Úgy tűnik, a törököknek a vérükben van, hogy cirkuszi mutatvánnyá fejlesszék a kiszolgálást, mint ahogy azt a szintén török származású Salt Bae esetében is megírtuk.
Olvassa el az előzményeket is! Egy gasztromém tündöklése és étteremnyitása: A Salt Bae-sztori
Lépten-nyomon feltűnnek az álnépviseletbe öltözött, harsány fickók, akik különféle trükkökkel gyűjtenek maguk köré közönséget.
Azonban nem szabad, hogy a látványos, vásári poénok eltereljék a figyelmünket a lényegről: magáról a fagyiról, mivel különleges dologról van szó.
A hagyományos török fagylalt töményebb, mint olasz testvére. Sőt, ha igazán jól készítik, egyáltalán nem is hasonlít rá. Helyi különlegességről van szó, amit valóban lokálisan lehet kóstolni. Ragacsos és rugalmas állagát a híoszi pisztáciafa gyantája, valamint egy ritka és furcsa növény, a kosbor porrá őrölt gumója adja.
Ahol a Kahramanmaraş feliratot látjuk, ott a tradíciókat követik: a fagyi és készítésének módja ebből a távoli, viszonylag ismeretlen török városból ered. A törökök viszont annál inkább ismerik a helyet, kimondva mindenki egyből a fagyira gondol. Ami nem csak a gyanta (masztik) és a kosborgumó (szalep) miatt más.
Maraş környékén kecsketejből készítik, a kecskék pedig a szennyezésmentes, tiszta levegőjű, hegyi legelőkön kamillát, illatos füveket, orchideaféléket falatoznak. Higgyék el nekem, kecske ügyben otthon vagyok: nem csak legenda, hogy ez a tej ízén és minőségén egyértelműen érződik.
Az eredeti fagyi tejszín ízű, kevés őrölt pisztáciával megszórva, késsel-villával, tányéron adják elénk. Utcai változata áldozatul esett a mutatványosoknak, akik a hagyományos török vízhordó jelmezébe, vagy a Maraş környéki népviseletbe bújva, hosszú nyelű fémlapáttal keverik-formázzák-adagolják az egy tömbbe összeállt finomságot.
Hogy minek zsonglőrködni a fagyival, amikor az önmagában is megér egy misét? Nyilván a figyelemfelkeltés miatt. Sima marketing, ártalmatlan dolog, amin mindenki jól szórakozik – talán még az is, akit épp lóvá tesz a fagyiárus.