Az étel önmagában csak életben tart minket. A főzés tesz minket emberré. (Jonathan Gold)
Sokunknak eszébe juthat a párhuzam a röviddel egymás után távozott két gasztronómiai személyiség, Jonathan Gold és Anthony Bourdain munkásságát illetően. Bár Jonathan Gold a nyugati, Anthony Bourdain a keleti part, New York szülötte volt, és Bourdain az írás és szereplés mellett alapvetően szakács volt, a gasztronómiához való hozzáállásukban nagyon is közös volt, hogy
az ételeken és ízeken túl valami sokkal többről beszéltek.
Jonathan Gold írói tevékenységét a világszerte leginkább megbecsült újságírói kitüntetéssel, Pulitzer-díjjal ismerték el – az első és eleddig utolsó gasztronómiai íróként.
Los Angeles szerelmese
Az Egyesült Államok nyugati partján járunk. Jonathan Gold ízig-vérig Los Angeles-i volt, de a mondandója egyáltalán nem a város határain belül volt érvényes, a kontinensnyi ország egyik leghíresebb gasztroírója volt. Egy-egy mexikói vagy éppen ázsiai étterem tányérja felett a nyüzsgő nagyváros ízeit és lüktetését valahogy így volt képes átadni:
Egy étteremkritikus sem képes ilyen mértékben arra, hogy olvasás közben olyan érzésed legyen, mintha egy asztalnál ülnél vele. (Sue Horton)
Cselló, gengszterrap, gasztronómia
Zene és gasztronómia. Sokáig lehetne sorolni, hogy miben közös zenéről és étkezésről gondolkodni és írni. Gold pályafutásának két nagy korszakát is e két nagy szenvedélye adta. Már gyermekként maga is csellózott (álltólag igen tehetségesen), majd zenetörténetből diplomázott a kaliforniai UCLA egyetemen. Maga is zenélt, diákkorában többek között egy Tank Burial nevű punkbandában is csellózott. Az a gondolkodásmód, amelyben az elit klasszikus zenét vegyítette a rock'n'rollal, még visszaköszön a gasztronómiai munkásságában is.
Már ifjúkorában zenei újságíróként ténykedett, később pedig egy ideig Chris Burden művész asszisztense is volt, aki extrém, olykor saját testi épségét sem kímélő performanszairól híresült el. Gold a 80-as, 90-es években is még elsősorban zenei szakíróként volt ismert, rangos zenei lapoknak, például a Rolling Stone magazinnak is állandó munkatársa volt. A klasszikus zene történetében is jártas, punk-rock múltú írótól távol állt a skatulyákban való gondolkodás, a death metal is az asztala volt, de amikor Kaliforniában minden a hiphopról szólt, mélymerülést tett a zenei világ ezen szegmensében is, Dr. Dre-ről vagy Snoop Doggról.
"Jonathan Gold egy időben több időt töltött Snoop Doggal, mint a saját családjával."
Míg egy könnyűzenei írónak nem feltétlenül válik előnyére a kora, egy étteremkritikusnak annál nagyobb rálátása lesz a gasztronómiára, minél többet látott és kóstolt. Miután már évek óta módszeresen járta Los Angeles étkezdéit és éttermeit, első gasztronómiai témájú írásait a LA Weekly nevű lapban kezdte el közölni a 90-es években, 2007-ben kapta meg a Pulitzer díjat (2011-ben újra jelölték), 2012 óta pedig a patinás The Los Angeles Times gasztronómiai rovatát vezette.
Leszámolás az éttermi kritikák elitizmusával
Jonathan Gold a világ legnevesebb csúcséttermeit is megjárta, Los Angeles legjobb helyeire pedig értelemszerűen bejáratos volt. Ma már természetesnek tűnik, pedig sokáig nem volt magától értetődő, hogy az étteremkritikus sokszor misztikus figurája nem csak a legjobb éttermek szépen terített asztalai mellett jelenhet meg. Gold éppenhogy Los Angeles kis családi éttermeiben és az útszéli taqueriákban érezte magát igazán elemében.
Ő volt az egyik első olyan kritikus, aki szívesen írt Los Angeles távoli kerületeiben élő közösségek eldugott kis éttermeiről. (Nancy Silverton)
Anthony Bourdain tévéműsorait megelőzően – mint amilyen például a Fenntartások nélkül vagy a Nem séfnek való vidék – Gold volt az, aki megadta az Amerikában élő kisebbségek gasztronómiájának a nekik kijáró figyelmet és tiszteletet. Több tucat nemzeti és regionális konyha teljesen ismeretlen volt Los Angeles egy bizonyos kerületen kívül, amíg Gold fel nem fedezte a szélesebb közönség számára is.
Gold az, aki egy kis leszakadt büfét is képes feltenni a kulináris térképre.
Hatalmas házikönyvtárát majdnem 5000 darabosra becsülik. Gördülékeny, élvezetes olvasmányt jelentő, személyes hangvételű cikkeit állítólag olyan nehezen írta, hogy még szakemberhez is fordult emiatt segítségért.
A pszichológus végül megnyugtatta, hogy egy olyan termékeny író esetében, aki évi 150 ezer szót ír le, nem lehet kreatív blokkoltságról beszélni.
A határidőkkel is notóriusan hadilábon állt. Elmondása szerint néha napokon át piszmogott egy-egy bekezdéssel, majd amikor kapott egy ideges telefonhívást a szerkesztőtől, másfél óra alatt megírta a cikk hátralévő részét.
Írásain kívül a kritikus a Sundance Filmfesztiválon bemutatott, 2015-ös City of Gold című dokumentumfilmből lehet még ismerős. A gyönyörűen fényképezett filmben szubjektív szemszögből mutatta be Los Angeles gasztronómiai sokszínűségét.
A City of Gold egy színes és szeretetteljes tisztelgés azon éttermek előtt, amiket azelőtt a kritikusok figyelemre sem méltattak.
David Chang Netflixen futó Ugly Delicious című sorozatának egy epizódjában is feltűnik, amelyben a város legjobb halas tacójának erednek a nyomába.
Ugye olvasta már korábbi cikkünket? Néhány kattintással a séfek fejében – Netflix kezdőknek
"Egy dolog van, amit igazán szeretnék, hogy bevonjam az olvasókat az élménybe." (Jonathan Gold)
Anthony Bourdainről így emlékeztünk meg. Szakácsból ikonná, de nem szakácsikonná
Forrás.