A gluténérzékenység, gluténallergia, lisztérzékenység (más néven cöliákia, glutén-szenzitív enteropátia vagy nem trópusi sprue) egy, elsősorban a vékonybelet érintő autoimmun betegség, amely nem gyógyítható, de diétával jól kezelhető. A betegséget az egyes prolamin fehérjékkel szembeni immunológiai intolerancia okozza. Ezek a fehérjék ellenállnak az emésztőenzimeknek, majd a bélbe jutva bla bla bla…Kit érdekel. A gluténallergia egy idegesítő betegség, amely életmódváltásra kényszerít, és körülményes, örökéhes ételvadásszá tesz.
Gluténmentes életmódra váltani elméletben egyszerű. Tilos enni bármit, amiben lisztfehérje, azaz glutén van. Azok kedvéért, akiknek fogalmuk sincs, mi az, mert annyira szerencsések, hogy sosem éheztették magukat nyár elején: lisztből készül a bolognai spagetti, a kenyér, az összes péksütemény, a panír a rántott husikán, a palacsinta, a hekk is abban hempereg … kis túlzással (túlzás nélkül) minden, ami jó az életben.
A lisztallergia új téteket hoz. Ha az ember nem tartja a diétát, rövidtávon kellemetlen hasfájás, ilyen-olyan kiütések, puffadás kínozza, hosszútávon pedig beakadhat egy kis bélrák, meddőség, esetleg csontritkulás - kinek mit dob a gép. Különben szerencsésnek mondhatom magam, nincsenek a bélbolyhaim rojtokban, szükségtelen detektívmunkát végeznem apróságok, mint pl. fűszerezés miatt. Az, hogy sírva sétálok el a pékség előtt reggelente, igazán semmi.
Hogy még személyesebb vizekre evezzek, saját példámon keresztül szeretném elbeszélni, miért teher mégis a diéta kivitelezése, és mennyire nem éri meg trendkövetésből vállalni - ezen a ponton szeretném üzenni a zsörtölődőknek, hogy éljenek pirított hagymás lilakáposztás mexikói babkonzerven egy hétig, érzésre valami hasonló.
Mikor a környezetem már eleget szenvedett a nyavalygó görnyedésemtől, és a haspuffadás miatt képtelen voltam méltósággal hordani a magas derekú Levi’s 501-est - pedig hétszáz forintért turkáltam és full vintidzs, gondolom ezt mindenki át tudja érezni -, gasztroenterológushoz fordultam.
Ahhoz, hogy érzékletesen átadjam, miért sarkalatos pont a glutén, és annak elhagyása az én saját, közepesen fiatal életemben, fontos megérteni honnan jövök. Az én fejemben a liszt, ami mára szitokszó, nemhogy nem a világ sötét oldalát, de Disneylandet jelentette. A Disney-filmeket. A Disney filmek musical-betéteit. A bárányok ugrálását egy verőfényes tavaszi napon, a pszichedelikus madárcsicsergést a túlszaturált erdőben. Az én valóságom a fánkvalóság. A torta-univerzum. Én eszem meg az utolsó szelet süteményt, nekem kell udvarolni francia krémessel. Én a glutént kívánom, kérem, keresem.
Múlt idő.
Azt nem lehet mondani, hogy a diagnózis teljes meglepetésként ért, lévén az édesanyám ugyanettől a “nem trópusi sprue”-tól szenvedett, (nosztalgiával gondolok vissza tinédzserkori szemforgatásaimra: “Anyám az arc, aki leeszi a hawaii feltétet a születésnapi pizzáról...” )csak kicsit rosszul esett, hogy míg mások víkendházakat, hektár földeket, antik rökamiét, vagy rubinttal kirakott revolvert örökölnek, én extrém bélgáz képződést.
Nem az ételskála zsugorodása rémisztett meg, a liszt végülis nem egészséges (!), és az elhagyásával a minőségi táplálkozás mezejére léphetünk, ami sikkes! Nekem alapvetően nem ez jelent problémát, arról rég leszoktam, hogy vizes zsemlét egyek marha párizsivel, egy ideje felnőttem a spenóthoz, és tudok enni sárgaborsófőzeléket úgy is, ha nem egy tányér pörkölt közepén van.
A bonyodalmak nem itt kezdődnek. Hanem.
Alapvetően folyamatosan éhes vagyok, de az éhségérzetem önmagában is megváltozott. Ha például felszívódik gyomromban a rengeteg puffasztott kukoricatallér (ami az egyik backup kajám), olyan hirtelen és ellentmondást nem tűrően leszek agresszív-éhes, hogy hozzám képest a Katrina hurrikán (halottak száma 1883) lúdtollas ciróka-maróka. Ebben az állapotomban találni egy olyan helyet, ahol nem csak a barátaim, de én is ehetek, választani valamit, ami nem öl meg, és jól lakni, lehetőleg nem egy Louis Vuitton kulcstartó árából (az sok), lehetetlennek tűnik.
Arra természetesen számítottam, hogy alkalomadtán bonyolult megoldani a diétát, de arra nem, hogy bizonyos napokon inkább magamba töltöm a Szahara összes homokját kiskanállal, minthogy még egyszer elmagyarázzam egy vendéglátóipari egységben mit hogy kérek. Nagyjából két hónapja próbálom kimatekozni az új táplálékrendszert, és bár ez nem verseny, én folyamatosan veszítek. Sajnos előfordul, hogy egy darab hússal, és egy szelet (tábla) csokival zárom a napot. Arról, hogyan haladok lisztallergiától magabiztosan a cukorbetegség felé, még feltehetően rengeteg alkalmam lesz, hogy beszámoljak.
Az eddigi tapasztalataim alapján csalódottam dőltem hátra (csúsztam le a kanapén a padlóra, hogy a szoknyám a fejemen kössön ki) és világvége hangulatban végiggondoltam, hogy a diétámat lehetetlen tartani a fesztiválokon, hajnalban részegen, vasárnap (akkor minden lehetetlen) és a legtöbb étteremben, büfében, talponállóban, ételes lakókocsi-hordó-stand-kukatetőn…
De lehet, hogy mégsem..? A továbbiakban ennek igyekszem utánajárni.
