A szőlő borrá változása nem csak az egyik legősibb, legszebb, és legélvezetesebb eredménnyel járó természeti folyamat, hanem alapját képezi a világ egyik legfontosabb üzletének. A borkereskedelem világméretű színpadán milliárdok és hektoliterek cserélnek gazdát napról napra, évről évre. Mindegy, hogy alapvető élelmiszernek nyilvánított folyóborról, vagy exkluzív, kizárólag gyűjtőknek szóló, palackba zárt műalkotásról van szó, a borban rengeteg pénz van. És ahol nagy a remélt haszon, ott előbb-utóbb felbukkanak azok, akik a gyors meggazdagodás reményében kiskapukat keresnek. A bordeaux-i pincék mélyén és a borgyűjtemények légkondicionált sarkaiban sötét titkok lappanganak. Ezek közül néhány időről időre napvilágra kerül, a kipattanó botrány pedig alapjaiban rengeti meg a bor világát.
Most következő cikkünkben három olyan borbotrányt mutatunk be, melyek az elmúlt évtizedekben kerültek nyilvánosságra, ügyeket, melyeknek lecsengése máig visszhangzik, és melyek megváltoztatták a borkereskedelem történetét.
Savanyú a szőlő, édes a glikol
Ausztriában az elmúlt ötven év során a borkészítés és borkereskedelem előbb pokolra szállt, hogy aztán a mennybe juthasson. A nyolcvanas években a szomszédunkban lezajló drámáról mindenki hallott, és az osztrák borról sokaknak még ma is a fagyálló szó ugrik be. 1985. augusztus másodikán az osztrák újságok címlapja harsogva rántották le a leplet Európa egyik legsúlyosabb élelmiszeripari botrányáról; a hangzatos címek szerint néhány pincészet évtizedek óta fagyállóval ütötte fel az általa készített bort.
Édes bort a polcokra
A helyzet rendkívül súlyos volt, és évtizedekre hazavágta az osztrák bor hírnevét, és a helyi termelőkbe helyezett bizalmat. De mi is történt valójában? A hatvanas-hetvenes években a nyugat-németországi bordivatot az édes borok uralták. A rizlingből készülő természetes édes borokra óriási igény mutatkozott, amit a német szőlősgazdák felismertek, és igyekeztek megfelelően ki is szolgálni. Hamar kiderült azonban, hogy nincs az a mennyiség, melyet a piac ne venne fel, ám ezeknek a boroknak a hagyományosan magas ára olykor mégis visszatartotta a vásárlókat attól, hogy leemeljék a polcokról kedvenc édes német rizlingjeiket. Ezekben az években egy másik fontos esemény is lezajlott.
Botrytis a Fertő-tónál
A háború után magára találó Ausztria frissen telepített szőlőültetvényei termőre fordultak, és 1963-ban a Fertő-tó partján megjelent a botrytis. A nemesrothadásnak és a késői szüretnek köszönhetően az osztrák pincék hamarosan telel lettek édes borral. Az osztrák spätlese borokra a német piac azonnal felkapta a fejét. Az osztrák édes borok ugyanis sokkal kedvezőbb áron kerültek forgalomba, miközben magukban hordoztak minden olyan ízjegyet és tulajdonságot, ami akkoriban egy bort népszerűvé és szerethetővé tett.
Néhány jó, botrytisben és napsütésben gazdag évjárat elég volt ahhoz, hogy a hetvenes évek végére a németországi import óriási üzletté nőhesse ki magát. Számos osztrák borász kötött fix szerződést szupermarketekkel és üzletláncokkal, melyben megállapodtak abban, hogy a német boltok évről-évre megkapják az őket megillető bormennyiséget.
A szárnyaló borbizniszbe azonban egyszer csak beleszólt a természet.
Napfény helyett fagyálló
Az egymást követő évjáratokat hirtelen tragikus évek kezdték el követni. A nyolcvanas években egymást követték az olyan a szüretek, melynek során a borászok az addig megszokott mennyiség töredékét voltak képesek előállítani. A szerződés azonban kötötte őket, a piac által kínált pénz csábítása pedig elég nagy volt ahhoz, hogy néhány borász erkölcsileg megkérdőjelezhető lépésekre szánja magát.
A fanyar, nem eléggé testes, alacsony cukortartalmú boraikat dietilén-glikollal javították fel. Ez a vegyület testet, édességet adott a boroknak, ráadásul, kóstolás, vagy hivatalosan érzékszervi próba során kimutathatatlan volt. A probléma azonban az, hogy a dietilén-glikol igencsak mérgező anyag, az ipar fagyálló-folyadékként használja fel (igaz, hogy az etilén-glikolt gyakrabban használják erre a célra), fogyasztása pedig rendkívül súlyos következményekkel járhat.
Nagy mennyiségben akár halálos is lehet, de súlyosan károsítja a vesét, májat és az agyat is. Fontos megjegyezni, hogy a vizsgált palackok rendkívül kis mennyiségű dietilén-glikolt tartalmaztak, mindössze néhány grammtöredéknyit, több tucat palackot kellett volna ahhoz elfogyasztani, hogy valaki a halálos dózisnak tegye ki magát. Legalábbis a legtöbb esetben ez volt a helyzet. Az osztrák fagyálló-botrány leghírhedtebb palackja, egy 1981-es burgenlandi Beerenauslese, azaz későn szedett olaszrizling volt. Ebből a borban 48 g/l dietilén-glikolt mutattak ki, ami azt jelentette, hogy már egyetlen palack elfogyasztása is halálos lehetett.
Kitör a botrány
A botrány kipattanását egyaránt segítették a nehéz évjáratokat követő, megmagyarázhatatlan mennyiségeket bevalló pincekönyvek, a laboratóriumi elemzések egyre pontosabb eredményei, és az olyan városi legendák is, melyekben szó esett egy borászról, aki rendszeresen indokolatlan mennyiségű fagyállót vásárolt, pedig borászatában mindössze egyetlen kistraktort használt.
A hír nagyon gyorsan bejárta a nemzetközi sajtót, a New York Times címlapon írt az pancsolásról, az osztrák borexport pedig egyetlen év alatt a tizedjére esett vissza. 45 millió liter helyett mindössze 4,5 milliót értékesítettek. Az Egyesült Királyság és Japán importtilalmat rendelt el az osztrák borokkal szemben, mérhetetlen mennyiségű palackot hívtak vissza és semmisítettek meg, a Németországban pedig a glikolt választották az év szavának. A bizalom a Német borokban is megrendült, hiszen az Ausztriában készülő bor jó részét nem palackos kiszerelésben, hanem folyóborként vitték nyugatra, ahol német címke alatt kerültek forgalomba. (Ezt az ottani bortörvények lehetővé tették, a problémát itt is a borba kevéssé illő vegyület okozta…)
Talpra áll egy bornemzet
A nagy fagyálló-botránynak azonban pozitív következményei is vannak. Az eset kipattanása után az osztrák állam nagyon alaposan átvilágította a boripart, és megalkották minden idők egyik legszigorúbb bortörvényét, valamint létrehozták az osztrák bor nemzetközi híréért felelős újjáépítő bizottságot. Munkájuk sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2001-ben végre sikerült az osztrák borok nemzetközi forgalmát visszaállítani, sőt a mennyiséget növelni. A fagyállómentes, állandó minőség pedig megkérdőjelezhetetlen. Manapság az osztrák kékfrankosok és veltelinik egyre biztosabb úton haladnak az immár megérdemelt világhír felé.
A Jefferson-palackok
A bor világára is igaz, hogy ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában nem is az. Az amerikai üzletemberek, Christopher Forbes és Bill Koch ez utóbbiról saját bőrükön győződhettek meg. 1985-ben a londoni Christie’s aukciósház árverésén feltűnt egy rejtélyes palack. A szemmel láthatóan ódon butélia felületére néhány szót és számot véstek: Th.J., Lafitte, 1787. Az aukciósház pedig nem kevesebbet állított, hogy egy olyan palackról van szó. mely nem csak a világ egyik leghíresebb bordeaux-i pincészetének borát rejti, de egykoron az Egyesült Államok harmadik elnökének, Thomas Jeffersonnak a birtokában volt.
Magas árak az árverésen
Christopher Forbes nem habozott 105 000 fontot fizetni a tételért. A szenvedélyes műgyűjtő az árverés után azt nyilatkozta, hogy a híres palackot a szintén a birtokában lévő, utolsó színházi estéjén Lincoln által használt borospoharak mellé helyezi majd el a gyűjteményében.
A döbbenetesen magas árnak hamar híre ment bor-, és műgyűjtő körökben, a Jefferson-palackok pedig hamarosan a világ legkeresettebb borai lettek. Bill Koch kapva kapott az alkalmon, amikor néhány évvel később két palackot is vásárolt egy hasonló aukción.
A kiváló borgyűjteménnyel rendelkező üzletember teljes joggal érezhette magát elégedettnek. Három borospincét is megtöltő gyűjteményét olyan palackokkal egészítette ki, melyek valódi ritkaságnak számítottak.
Bill Koch gyanút fog
Néhány évvel később jeges zuhanyként érte a hír; szeretett palackjai nagy valószínűséggel hamisak.
Koch ugyanis fel kívánta becsültetni borgyűjteményét, ennek során pedig a kérdéses üvegeket a Thomas Jefferson életével foglalkozó tudományos társaság vizsgálta meg. Ők közölték, hogy semmilyen bizonyítékot nem látnak arra, hogy a palack valóban az egykor elnök tulajdonát képezte volna.
De hogyan lehetséges ez, amikor a Jefferson-palackok hitelességéért elismert aukciós házak feleltek? Hogyan lehetséges, hogy az elismert borgyűjtő, Christopher Forbes ennyi pénzt fizet egy palackért, ha nem biztos benne száz százalékig, hogy valódi értéket vesz?
Koch feltett néhány kérdést, a csontvázak pedig sorra dőltek ki a szekrényből. Az aukciós ház elmondása szerint a borokat egy bizonyos Hardy Rodenstocktól vásárolták, aki Párizsban bukkant rá az értékes palackokra egy befalazott pincében. A dolgok kezdtek gyanússá válni.
Hardy Rodenstock hihetetlen történetei
Hardy Rodenstock nem volt más, mint a kor egyik leghíresebb-hírhedtebb borkereskedője, aki nagyszabású kóstolóeseményeiről, és szenzációs borleleteiről volt híres. Elmondása szerint egy Venezuelában tett látogatása során százládányi bordeaux-it fedezett fel egy elfeledett pincerendszerben, oroszországi útjai során rábukkant a cár elveszettnek hitt borkollekciójára, a Jefferson-palackokról pedig egy idős párizsitól értesült, aki a pincéje falában talált palackokat mélyen áron alul adta el neki.
A történelmet nem illik kiköpni
A hihetetlen történeteket Rodenstock pompás kóstolóeseményekkel kívánta igazolni, melynek során lenyűgöző borok lenyűgöző évjáratait vonultatta fel. A kóstolókon a részvételért csillagászati összegeket kellett kifizetni, így rendszeresen nagyon gazdag, de a borhoz gyakran nem igazán értő vendégek előtt kerültek kibontásra a legendás palackok. Jancis Robinson és Robert Parker, korunk két leghíresebb, Master of Wine címmel rendelkező szakembere is részt vett egy ilyen kóstolón, ám itt hozott ítéletükre némi árnyék vetül.
Egy furcsa dolgot ugyanis meg kell jegyeznünk a kóstolók kapcsán. Rodenstock ragaszkodott hozzá, hogy az ő borkóstolói során tilos a köpés. Elmondása szerint a történelmet nem szabad kiköpni. Így esett, hogy a több tucatnyi tételből álló borkóstolók végére a társaság rendkívül emelkedett hangulatba került, és a részt vevő sommelier-mesterek ítélőképessége sem volt már józannak nevezhető. A legizgalmasabb, legöregebb borokat Rodenstock pedig mindig az est legvégén szervírozta… És ez az ember kezeskedett a Jefferson-palackok hitelességéért.
Elindul a nyomozás
Koch magánnyomozót fogadott fel, hogy fény derülhessen a Jefferson-palackok titkára. Az egykor az FBI kötelékében szolgáló nyomozó igencsak alapos munkát végzett. Kiderítette, hogy Jefferson, aki valóban hatalmas borrajongó volt, és a kérdéses évjárat idején valóban Párizsban élt, levelezésében egyetlen szó sem esik a kérdéses 1787-es évjáratról. Kiderítette, hogy az elnök a monogramját mint TH:J írja, míg a palackokon a Th.J. felirat szerepel. Megtudta, hogy Hardy Rodenstock igazi neve Meinhard Görke, aki jobb társadalmi kapcsolatok érdekében állította, hogy tagja a befolyásos Rodenstock családnak, korábban pedig mint popzenész kereste kenyerét. Fény derült arra is, hogy Rodenstock egykori lakásán számos üres borospalackot és leáztatott címkét találtak, parafadugókkal egyetemben.
Kochnak ennyi elég volt, hogy immár komolyan elhatározza magát, be akarta bizonyítani, hogy Hardy Rodenstock csaló. A világ egyik első, nagyszabású borhamisítója ellen minden eszközt bevetett.
Irány a labor
A bort egy olasz laboratóriumba szállíttatta, ahol szénizotópos vizsgálatot végeztek a palack tartalmán. A minta azonban nem bizonyult túlságosan meggyőzőnek, a bor az 1783 és 1963 közötti időszak bármelyik évéből származhatott. Jó lett volna mintát venni egy másik Jefferson-palackból, Rodenstock azonban ehhez nem árult hozzá, hiszen elmondása szerint nem emlékezett, hogy pontosan hány ilyen palack is van a birtokában. A Forbes által korábban vásárolt palackról pedig kiderült, hogy az a rossz tárolási körülmények között használhatatlan. Az állítva tárolt palack dugója ugyanis kiszáradt, belepottyant a borosüvegbe, a minta így értékelhetetlenné vált.
A nyomozás azonban nem állt meg, és egy zseniális gondolat arra késztette Kochot, hogy figyelmét ne a palack tartalmára, hanem annak külsejére irányítsa. Az egykori FBI nyomozó bevetette kapcsolatait, és ballisztikai szakértőkkel megvizsgáltatta a palack felületébe karcolt betűket. Az írásról hamar kiderült, hogy nem készíthették 18. századi eszközökkel, sokkal valószínűbb, hogy egy modern ostoros maróval, vagy fogászati fúrógéppel írták őket az üvegbe…
Peren kívül
Ennyi közvetett bizonyíték már elég volt ahhoz, hogy vádat emeljenek, ám egyértelmű ítélet nem született, az ügy peren kívüli megegyezéssel zárult. Rodenstock 2018-ban bekövetkező haláláig tagadta, hogy a palackok hamisítványok lennének.
Dr Conti és a nemlétező évjáratok
Hardy Rodenstock talán az egyik első, de egészen biztosan nem az utolsó hamisítója volt a fine wine nemzetközi világának. 2016-ban a Sour Grapes című dokumentumfilm is bemutatta egy bizonyos Rudy Kurniawan munkásságát, aki az utóbbi idők egyik legnagyobb, de nem feltétlenül legzseniálisabb borhamisítója volt.
Indonéziából a borospincékbe
Az indonéziai származású Kurniawan a kétezres évek elején, az Egyesült Államokban vágott bele a borkereskedelembe, és kezdetben szép sikereket ért el az üzlet legális oldalán. Hamarosan átlagosan havi egymillió dollárt is költött különleges aukciókon, hogy impozáns gyűjteményét felépítse. Elkezdett borkóstoló-eseményeket tartani, ahol barátai és üzletfelei a Dr Conti becenevet ragasztották rá, Kurniawan ugyanis lelkes rajongója volt a legendás birtok borainak.
Nyolc magnum Lafleur
Az aukciókon azonban nem csak vásárolt, hanem el is adott. 2006-ban egy kétnapos árverés kíséretében a bordeaux-i Château Lafleur nyolc magnum (1,5l) palackját bocsátotta kalapács alá saját gyűjteményéből. Mind a nyolc palack az 1947-es évjáratból származott.
Az árverés végén Dr Conti milliókkal lett gazdagabb.
Színre lép a borász
2008-ban Kurniawan egy egész sorozatot bocsájtott árverésre. A burgundiai Domaine Ponsot pincészet Clos St. Denis nevű ültetvényéről származó, Grand cru besorolású borokat tartalmazó gyűjteményben a 1945-től 1971-ig minden évjárat megtalálható volt. A várható profit, természetesen milliók. Azonban az árverés kezdete előtt alig néhány órával egy bizonyos Laurent Ponsot felvette a kapcsolatot az aukciósházzal. A névazonosság nem a véletlen műve, Lauent a Domaine Ponsot birtok örököse, és igazgatója.
Az aukciósház legnagyobb megdöbbenésére közölte, hogy a pincészet a kérdéses területről 1982 előtt sohasem szüretelt szőlőt, sohasem készített bort.
Az árverést azonnal lefújták, Kurniawan ellen pedig vizsgálat indult. De nem csak a Ponsot-borokkal kapcsolatban merültek fel kételyek, minden korábban eladott, különleges évjáratú palackjának hitelessége kérdésessé vált. Többek között egy bizonyos Bill Koch is indított pert Kurniawan ellen, hiszen ismét kétségei támadtak a gyűjteménybe tartozó néhány palackkal kapcsolatban...
A vizsgálatok során aztán lehullt a lepel Dr Conti mesterkedéseiről. Kiderült, hogy a 2006-ban értékesített Lafleur palackok sem valódik, hiszen a Château pincekönyvéből világosan kiderül, hogy az 1947-es évjáratból mindössze öt magnum méretű palack készült, Kurniawan pedig rögtön nyolcat próbált meg elpasszolni. Kiderült az is, hogy egy korábbi, a Napa-völgyben tartott aukció során elkelt 1982-es Château Le Pin palackok sem valódik, hiába kezeskedett értük Kurniawan.
Mosogatóba áztatott borospalackok
De a legnagyobb meglepetés a Kurniawannál tartott házkutatás során érte az ügyben érintetteket. Nem csak üres borospalackok százait, frissen nyomtatott címkéket, minden híres pince nevével ellátott parafadugót találtak a helyszínre érkező nyomozók. Megtalálták Dr Conti receptkönyvét is.
Ebben feketén-fehéren ott állt, hogy kétharmad rész olcsó kaliforniai vörösből, egyharmad öreg bordeaux-iból, és egy kupicányi portóiból könnyűszerrel kikeverhető az évszázadosnak hazudott fine wine ízvilága.
Rudy Kurniawan bámulatos vegyész lehetett volna, és borértése is elismerésre méltó, hiszen nem csak sikeresen azonosította a világ legjobb és legöregebb borainak illat-, és ízvilágát, de képes volt újraalkotni is azokat. Tehetségéhez kétség sem fér, mindössze azon bukott el, hogy nemlétező évjáratok nemlétező mennyiségeit próbálta piacra dobni. Tíz év börtönre ítélték, majd a büntetés letöltése után hazatoloncolták Indonéziába.
Az általa okozott kár azonban felbecsülhetetlen. Szakértők szerint még jó pár évtizedig belefuthatunk olyan palackokba, mely nem Bordeaux patinás pincéiben, Burgundia Arany Lejtőin, hanem Dr Conti vegykonyhájában készültek.
Forrásaink voltak:
Tovább olvasok:
Dining Guide
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.