„Sziasztok gyerekek, hogy vagytok? Ez az én műsorom. Én vagyok a ti nagyapótok. Ma egy nagyon finom apollóhal-receptet készítek el” – ezek a hátsó kertben főzögető, hetvenes éveit taposó, de rendkívül fitt úriember szavai. Az állandóan mosolygó, melegszívű dadidzsi Grandpa Kitchen című YouTube-csatornája hamar népszerűvé vált, az egyik kisfilmje már túlvan a négymilliomodik nézőn.
Forrás: YouTube
Nem csoda, nagyon szeret főzni. Annál jobban, minél több embert tud megvendégelni belőle. Jobbnál jobb ételeket készít, a hagyományos indiaitól a rántott hagymakarikákig és a gigantikus pizzáig. A vezérelv az, hogy a vendégek szeressék, és lehetőleg két fahasábon meg lehessen sütni kint, a kertben, majd papírtányérokról vagy tálcáról, lehetőleg evőeszközök nélkül elfogyasztani. Az akció megfizethetetlenül értékes hozadéka a falatozó vendégek szívet melengető látványa. Azonban ez önmagában elegendő a sikerhez.
Forrás: YouTube
Mi is történik valójában? Ma, amikor 2617-szer nyúl egy átlagos felhasználó naponta a mobiltelefonjához* (külföldi adat, de nem vicc! Igen, valószínűleg ön is.), három másodperc a figyelem megragadásának korlátja a neten, és akinek a kisfilmje már két percen túlnyúló videóban pörgeti a felgyorsított felvételeket, vontatottnak számít. Szóval
ma hogy lehet három percig csak azt meredten figyelni, ahogy egy indiai öregember komótos mozdulatokkal halat pucol?
A videók az első pillanatban lenyűgöztek, de meg kellett néhány részt néznem, hogy rájöjjek: pontosan miért?
Épp apollóhal készül, sütve. Nagyapó megjelenik mezítláb a zöldben. Felbukkan a szintén ágyékkötős, kevésbé felhangolt szomszéd is. Leülnek két alacsony, műanyag sámlira, fogják az Indiában annyi helyen látható alumíniumlavórt, és egy fatuskón a bikarét, vagyis a nagy semmi kellős közepén elkezdik a munkát.
Forrás: YouTube
Profi felvételek, tiszta képek, jó snittek és kameramozgás. El nem bírom képzelni, hogy jön ez össze. Nagyapó nem sieti el, minden mozdulat a helyén van. A háttérben kakas kukorékol, valahol a nagyon vidéki Indiában vagyunk. (Pontosabban Tiruppurban, Tamil Nadu tartományban, ha ez mond valakinek valamit.)
A szeleteléssel elmegy jó pár perc, közben nincs zene, gyorsítás vagy effekt, szépen várja ki mindenki a sorát.
Minden ellen megy, amit az internetes videók figyelemlekötési idejének szabályairól valaha tanultunk, mégis lebilincselő. Valahogy a dolgok igazi ritmusát adja vissza. Az öregfiúk percekig csak csendben dolgoznak, látszik: a hal csodásan friss, a szél belezörget a mikrofonba, mégsem pörgetünk bele. Lenyűgöző a természetesség. Az idillbe egyedül egy gumikesztyű és egy spontán orrtörlés zavar be. De azt is külsős követi el.
Forrás: YouTube
A főzéshez használt eszközök a ház körül találhatóak, vagy a falusi piacon lehet beszerezni őket. Nincs előre kimért, kikészített hozzávaló, nincs összerendezettség, dizájn. A lisztet zacskóból szórja, „amennyit felvesz” módra. A tűzhely négy betontéglából áll, ami a szomszéd építkezésből maradt. Két fahasáb meggyújtva, indulhat a buli.
Minden az, aminek látszik. Ritka kincs ez ma.
A készítési fázisban a bácsin és a kevésbé szerencsés apollóhalon kívül két fiatal fiú, a szomszéd és három gyöngytyúk a további közreműködők. A fűszerek egy részét menet közben szakajtották valami bokorról, a halat a bajszos szomszéd foghatta, a szójaszósz valószínűleg a fiúk innovációja. Nincsenek válogatott eszközök, elmebaj és kapkodás a konyhában, nincs rideg maximalizmus, csak sima, kedves maximalizmus.
A forgatókönyvíró nem sokat izzadhatott, a dadidzsi tőmondatokban beszél. Nem tudni, hogy azért, mert csak ennyit tud angolul (Indiában nagyon jól beszélik az angolt), vagy egyszerűen azért, mert nem a szavak embere.
Minden kisfilm végén ennyit mond: „Szeretni. Gondoskodni. Megosztani. Íme, az én családom.” Majd egy huncut nevetés, és vége az epizódnak.