A szombati teraszozásom úgy nézett ki, hogy elnéztem az egyik olyan kedves helyemre ebédelni, ahonnan a házhoz szállítás lehetőségével is éltem. Dunához közeli, kellően szellős, fősodortól távol lévő helyről van szó. Telefont nem nagyon néztem, a pillanatra figyeltem és inkább beszélgettem a felszolgálóval is, akinek az első napja volt, és örömmel vette, hogy céltudatosan rendelünk. Úgy éreztem magam, mint a buszon mindenkit megszólító hölgyek, akik csak beszélgetni szeretnének, egy jó szóért jelentkeznek — nekem is hiányzott már ez.
Az is, hogy az otthoni sufnituningolt limonádém után egy valódit igyak, hogy ne én zúzzam a jeget a legkülönfélébb módszerekkel, és tényleg, az is, hogy hétvégén valaki más főzzön. Persze, sokszor ettünk házhoz szállítva, netán az autó motorházán egy pizzéria előtt, de tudjuk, hogy nem ugyanaz. Szerettem ezt a szabadsággal átitatott ebédet, egy óra alatt meg is voltunk, majd délutánra egy sétát is beterveztem, egy esetleges kávé-kakaó-sütemény-fagyi helyszíni elfogyasztásával. Ez viszont elmaradt. Nem azért, mert ne találtam volna ínyemre való desszertet vagy italt, hanem azért, mert elképedtem a látványon és a tapasztaltakon.
A harmincas éveimben járok, sokszor ért a reggel a belvárosban, sokszor maradtunk még egy utolsó sörre, Tubira, ami már nem nagyon nem kellett volna. A klubbozások korral átalakulnak, nekem is vonzóbb egy teraszos/benti borozás, koktélbáros este, ezért nagyon is ismerem ennek a kultúráját. Sőt, szeretem is. Csak nem ebben a formában, amit 2021 áprilisán láttam.
Nem rettegek és károgok, mert mindennél jobban vártam, hogy feléledjen az egész iparág, hogy a szakemberek visszakaphassák az életüket, hogy a vendégek vendégek lehessenek. Viszont mindezt biztonságban.
Nekem arról szólt volna a terasznyitás, hogy végre nem egy, a helytől 30 méterre lévő parkban kell elfogyasztanom a vietnámi levesem, és, ha arra van kedvem, ihatok valamit egyedül, vagy egy-két barátommal egy kerthelyiségben. E helyett egy 2019-ben még általam is ünnepelt, de egy pandémia kellős közepén egyáltalán nem veszélytelen utcabálozás lett. Sok helyen egymásra tolt asztalokkal, kapacitásokat bőven túlszárnyalva.
Tisztelet a kivételeknek, mert azért látszott, hogy sokan nagyon óvatosak és figyelmesek: vigyáznak mind a személyzetükre, mind a vendégekre, és pont úgy indultak újra, amit a helyzet diktált.
Mások viszont fittyet hánytak az elmúlt egy év veszteségeire. Annyi asztalt toltak egymásra amennyit csak lehetett, mert ugye mindent lehetett. Amiért pénteken még retorzió járt, azért szombaton semmi. Szabad a gazda, aki bújt ,aki nem, csináljuk, mintha nem lenne holnap!
Fokozatosságról, átgondoltságról egy szó sem volt. Ahogy sétáltam, egyik pillanatban magamat nyugtatgattam, hogy nem lesz baj, másik pillanatban a tömeget irigyeltem, hogy ők ezt meg merik tenni velem ellentétben, öt méterrel később mérges lettem, hogy ezt mégis hogy lehet engedni, hogy két hete sebesen rohantam be a maszkomért a ház előtti beszélgetéshez, most meg fiúk ölébe a lányok üljenek.
Felemelő volt látni az életet: azt, hogy 18-19 év körüli fiatalok ültek valóban étterem teraszán, tésztát tekertek a villájukra és beszélgettek, vagy azt, hogy a napsütés felé fordítja az arcát egy kávézó hölgy, aki mellett a kutyája napozik. Öleléseket is láttam, és tányéron érkező fogásokat is. Ezek a tapasztalatok azt súgták, lehet még normális életünk!
De a hosszú hónapok profitkimaradását egy nap alatt maximalizálni akaró helyekre ugyanolyan mérges vagyok, mint a hirtelen semmibe vesző szabályokra, és a kortársaimra, akik rigmusokat skandáltak, hogy nincs is járvány.
Szeretnék szabad lenni, és nagyon remélem, hogy hamarosan eljön ennek az ideje. Ezzel együtt pedig azt is, hogy nem lesz meg a böjtje a szombati terasznyitási utcabálnak.