A borítókép és a cikkben szereplő összes fotó csupán illusztráció.
2020 szeptemberében jelent meg a Dining Guide-on egy igen nagy visszhangot kiváltó cikk, melyben vendégszerzőnk egy kellemetlen, ám nagyon tipikus balatoni élményét írta le. Egy igazi közhelyet, ami bárkivel megeshetett volna a magyar tengernél, gyakorlatilag bármely településen, a szezon bármely szakaszában. Az én történetem egy budapesti élményen alapul, de a belváros vagy a budai lankák helyett egy mindentől messze eső, egyáltalán nem frekventált helyszínen elköltött vacsora az apropó. Egy alkalom, ami remélem megismétlődhet, igaz akkor már nem fog meglepni, és lényegében elvárásokkal érkezem majd, de hasonló érzéssel, mint amikor egy nagyon tetsző filmre akár másodjára is moziba ülünk, és nem várjuk meg a netes elérést.
A vasárnap sokaknál a rántott húsé, és a közös családi ebédeké, de alakulhat véletlenszerűen a hétvége utolsó szakasza: főzés helyett vendéglőzéssel, a kedvenc street foodos meglátogatásával, nyáron ebédnek-vacsorának beillő grillezéssel, bográcsozással. Konkrét éttermezésre nem volt se időnk, se kedvünk, inkább hirtelen felindulásból indultunk el egy, már relatíve régen, a pandémia alatt kinézett helyre, aminek elég hektikus a nyitva tartása, és tényleg, gyakorlatilag semmihez sincs közel. Miért ne alapon, éhesen, de nyitott szívvel, igazából csodára nem várva. Megnézzük, reméljük finom, aztán jövünk haza kiélvezni az álmos vasárnap maradékát — gondoltuk.
Monoton, gépies női hang diktálja a merrét, GPS nélküli időben ablakot lecsavarva, sűrűn kérdezősködve jutottunk volna el a vacsora helyszínére, hiszen olyannyira valószerűtlen ez a lokáció. Nem azért, mert csak a belső kerületekben, vagy a kialakult budai gasztrohangsúlyos könyékeken mozgunk otthonosan, és a Kökin, vagy az Etele téren túl már szédülünk a sznobériától, hanem tényleg valószerűtlen.
Érkezés után készséges felvilágosítást kapunk a kínálatról, leülünk, átböngésszük a színesre és változatosra sikerült étlapot. Rendelésünkben segít a felszolgálónk, aki látszólag több szerepet is betölt itt, mesél egy kicsit az étlapról, adagokról, ízvilágokról. Minden kíváncsiság ellenére a klasszikusoknál maradunk — mondván majd abból kiderül a hely ereje, aztán, ha valamikor még visszatérünk, jöhet a többi is. Rendelünk, várunk, mozizunk.
Izzanak a vonalak a házhoz szállítás miatt, több autó is mozog, a megszokott kiszállítós cégek helyett nagyon úgy tűnik, hogy saját emberekkel oldják meg ezt is. Többen jönnek átvenni a rendelést, és mellettünk is ülnek már a mini kerthelyiségben. Gyors és pattogós minden, de nincs sietős, siettetős érzésünk, olajozottan működik minden. Sokféle embert láthatunk érkezni és elvitel miatt gyorsan távozni is. Anyukát kisgyerekkel, 20 év alatti fiatal párt, valószínűleg műszakja lejárta után megéhezett középkorú férfit, brummogó, tuningolt kocsiból kiszálló, vastag láncos fazont, aki morózus attitűdje ellenére kedélyesen beszélget a pincérrel… később mi is váltunk pár szót. Nem először jár itt, rendelésekor hozzáteszi, hogy két változatot már próbált a választott ételből, most egy újat kóstolna.
Érkeznek a fogásaink, amik már küllemre is nagyon rendben vannak, kóstolás után pedig boldogan nyugtázzuk, hogy legalább olyan a belbecs, mint a külcsín volt. Hangosabb, elégedett véleménynyilvánításunk után csak diszkréten kérdezi meg házigazdánk, hogy minden rendben van-e. Rendben, sőt!
A nézelődés az étkezés idejére háttérbe szorul, csak szemünk sarkából figyeljük, hogy még mindig van forgalom, még mindig feltűnő a hely vendégeinek diverzitása.
És a lényeg ebben van, ebben a sokféleségben, ami a fejemben felér egy misszióval is, így, az említett kitolódott ingerküszöbök idején. Amikor már színház kell a topétterembe, hangeffektusok a fogásoknál, extrém ízkombinációk a legegyszerűbb ételeknél is.
Akkor jön egy hely, ami valószínűleg tudtán kívül, csúnya mai szóval élve “organikusan” hirdeti és népszerűsíti azt, ami jó. Azt ami finom, minőségi, truvájkodás nélkül is ütős. Nem tudunk róla, hogy nagy befektetők lennének mögötte, hogy ügynökségekkel szorosan együttműködve helyezik ki még a sószórót is. Viszont jót főznek/sütnek, őszinték, és értenek ahhoz, hogyan kell vendégül látni. S, hogy miért misszió? Mert széles körben, a legkülönfélébb emberekhez juttatják el az ételeiket, nem csak egy szűk rétegre, vagy éppen a beszédülő turistákra lőnek, hanem mindenkire, de első sorban a környéken élőkre (és persze kíváncsi kalandorokra is).
Ott, ahol nem nyílik minden bokorban fúziós ázsiai ételbár, újrahúzott magyar fogásokkal hódító bisztró, netán vegán smoothie-lébár.
És ott, ahol szintén ugyanolyan szükség van a jó, minőségi ételre, alternatívára, mint bárhol máshol.