Olasz éttermet nyitni állítólag biztos siker, ha népszerű, ismert ember adja hozzá a nevét, akkor duplasiker. A napokban nyílt a Komjádi uszoda Duna felőli oldalán, ahol már korábban is volt egy pizzeria a Tommy di Napoli. Tágas Dunára néző terasszal, mozaikcsempés pizzakemencével, piros sapkás, kötényes eredeti nápolyi pizzamesterrel, kéksapkás segéddel, akik dallamos, kissé ugatós nápolyi dialektusban beszélnek egymás közt és hangos szóval jelzik egy-egy pizza elkészültét a pincéreknek.
Odabent a Tommy di Napoliban tágas, többtermes belső fogad, nyers terméskőnek kinéző falak és egyszerű nyersfa sötétbarna asztalok, székek, egyelőre még kissé hűvös hangulatot árasztva, bár az asztalokon, ahogy gyakran Olaszországban, friss fűszernövények illatoznak cserepekben. Ha majd a pizza kemence füstje egy kissé megcsapja a falakat, akkor lesz az igazi.
Beléptemkor egy lélek sem szól hozzám, a déli órákban közel tele van a hely, többnyire, ahogy elnézem sportos kinézetű, többségében férfi közönség foglal helyet az asztaloknál, kint is, bent is. A pultnál a pizza kemence közelében találok asztalt, leülök, majd türelmesen várok. Népes pincérsereg, mintha kissé fejetlenül, kétnyelvű hangzavarban, egymást kerülgetve próbálja kiszolgálni a vendégeket. Hosszas várakozás után bátortalan kézmozdulatom nyomán megjelenik egy egyen kékinges pincér, aki kedvesen olaszul szólít, amire én félénken magyarul válaszolok, amire ő, hogy „kicsit magyar”, ezen felbuzdulva örömmel adom fel a rendelésemet olaszul, hiszen ezeknek az ételeknek olaszul cseng igazán jól a neve. Il carpaccio di carciofi, il bucatino alla siciliana, pizza napoletana. Még a sorrendet is eldöntjük közösen, majd ezek után újabb türelmes várakozás következik, mindazonáltal nem lehet nem észrevenni, hogy a személyzeten általános bizonytalanság, már-már káosz uralkodott el, távolból nézve érthetetlen mozgások, visszafordulások, hangos szóváltások, olasz-magyar meg nem értés volt érzékelhető, jellemzően egy még be nem járatott gépezet sok-sok homokszemmel a fogaskerekek között, még a csikorgását is hallani véltem.
Van időm gondolkodni Nápolyról és annak magyar vonatkozásairól, de csak néhány jut eszembe Maria d’Ungeheria Árpád-házi magyar hercegnő, nápolyi királyné, Márai persze. Aztán Nanni Loy híres Oscar-díjas filmje a Nápoly négy napja, meg természetesen Sophia Loren, aki Nápoly szülötte, és Caruso jut még eszembe. De elsőként a híres mondás, a vitatható értelmű: „Vedi Napoli e poi muori” jut eszembe, Nápolyt látni és meghalni, érdekes, hogy nekem mindig azt jelentette, hogy, ha már láttad Nápolyt, akár meg is halhatsz. Pedig rosszindulatú értelmezések szerint Nápoly rendkívül veszélyes mivoltára utal a mondás.
Persze a hely szellemének megfelelően leginkább a nápolyi pizza története foglalkoztat. Már a 16. században minden, ami lapos és kerek volt azt kis túlzással pizzaként emlegettek, bár ennek semmi köze nem volt a ma ismert pizzához. Nem volt rajta paradicsom, édes volt, cukros, gyümölcsös. A nápolyiaknak legalább annyi történetük van a pizzáról és annak eredetéről, mint nekünk a gulyásról. Az biztos, hogy a 17. században már pizzaként emlegették a lapos tésztát, amit fafűtéses kemencében sütöttek és bölénytejéből készült mozzarella volt már rajta, meg szardella, de paradicsom csak egy évszázaddal később került rá. Manapság a Vera Pizza Napoletana előírásai szabályozzák a pizzák készítését, legalább is ott, ahol komolyan veszik. Liszt, ha lehet többféle malomból, különböző őrlésű, élesztő és víz, só. Semmi más. Fatüzelésű kemence, annak a padozatára helyezve, nincs edény, 400 C fok, 2-4 perc. Ha túl vékony, akkor ropog, mint a keksz, az nem jó, ha túl vastag, akkor meg süteményszerű lesz, az sem jó. Lágy vízzel kelesztik, ez is fontos, és a nápolyi pizzának van egy kis karimája, ami kissé duzzadt és sült, de mégsem ropog.
Időközben mintha fokozódna a káosz, elém penderül egy klasszikus carpaccio, meg egy paradicsomos penne. Pincérem sietve távozik, de valahogy tudtára adom, hogy ezeket nem rendeltem, akkor elviszi a carpacciot, kering egy ideig, hogy hova is tehetné, majd újabb intésemre a pennét is elviszi. Étel nélkül maradtam. Pincéremet, aki sajnálatra méltóan zavarban van, megnyugtatom, megfogom a kezét, azt suttogom: tranquillo, non ce problema… mosolygunk.
Kisvártatva megkapom a bucatinot, vagyis a vastag metéltet szicíliai módon. Ami azonnal szemet szúr, hogy zacskós gyári parmezánnal van megszórva, ami elég szerencsétlen körülmény, több szempontból is, hiszen azt a fogyasztóra kéne bízni, hogy kér-e parmezánt és, ha igen, akkor alapkövetelmény, hogy frissen reszelt legyen. Így a tészta kissé gyári ízű, bár van rajta néhány frissen fonnyasztott koktél paradicsom, de az is lehet, hogy konzerv, ami az esetek többségében, ha DOP, akkor jobb, mint a friss. Apróbb szalonnákat is találok a tésztán, szóval még így sem kellemetlen a dolog, de semmi különös, felejthető.
Az articsóka carpaccio is megérkezik. Elsőre amolyan rusztikus kinézetű fogás, friss articsóka szeletekkel, marinált csiperkegombával, némi salátalevelekkel keverve, kissé hányaveti módon tálalva, de ami igazán feltűnő, hogy az articsókák belső sűrű szőrős membránjai mind ott hajladoznak, ami bizony elég veszélyes, gyorsan jelzem is pincéremnek, aki heves integetéseimre odajön, hogy ez molto pericoloso, amit egy pillantásra belát és azonmód el is viszi a tányért. Tudniillik ez egy bogáncs, a belső erős szőrzet mintegy a növény szívét védi, amit mindenképpen el kell távolítani, mert könnyen a torkán akadhat az embernek. A „barba di carciofi” nem ehető, lehet, hogy mégis erre utal a mondás: Nápolyt látni és meghalni.
Túljutva az izgalmon megkapom a pizzát. Szép fatálon, könnyedívelésű karimával, illatozva piroslik előttem a szemre is azonnal nápolyi illetőségű lepény. Szavam nem lehet, minden a helyén van, élénk ízű, szardella darabokkal tarkított vékony paradicsommártás, mozzarella szigetekkel, amit poétikusan „fior di latte” – nak hívnak, szebb is így: a tej virága. Olyan is, szóval a pizza kárpótol, ha nem is mindenért, de azt a reményt kelti, hogy, ha sikerül logisztikailag helyrepofozni a személyzetet, akkor még minden lehet a helyből, még jó is.