelenlévők egyik fele jókedvű, márpedig a jókedv fontos dolog.

Egy ideig megint nem történik semmi, pedig kéne. De erről később.

Bő egy óra után elkapjuk a pincért, érdeklődünk, hogy látja, úgy nagyjából, legalább tippre mikor számíthatunk a rántottákra. „Már tálalva van, mindjárt érkezik!” 

Viszonylag hamar – illetve az eddigi léptékhez képest hamar, azaz kevesebb, mint tíz perc után – tényleg megjön az első rántotta. Jéghideg. Paprika nincs hozzá, de amikor kérünk, hoznak. Paradicsomot vagy bármi mást már kérni sem merünk.

Újabb negyed óra után megjön a másik négy rántotta is, a drágábbak, a hagymásak, annak meg kell adni az idejét, ezt minden szakács tudja. Ezek már nem hidegek, viszont gyerekadagnak is picik. Szerencse, hogy egyikünknek indult a vonata, így már nem tudta megvárni a saját rántottája érkezését, négyfelé osztva legalább akad egy kis repeta. A kenyérrel sem lakunk jól: ötünkre hoztak négy szeletet és egy kis serclit. A helyi közért legalsó polcáról származik, az előre szeletelt, tartós, nejlonba csomagolt, megszólalásig kenyérre hasonlító tárgyak közül. 

Hirdetés
Megesszük. Borravalót nem adunk. A pincér nem firtatja. Mi sem.

Sajnos. Így majdnem ugyanannyi okom van saját magamra dühösnek lenni, mint az étterem személyzetére. A lényeg ugyanis a hosszú várakozás és a hideg rántotta között történt. Vagyis nem történt.

Akkor kellett volna felállnunk. Akkor kellett volna kimondanunk magunknak, ami amúgy is teljesen nyilvánvaló volt: hogy az ilyen vendéglátásra nincs és nem is lehet mentség, pláne nem, ha szinte az összes asztal üres.

Ehelyett a saját kényelmünket választottunk, minden értelemben: ne kelljen másik helyet keresni, és főleg ne kelljen kínos beszélgetést folytatni az esetleg a nyomunkba eredő pincérekkel, vagy ha nem is erednek a nyomunkba, akkor se kelljen magunkat olyan kínosan érezni, mintha mi lennénk a renitensek. Pedig nem mi vagyunk. 

Ezt kellene tudatosítania magában mindenkinek, aki épp átél egy ilyen közhelyes, unalmas történetet a Balaton partján valamelyik turistanyúzó étteremben. Hogy nem teszünk rosszat azzal, ha kimondjuk a nyilvánvaló értékítéletet. Ellenkezőleg: jót teszünk vele. Mert amíg mindenki olyan jól nevelt, amilyenek mi is voltunk, amíg mindenki kivárja, hogy másfél óra alatt kiszolgálják az ehetetlen, túlárazott étellel, majd – ha kínjában is, de – mosolyogva kifizeti a számlát, és minden reklamáció nélkül hazamegy, addig semmi nem fogja felhívni a hasonló helyek munkatársainak és tulajdonosainak figyelmét arra, hogy ez így nem mehet tovább, illetve persze eddig sem mehetett volna így.

Lehet hinni az alapvető szakmai minimumban, mint egy vallásban, de ezek az éttermek nem templomok, mert nem hívők működtetik őket: semmi sem egyértelműbb, mint hogy az ilyen helyeken nem hisznek a szakmai minimumban. A keresztes hadjárat viszont nagyon is békés dolog. Egyszerűen csak fel kell állni hozzá. Aztán továbbállni, és keresni egy működő szentélyt.

Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram