És bizony nem hiába várja. Dacára a nem régi működésnek a vendégek érkeznek is szép számmal, láthatóan hamar híre ment a helynek. Olyannyira, hogy a nyitást követően két alkalommal is ellátogattunk ide – igaz, mindkétszer hétvégén, ebédidőben –, de asztalfoglalás nélkül mindkét alkalommal szűkösen találtunk volna csak helyet. Részben azért is, mert az egykori italboltból átalakított épület kellemesen árnyékos, széles verandáján alig 30-35 vendég kaphat csak helyet egyidejűleg, így a bisztró elnevezés végén a kicsinyítő képző nem negédes gügyögés, hanem valóban a családias méretű, abszolút emberléptékű vendéglátóhely méretét is sugallja.
A hely kialakítása és berendezése egyébként ügyesen egyensúlyoz a „falusi idill” (nincs teknő és mángorló, de van zsíros-bödön és Csepel varrógép), a retro, valamint a szárított levendulás provance-hangulat között, anélkül, hogy az erőltetettnek tűnne. Hangulata egyfajta ráérős időtlenséget közvetít, ahol a nyár elnyúló melegében kvaterkázós fröccsözés mellett ízletes falatokat lehet fogyasztani baráti társagában, anélkül hogy sürgetést éreznénk a személyzet részéről arra, hogy mielőbb átadjuk helyünket a következő vendégnek. Itt érezhetően szívesen látnak minket.
Annak ellenére, hogy látogatásunkkor teltházas terheltség volt, az éttermi szerviz abszolút flottul működött, jól követte a vendégek fogyasztási tempóját. Ez azért is figyelemreméltó, mert egy alig néhány hetes működést követően a szerviz akár akadozhatott is volna. Ennek egyik záloga maga Jónás György lehet, aki „jó fogadósként” szinte egyszemélyben fogadja a vendégeket és „viszi a placcot”, minden vendéglátós rutinját és tapasztalatát felhasználva.
Asztaltársaságunk fele a házi szörpökből választ (szeder, homoktövis, ribizli), borokból azonban érdemes asztaltársainkkal közös választásra jutni, pohárban ugyanis csak a ház borát (Pántlika Pincészet, Dörgicse) kínálják. A palackos borok választéka sem túlzottan bő, hasonlóan az ételekhez bisztrósan szűk, cserébe jól áttekinthető keresztmetszetet ad 7-8 balaton-felvidéki borászat meghatározó tételeiből.
A példányonként kézzel írott étlap néhány hetente változhat, hisz a két teszt alkalmával sem teljesen azonos étlapot kaptunk. A kínálatban 3 leves, 3 előétel, 7 főétel (közte húsmenetes fogás is), és 2 desszert szerepel – épp elég ahhoz, hogy gyorsan választani tudjunk, és mindenki találjon jó eséllyel olyan fogást, amit szívesen kóstol. A főételek egyébként szinte kivétel nélkül a névadó jelképeként is szolgáló bonyhádi piros zománc kislábasban érkeznek, a bácskai rizseshústól kezdve, a zúzapörkölt-tarhonya kombón át, a resztelt kacsamájig.
Esőként jéghideg meggylevesünk érkezik, már-már a szokott módon csatos-üvegben, asztalnál szervírozva. A szűrt, karakteresen szegfűszeggel ízesített hideg meggyleveshez betéteként üde, savanykás friss meggy-„kompótot” kapunk, valamint roppanós, enyhén fahéjas habcsókot és házi bodzafagylaltot. Ez utóbbi talán a kelleténél keményebbnek, túlhűtöttnek tűnt, összességében azonban egy kifejezetten üde, friss, intenzíven gyümölcsös levest kaptunk, ötletes és harmonikus kiegészítőkkel - bíztatóan indul vele ebédünk.
A folytatásban kért kacsapástétom íze mély és gazdag, szerkezete könnyed és habosított, a hozzá társított érett, zamatos körte enyhe hőkezelést kapott. A fogás előtt kenyérkosárban tálalt bagettől függetlenül a fogáshoz klasszikus párosításként két foszlós, meleg brióst is kapunk.
Főételünk a forró kislábasban tálalt burgundi marhapofa; rusztikusan nagyobb darabokra vágott pofa-húst kapunk, amelyet hosszasan vajpuhára főztek, némi kakukkfűvel és rozmaringgal ízesítve, velefőtt gyökérzöldségekkel, burgonyával, gyöngyhagymával, valamint gazdag, bőséges szafttal kapjuk. Ez utóbbinak kellően erős karakteres íze volt. Mi a klasszikus Boeuf Bourguignon recepthez képest talán csak a vörösboros ízjegyeket éreztük bátortalanabbnak a kívánatosnál. A fogásokra jellemző itt, hogy nem a hőfokok és főzési idők tizedpontosságú beállításával készülnek tökéletesre, hanem otthonosan, szívvel-lélekkel. Az ízek valóban annyira háziasak, hogy szinte már magunk előtt látunk egy köténykés nagymamát a konyhán, évszázados családi receptekkel. Ezt az illúziónkat a pesti Bestiát és Libertét is megjárt Tóth Attila séf megjelenése oszlatja el, amikor a korlátnál vödörbe ültetett friss fűszernövényekből jön ki a konyháról néhány ágat lemetszeni.
Zárásként a kávétortát választjuk, - amit utóbb hazafelé egymás közt csak „vászolyi tiramisuként” emlegetünk – a bisztró által kínált Pascucci kávé babjának és főzetének felhasználásával készült, intenzív Arabica ízvilágú, krémes rusztikus torta szeletet kapunk, némi tejszínes ízhangsúllyal. A torta tésztájába mogyoró crocant is került, amit a pörkölt mogyoró jól kiegészít a mellé tálalt habcsókban is (úgy tűnik, utóbbit a séf előszeretettel használja több fogásban is).
A hosszúra nyúlt, beszélgetős ebédünket zárva kifejezetten jól esett a közvetlen Balaton-part zsongásától kicsit elszakadni, ahol talán egy ilyesfajta vendéglátás nem is működhetne teljesen autentikusan, ehhez kell a környezet, a hely szelleme is. A sokszor alig másfél nyomsávos, erdőn át vezető úton megtett 6 kilométer a parttól autóval nem távolság, cserébe egy emberléptékű, jópofa, hangulatos, karakteres, házi konyhát kínáló bisztróra leltünk, amely feltöltődést ad a gyomornak és a léleknek is egyaránt.
A Zománc Bisztrócska – mivel nagyon új hely – érezhetően a biztonságra törekszik. Kiváncsain várjuk, hogy idővel milyen izgalmasabb tételek jelennek majd meg a pillanatnyilag nagyon otthonos étlapon.
