Gradiscutta amolyan tanyaközpont volt, bár manapság már inkább falucskának mondanánk. 1928-ban még inkább az előbbi. Az egyik tanya tágas kertjében körtefák hajladoztak, a körte illat mindent beterített. Már akkor sem voltak fiatal fák, viszont termésükből annál inkább bódító körte grappát készített a tulajdonos, aztán gondolt egyet és – kabáthoz a gombot – trattoriát is nyitott.Antonio, mert ő róla van szó lényegre törően a saját nevét adta a helynek, ami azóta is Da Toni néven fut. Ha jól számolom, a harmadik generáció is töretlen jókedvvel készíti a körte grappát, ami nélkül vacsora aligha indulhat. Amikor Hemingway itt járt – mert nemcsak Párizsban, Kubában és még számtalan helyen habzsolta az életet a mesterek mestere – még szerényebb épületben zajlott a trakta, de már akkor is a tornácra kitett asztalon terítettek, és a damasztot finoman szövött vadkacsa-minta különböztette meg a közönségestől. Hemingway így ír a Lignano közeli mocsarak, lagúnák vadkacsa vadászatáról A folyón át a fák közé című regényében.
„Behúzta a fejét, lapos szögben megemelte a puskát, elébe, s jól alája a második récének, aztán a lövés eredményét meg se nézve simán fölemelte a puskát, föl, föl, balra elébe a másik récének, amely fölcsapott balra, s amikor a ravaszt meghúzta, látta, hogy röptében összecsukódik a szárnya, és lehullik a csalik közé a tört jégre. Aztán jobbra nézett, és megpillantotta az első réce fekete foltját ugyanott a jégen.”
Azok a kacsák a mai napig bele vannak hímezve a damasztba, olyan diszkréten, hogy csak, aki tudja, az veheti észre, de ott vannak. Jómagam borjúpofát ettem, persze az obligát körte grappa indítással, de mások kilós fiorentínát a nyílt tűzről és vargányás rizottót. Bármi is legyen a tányéron, az nem lehet véletlen, hogy a Gambero Rosso szerint a Da Toni mindig ott van a legjobb ötvenben. Beesteledik. Hemingway nyomában lenni könnyed borzongással jár: a sustorgó körte levelek üzennek, vagy a damasztba nyomott kacsák panasza hallatszik, mindegy: könnyed bánat illatozik.
Hemingway szerint Lignano Olaszország Floridája. Valóban a nyolc kilométer hosszan nyúló félsziget aranyló homokos partjával, buja zöld vegetációjával, örökzöld fenyőivel nem mindennapi élményt nyújt. A szinte érintetlen természet és a víz közelsége, a költöző madarak paradicsoma is egyben. Vadkacsák búvóhelye. Két jellemző hang uralja a környéket: a kabócák szűnni nem akaró egyen ciripelése és hajnalban a vadkacsák csecsemősíráshoz hasonló elnyújtott kiáltásai. A kabócák mintha csak a kacsákra várnának, pedig inkább a nap első vérvörös felvillanására ritmikus, hullámzó szőnyeghez hasonlatos hangmozgásba kezdenek, míg elkapják a végleges ritmust. Onnantól egyfolytában zúg a part, a fenyves.
Nagyobb térképre váltás
A területet az egyik oldalon a Maranoi Laguna zárja, délről pedig az Adria, Velence és Trieszt között. Éppen Maranoban, a tüneményes halászfaluban néztem a messzeségbe, hogy a félszigeten ameddig a szem ellát homokos part, napernyők, és napozóágyak ezerszámra, itt pedig békésen pihenő halászhajók egymás hegyén, hátán, meg kövér albatroszok, félelmetes közelségben. Tűnődésem közepébe a déli harangszó bimm-bammol bele: a nap sugarai elviselhetetlen erővel tűznek, csak egy elkésett hajóról pakolják verítékben fürdő melósok fehér hungarocell ládákba a frissen fénylő halakat, és szórják meg azonmód őrölt jégkásával. A csatorna melletti halpiac éppen zár, haltól iszamós padlatát szorgos kezek mossák, nagyívben öntik a vizet, ami kanyart ír le a levegőben, majd földet érve magával ragadja az apró belsőség maradékokat. Odakint a félárnyékban göcsörtös tenyerű férfiak üldögélnek, majd, mintha vezényszóra történne, hullámzó léptekkel elindulnak a piac mögötti kocsmába.
Amikor gondolatban végigpásztázom a homokos partot, akkor felsejlik egy régi Lem novella, amiben a szerző számításokat végez arra nézvést, hogy egy éjszaka, vagy pontosabban egy huszonnégy óra alatt mennyi sperma ürül ki az emberekből a földkerekségen. Ha, jól emlékszem valami megdöbbentő: héttonnányi mennyiséget számol. További ilyen jellegű adatait nem idézném, mindenesetre követve a gondolatmenetet, és elnézve a strandon napozó embereket, és a bőrükre kent napozókrémek, olajok mennyiségét és az egyszeri vízbemenetelkor a vízbe olvadó zsíros kence arányát, magam is súlyos tonnákat vizionálok. Nap, mint nap.
Nem tudom, hogy a tengervíznek alapvető tulajdonságaiból adódó regenerációs képessége mekkora, de azt bizton állíthatom, hogy a zsírok csakúgy nyomtalanul nem szívódnak fel. A part mentén egy részük kicsapódik a homokra, ami amolyan természetes szűrőként felfogja, leülepíti – gondolom magam megnyugtatására, de a többi a vízben marad, néhol opálos fénytörésben, füstös kacskaringóként láthatóak.
Az utolsó gondolatok már egy maranoi halüzlet pultjánál érnek utol, ahol fasolarit, más néven Vénuszkagylót vásárolok. Aranyló barna héjú jószág, változatos 3 centitől 8 centis méretig, hálóba csomagolva. Selymes fogású, olyan, mint egy nagy kavics, megnyugtató, akár parittyába is illene, hogy elvékonyodó szélével halálos csapást mérjen Góliátra. A déli nap ereje lehet az oka, meg a görög mitológia, hogy militarista metaforába illesztettem az amúgy béketűrőnek aligha mondható Vénuszt. A kagyló mellé egy ismertető füzetet is kaptam, ami, ha jól értelmeztem, a fajta népszerűsítésére létesített szervezet gondozásában jelent meg és ódákat zeng a fasolariról, annak tisztaságáról, különleges tulajdonságairól.
Hiszen mélyen és távol a parttól, lent a homokban növekszik, minden környezetkárosító anyagtól távol. Mint majd minden kagyló a vízet szűrve táplálkozik. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, meg kell említeni, hogy az ún. „vörös dagály”, vagyis az algák vöröses „virágzása”, ami elszínezi a víz felszínét, állítólag toxikus tartalmakkal fertőzheti a Vénusz kagylót. Ezek a fitoplanktonok „virágzásuk” idején kibocsáthatnak káros anyagokat. A kis füzet erről nem tesz említést, sőt, azt gondolom, hogy éppen ezen híresztelés ellenében értekezik a kagyló kiválóságáról és 13 receptet is közöl, meg persze gyakorlati tanácsokat, hogy miként kell biztonságosan nyitni a kagylót felhasználva a levét és húsát is.
A sok tudás megöli a cselekvést, így aztán úgy döntök, hogy viszem a kagylót, és már azon tűnődöm, hogy melyik receptet készítsem el. Választásom egy spegettis változatra esik. Ringató egyenletes kabóca koncert közepette nyitom a kagylókat, vékony felén, ahol egy hajszálnyi rést érzékelek, óvatosan beillesztem a késélét, finoman beigazítom, majd tövig nyomom: könnyedén nyílik kétfelé. Korall vörös hús egyfelől és fehér osztrigaszerű entitás másfelől tárul fel. Ha nem kéne egészen apróra vagdalnom a kagyló húsát, akkor a vörös részt húsklopfolóval puhíthatnám, de így erre nincs szükség. A kagyló levét felfogom egy edényben, arra még szükség lesz, egyébként kissé zavaros, sós lé, a tenger koncentrált ízeivel.
Felaprítom a kagyló húsát, egészen finomra. Salott hagymát és fokhagymát is aprítok, szintén finomra. Serpenyőben olívaolajon dinsztelem a salottot, majd, amikor már elég szottyos, beleteszem a fokhagymát, tovább dinsztelem, majd fehérbort löttyintek rá, kis lángon hagyom elpárologni, majd belevetem az apróra vagdalt kagylóhúst, összeérlelem, beleteszek két babérlevelet, újból
felöntöm fehérborral és a kagyló léből is teszek hozzá, fedő alatt 20 percig főzöm. Leveszem a fedőt, tovább főzöm, hagyom a bor egy részét elpárologni. Sűrű, ízes ragut kapok ezen a módon, amibe beleforgatom a fogkeményre főzött tésztát. Bevált a recept, toxikus jelenségeket nem észleltem, a kabócák sem hagyták abba bódító, néhol bonyolult kánonba süppedő, a széttörhetetlen búzaszárakéhoz hasonlatos egységbe forrott ciripelésüket.
