Nem egy konkrét étteremtípusból indultak ki, hanem abból a hétköznapi városi jelenetből, amelyben az utcák, kávézók, erkélyek és kapualjak szinte észrevétlenül kapcsolódnak egymáshoz. A cél egy olyan tér létrehozása volt, amely inkább egy városi teraszra emlékeztet, mint hagyományos étteremre – mintha az utca egy darabját egyszerűen behúzták volna az épületbe.
Ehhez először szinte teljesen visszabontották a korábbi enteriőrt. A korábbi használatok során egymásra rakódott rétegeket eltávolították, így előtűntek a téglafalak, a nyers vakolat és az épület eredeti térarányai. A meglévő szerkezetekhez nem próbáltak új, dekoratív burkolatokkal hozzáadni, inkább meghagyták őket annak, amik: az épület múltjának látható nyomaiként. Erre a visszafogott, kissé nyers háttérre kerültek az új elemek.
Az utca hangulatát elsősorban az ablakokba szerelt kék-fehér csíkos napellenzők hozzák be. A mediterrán teraszokról ismerős vásznakat vékony rozsdamentes acélrudak tartják, így az árnyékolók szinte lebegnek a nyílások előtt. A fény folyamatosan változtatja a látványukat: a csíkok árnyékot vetnek a falakra és az asztalokra, miközben egész nap másképp rajzolják át a teret. A mennyezetre feszített, kerthelyiségeket idéző fényfüzérek este tovább erősítik az illúziót.
A bútorok kiválasztása is a hétköznapi olasz utcaképből indul ki. A fehér Monobloc szék az egyik legfelismerhetőbb darab: könnyű, olcsó, egymásra rakható, és Olaszországban éppúgy hozzátartozik a járdákra kitelepülő bárok és kávézók képéhez, mint a nyári teraszokhoz. Az Oli’s Italianóban sem akar többnek látszani annál, ami – ettől válik hitelessé.
Ezt az egyszerűséget ellensúlyozza a márvány. A vékony erezetű, csiszolt kő az asztallapokon és a bárpulton jelenik meg, és egy fokkal kifinomultabb karaktert ad a térnek. A márvány és a műanyag székek párosa jól összefoglalja az enteriőr alapvető feszültségét: a hétköznapi és a gondosan megmunkált anyagok kerülnek egymás mellé.
Az olasz gasztronómiai utalások közül a pizzakemence a leglátványosabb. A nápolyi típusú, fatüzelésű kemencét fényes, kobaltkék mozaik borítja, amely erős színfoltként jelenik meg a tégla, a beton és a kő visszafogott felületei között. A kemence így egyszerre működik praktikus konyhai elemként és az étterem egyik legkarakteresebb tárgyaként.
A kék-fehér csíkok más formában is visszatérnek. Feltűnnek a pizzásdobozokon, illetve a bár körül egymásra rakott San Marzano paradicsomkonzerveken is. A hétköznapi csomagolásokból és alapanyagokból így szinte grafikai kompozíció születik: a konzervdobozok nem elrejtett készletként, hanem az enteriőr részeként jelennek meg. A visszatérő csíkok összekötik a különböző részleteket, miközben az étterem elkerüli az olasz vendéglátás kézenfekvő kelléktárát.
Az Oli’s Italiano éppen attól olasz, hogy nem próbálja látványosan megmutatni, mit jelent olasznak lenni. Nincs túldíszített trattoria-hangulat, nincs direkt mediterrán tematika. Helyette ott vannak a teraszokról ismerős napellenzők, a fehér műanyag székek, a márványasztalok, a fényfüzérek, a pizzásdobozok és a paradicsomkonzervek. Együtt egy olyan hétköznapi utcaképet idéznek meg, amelyben az étterem és a város közötti határ szinte teljesen eltűnik.
Fotók: SHOOT ME A RIVER
Forrás: yatzer.com