Múlt és jövő kapaszkodik egymásba, de a zene valóságos, mint szirén éneke ránt magával: a Pierrot kertjében vagyunk, ezüst hűtővödörben boros és pezsgős palackok koccannak egymáshoz, szinte hallani véljük a vadszőlő futását az ódon falakon.A zen jelentése: a tudat koncentrációja. Valódi, mélységes csend, tárgy nélküli meditáció – visszatérés a tiszta, eredeti tudathoz. A buddhizmusnak ezt a kelet-ázsiai iskoláját a legenda szerint maga Buddha alapította. Az a bizonyos virág, amire rámutatott, és az arra válaszul érkező felismerés mosolya indította útjára azt a „szavakon túli tanítást”, ami örökre visszhangzik a hallgatás kertjeiben.
Kószálok a várban, úgy érzem, mintha szappanbuborék lenne a fejem körül: nyárba fulladt tavasz kínlódik. Innom kell, fogalmazódik meg bennem kérlelhetetlenül a vágy. Imperatívusz. Hűs levegőre vágyom és kristályos frissességű borra. A szappanbuborék a fejem körül altszaxofon örömbe forduló panaszos sikolya nyomán hirtelen szétpattan. Hát nem éppen zen, bár altszaxofon szóló vonatkozásában akár elképzelhető: melankólia mindenekelőtt és valóság.
fotó: Kaunitz Tamás
Már tudom, hol vagyok: boltíves folyosón haladok, körülöttem egészséges mészillat, tisztaság, középkori ülőmélyedések a falban. Váratlan kitárulkozás. Ódon kert, a titkok kertje – gondolom - manikűrözött pázsit, kopott járólapok. Múlt és jövő kapaszkodik egymásba, de a zene valóságos, mint szirén éneke ránt magával: a Pierrot kertjében vagyok, ezüst hűtővödörben boros és pezsgős palackok koccannak egymáshoz, szinte hallani vélem a vadszőlő futását az ódon falakon. A természet győzelme, ahogy nekiveselkedik és legyűri a követ, a sziklát, befészkeli magát a kopott téglákba, gyökeret vernek a kacsok és kacsók…Igen, női kacsó, bár határozott, bontja a Pierrot reserve-t, a szaxofon mellé zongora társul, női énekhang köti egybe őket.
fotó: Kaunitz Tamás
Már a poharamban csillan a halovány szalmasárga cuvée: királylányka, zenith (most itt megengedek magamnak egy kis borközi tréfát a zen, a zene és a zenith lehetséges összefüggéseiről), szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, mindezeket Lőrincz György házasította össze Egerszalókon. Végre iszom. A zongoraszólam, mintha velem érezne, egyre magasabb tartományban kalimpál, üveghangok, majd hirtelen abba marad, a szaxofon levezeti, lekanyarítja, de addigra már én is csak az üres pohár alját bámulom. De még nincs vége, a nap még mielőtt elbújna, mintha meg akarná mutatni esti vörös ruháját, kibukkan, és a vadszőlőt pásztázza. A Szent Tamás furmintomnak is jut belőle. Rózsabokor tüskéjén vibrál a fény, majd arrébb húzódik, mintha sebet kapott volna – de jobb nem folytatnom ezt a gondolatmenetet, mert kapcsos emlékkönyv ízűvé válik, pedig csak a mindenben ott rejlő diszharmóniára bátorkodtam célozni.
fotó: Kaunitz Tamás
Giccsbe forduló ömlengésemnek konkrétan egy tányér étel vet gátat. Zsenge kecskegida húsa, hajdina „rizottó”, pirított édeskömény, grapefruit. Kecskére bízták. Még a furmint varázslata uralja az ízlelésemet, de jöjjön a gidahús. Eszem, közben a kert szilárd valósága egyre jobban elringat, karmos patában végződő kőfotel látványa zökkent csak ki. A titokzatos kert részletei lassanként összeállnak egésszé, ahogy a furmint, grapefruit, gida trió is összeigazodnak. Visszatér az altszaxofon motívum, amihez ezúttal somlói juhfarkot kortyolgatok: telített szomorúság, ami egyszer csak váratlan örömbe fordul. A kert most már susog, zöldjét a naplemente mélyülő vörös sugara súrolja, én meg csak iszom, már csettinteni sincs merszem, madarak teszik helyettem, egy bogár zúg el, helyét elfoglalja a szaxofon telt altja. Itt kell ülni és hallgatni, majd csak lesz valahogy.