Ahogy a tavaszias időjárás beköszöntött, egyre nehezebb odabent tölteni a hétvégéket, a szabadidőt. Mintha mágnesként vonzanának magukhoz a nap sugarai, képesek vagyunk eleve perceket tölteni a nappaliba besurranó fénycsíkon. Vágyjuk a szabadságot, a boldogságot adó pillanatokat. Gyülekezés még mindig nincs, kvázi tilosban járós érzésünk van akkor is, ha meginvitáljuk a szomszédot grillezni, szigorúan al fresco, semmi benti tömörülés.
Hihetetlen, hogy már több mint egy éve tart ez az egész (kis nyári-őszi pauzával). Mindannyian ismerjük a történteket, és várjuk a megváltást. Apró örömforrásokba kapaszkodunk, amit a társaságunk hiánya elvesz, azt a hosszas telefonbeszélgetések, az olvasás, a kovásznevelés vagy a paradicsomültetés próbálja kárpótolni. Megölelni ugyan nem lehet őket és a hajnalig tartó beszélgetésekre sem kaphatóak a palánták, de nekünk mégis sokat adhatnak. Ahogy sokat ad a tavasz beköszönte is. Hiába szeszélyes ez az április, már voltunk pólóban kirándulni és a napszemüvegeket is elő kellett venni.
Ilyenkor már derekat és lábakat pokrócba burkolva ugyan, de régen teraszozni szoktunk, bevállalni a torokfájással járó jeges italokat, és keresni a lehetőséget azokra a kertekre, kiülős helyekre, ahol a legtovább süt a nap.
Most viszont nincs terasz, nincs idegesítően billegő asztalkánál elfogyasztott kávé, tányérokkal egyensúlyozás a murvával szórt belvárosi udvar vendégei között. Sokat vitatott, támadott, ésszerű és ésszerűtlen szabályok vannak. És várakozás, türelmetlenség, reményvesztettség mind a vendégek, mind a szolgáltatók részéről.
Maradnak a félmegoldások, amik így is fel tudnak értékelődni, mert annyian ki vagyunk már éhezve a jóra, a szorongásmentességre, a szebb napokra.
Kreatívak vagyunk, és megoldjuk, mindkét oldalról. A vendéglátós hamarabb kezdi meg a fagylaltszezont, tölcsérben kínálja a kávét, ablakból szendvicset ad, sétálóutcában süt pizzát, étteremből alakít delikáteszt és street food műhelyt, üdülőövezetben röffenti be a szmókert, kisbuszból adja a burgert, étterem udvarán állít fel food truckot a kirándulóknak.
Mi pedig autóba ülünk, beugrunk a helyre a munícióért, és esős időben a műszerfalon terítünk meg, hogy aztán a szósz fele a tréningnadrágon landoljon — mert ugye nem biztos, hogy van éppen kellő motiváció az átöltözéshez. Vagy átvesszük a pizzát, és hanyagul a motorháztetőre dobjuk azt, hogy amolyan olaszos hangulatban fogyasszuk el. Haladók kapcsolnak hozzá bluetooth hangfalból egy kis Adriano Celentanot és Toto Cotugnot is.
Esetleg megkeressük a legközelebbi parkot, időtől függően telepedünk le pokrócra vagy egy szimpatikus padra. Ilyenkor azért bőven lehet irigyelni Londont, Párizst, Bécset vagy Berlint, ahol sok-sok közpark vár a hasonló akciókra. Ha nincs park, akkor még mindig akadhat egy szimpatikus lépcső, pad, ahol el lehet fogyasztani a becsomagolt levest, főzeléket, szendvicset, salátát is.
Vagy választjuk a könnyen fogyasztható péksüteményt, pizzaszeletet, jó minőségű, de haladás közben is fogyasztható burgert, gofrit, hotdogot.
Bármit, ami két kézben fogva sem okoz nagyobb bonyodalmat a folyóparton sétálva.
2019-ben sosem gondoltuk volna, hogy a street food ezt fogja jelenteni. Nem azt, hogy gyorsan egy kis könyöklőn is be tudjuk dobni az ebédet, hanem azt, hogy szó szerint az utcán eszünk. Mindeközben pedig itt van az az anomália is, hogy elméletileg a közterületen levett maszkért büntethetnek, márpedig enni nehéz lenne maszkban. Ennek értelmében nem lehetne elnyalni a fagyit, elfogyasztani a pizzát vagy belekortyolni az üdítőbe sem. Szóval így állunk, utcán eszünk, próbáljuk jól érezni magunkat, amennyire lehet. De valójában nem is lehet? Nonszensz, de beírjuk a keresőbe, hogy szabad-e fagylaltot fogyasztani közterületen?
Dining Guide