Hirdetés

Charles Spence kutatásait kezdetben senki nem vette komolyan. Olyannyira nem, hogy 2008-ban a táplálkozástan területén végzett munkásságáért még a Nobel-díj paródiájaként ismert, úgynevezett Ignobel-díjat is megkapta, amellyel minden évben a legmulatságosabbnak vélt kutatásokat szokták díjazni.

Hirdetés

Ritkán gondolunk bele, de nem csupán a szánkkal, valamint a közismerten a szemünkkel is eszünk, hanem a fülünk is komoly szerepet visz az étkezési élményben. Az evés során ugyanis a hallásunk sokkal fontosabb szerepet játszik, mint gondolnánk.

Az evés közben hallott hangok, illetve zajok nem csak arra hatnak ki, hogy mennyit eszünk, hanem arra is, hogy milyennek érezzük az ízeket. A hangos tévé előtt ülve így hajlamosabbak vagyunk többet fogyasztani, étteremben pedig a háttérből szóló klasszikus zene hatására állítólag exkluzívabb és egyúttal drágább tételeket választunk az étlapról. A rafinált bár- és kocsmatulajdonosok pedig régóta tudják: minél hangosabban szól a helyen a zene, annál jobban fogy az alkohol.

Olvasta már korábbi cikkünket a témában? Így hatnak a zajok és a zene az éttermekben

A kutatások szerint azonban nem csupán a kívülről érkező hangoknak van jelentősége evés közben: ugyanis azok is fontos szerepet játszanak az ízélmény létrejöttében, amelyeket mi magunk adunk ki, miközben ráharapunk egy falatra. Aki már próbált meg néma csendben burgonyachipset enni, az bizonyára tudja, hogy miről beszélünk.

A szánkban és a fülünkben roppanó “hangfalatok”

Charles Spence, az Oxfordi Egyetem kísérleti pszichológusa is pont ezt a teljesen köznapi rágcsálnivalót állította kutatásának középpontjába. 2004-es tanulmányával azt igyekezett bizonyítani, hogy a chipset jóval frissebbnek és finomabbnak ítéljük meg, ha elhisszük, hogy nagyobbat roppan, amikor ráharapunk (a roppanás hangját a kísérlet alatt digitálisan felerősítették, majd fülhallgatón keresztül lejátszották a résztvevőknek).

Hirdetés

Az evés közben hallott hangok, illetve zajok nem csak arra hatnak ki, hogy mennyit eszünk, hanem arra is, hogy milyennek érezzük az ízeket. A hangos tévé előtt ülve így hajlamosabbak vagyunk többet fogyasztani, étteremben pedig a háttérből szóló klasszikus zene hatására állítólag exkluzívabb és egyúttal drágább tételeket választunk az étlapról. A rafinált bár- és kocsmatulajdonosok pedig régóta tudják: minél hangosabban szól a helyen a zene, annál jobban fogy az alkohol.

Olvasta már korábbi cikkünket a témában? Így hatnak a zajok és a zene az éttermekben

A kutatások szerint azonban nem csupán a kívülről érkező hangoknak van jelentősége evés közben: ugyanis azok is fontos szerepet játszanak az ízélmény létrejöttében, amelyeket mi magunk adunk ki, miközben ráharapunk egy falatra. Aki már próbált meg néma csendben burgonyachipset enni, az bizonyára tudja, hogy miről beszélünk.

A szánkban és a fülünkben roppanó “hangfalatok”

Charles Spence, az Oxfordi Egyetem kísérleti pszichológusa is pont ezt a teljesen köznapi rágcsálnivalót állította kutatásának középpontjába. 2004-es tanulmányával azt igyekezett bizonyítani, hogy a chipset jóval frissebbnek és finomabbnak ítéljük meg, ha elhisszük, hogy nagyobbat roppan, amikor ráharapunk (a roppanás hangját a kísérlet alatt digitálisan felerősítették, majd fülhallgatón keresztül lejátszották a résztvevőknek).

A kutatás témája és az eredmények kezdetben sem a tudományos közösséget, sem a közvéleményt nem hozták lázba. Spence 2008-ban a táplálkozástan területén végzett munkásságáért még a Nobel-díj paródiájaként ismert, úgynevezett Ignobel-díjat is megkapta, amellyel minden évben a legmulatságosabbnak vélt kutatásokat szokták díjazni.

Viccdíj ide vagy oda, voltak, akik nagyon is komolyan vették Charles Spence kutatásait.

Elsősorban az élelmiszergyártók, akik rájöttek, mekkora – pénzben mérhető – jelentősége van annak, ha nagyobbat roppan az a bizonyos burgonyachips.

Másrészt a kutatások azoknak a séfeknek a figyelmét is felkeltette, akik szívesen kísérleteztek a minden érzékszervünkre kiható főzési stílussal. Mint például a brit molekuláris gasztronómia legfontosabb alakja, az angliai The Fat Duckot vezető Heston Blumenthal vagy az egykori elBulli legendás séfje és a gasztronómia elhivatott kutatója és modern enciklopédistája, a katalán Ferran Adrià.

A sercegő szalonna és kotkodácsoló tyúkok hangja

Blumenthal egy Spence-szel közösen végzett kísérlet alkalmával híres ham&eggs ízesítésű fagylaltját egyszer úgy szolgálta fel, hogy a háttérben a serpenyőben sülő szalonna hangját lehetett hallani, másik opcióként pedig kotkodácsoló tyúkok jelentették a hangaláfestést. A sercegő szalonna hangjának hatására a résztvevő vendégek jóval dominánsabbnak írták le a desszertben lévő bacon ízét.

Blumenthal ham&eggs ízesítésű fagylaltja – Fotó: Charles Haynes / Wikipedia Commons

Az algával és tenger gyümölcsivel készült Blumenthal-klasszikus, A tenger hangja elnevezésű fogás esetében a brit séf nem bízott mindent az umamiban gazdag alapanyagokra. A 2007-ben debütált fogás mellé a vendégek egy iPodot is kaptak, amin a tenger zúgását, valamint az elszálló sirályok lehetett hallani. A tengerpartot idéző zenei aláfestés hatására az egyébként is domináns tengeri ízeket – többek között a hüvelykagylóét, angolnáét, tengeri sünét és japán hijiki algáét – így még intenzívebbnek érezték a vendégek.

Heston Blumenthal azzal kapcsolatban is végzett kísérleteket, hogy miért érezzük másként az ízeket a felhők felett. Hadd ajánljuk korábbi cikkünket a témában!

FACEBOOK TWITTER GOOGLE PLUS