A Menü számunkra történetek tucatjaival, ételekkel kikövezett személyes és kis (nagy!) magyar útkeresés. Nem is tudjuk, hogy merjük-e szakácskönyvek mellé tenni a polcon.
fotó: Glódi Balázs
Előre kell bocsátanunk, ha valami (extra) szépet és jót látunk, olykor hajlamosak vagyunk a túlzásokra. A dolgok önmagukon túli jelentésének még tovább-búrjánoztatására. A Menü ehhez kiváló alapanyag. Már messziről ordít róla. Látva a címet (ha helyesen írnánk, akkor most három pontnak kéne szerepelnie az utolsó betűn), a leheletfinom vászonborítót, nem is kell az oldalakat végigpörgetni ahhoz, hogy elkezdjük a mítoszgyártást.
Belelapozva, az értelmezési horizont a végtelenségig tárul. Számunkra a Menü olyan, a 30-as generáció lelkivilágát tükröző, receptekbe rejtett életfüzér, amely témájában mindenképpen könyvbe kívánkozik, de elbeszélő szerkezetében óvatosságra int. Akár könnyű falatnak is tűnhet, egy szebb receptgyűjteménynek, de valójában nem az. Nagy falat. Történetek tucatjaival, ételekkel kikövezett személyes és kis (nagy!) magyar útkeresés, ahol Laki Eszter, Glódi Balázs és Mihály Kamilla szerzőpáros (az u betű fölött csücsülő pontocskák) nyitnak be életekbe és terítenek szénakazalra, farönkre, utcára, varázspálca mellé, bodzabokortól átölelt hokedlire. Hogy aztán a végére kikerekedjen egy színes terülj-terülj asztalka, ahol tökre nem számít ki vagy mi vagy, hiszen a másikat ismered fel saját magadban.
fotó: Glódi Balázs
Az utóbbi évek egyik legfontosabb gasztronómiai vonatkozású könyvének látjuk a Menüt.
De még mielőtt végképp túl komolyan vennénk magunkat, második kötetért kiálltunk. Résztvevő akad bőven, de ezt a szerzők maguk is tudják, akiknek ezennel át is adjuk a szót.
[tw-divider][/tw-divider]A legjobb az volt a munkában, hogy…
Mihály Kamilla (a kötet szövegfelelőse): Három hónapon át volt, hogy heti háromszor jártunk vendégségben, a fotózásokon pedig csak fel kellett ismerni a kínálkozó körülményeket. A legkedvesebb mozzanatok ilyenkor mégis azok voltak, amikor a könyvhöz adott recepthármason túl a házigazdák egyszerűen az éhségünket kezelték, és még mielőtt bárminek nekikezdtünk volna, már a házi lekvárokat, szendvicseket dézsmáltuk.
Glódi Balázs (a kötet képfelelőse): Hogy azt csináltunk amit akartunk, úgy és abban a tempóban, ahogy mi szerettük volna. Nem volt megrendelő, nem voltak “egyéb szempontok”, egyszerűen csak dolgoztunk a magunk örömére, egymást inspirálva.
[tw-divider][/tw-divider]A legnagyobb kihívás az volt, hogy…
Kamilla: Kiadói háttér nélkül kellett kiépíteni a munkát, amiben sokszor csak tapasztalati úton jutottunk el a jó megoldáshoz, és ehhez mindenki hatványozott feladatot vállalt magára. Sokszor elmosódtak azok a szerepek, amik egy kiadói apparátusban működnek, ezért jellemző az is, hogy hárman összesen fél év alatt 20 000 feletti csetüzenetet váltottunk, egy nonstop formálódó, érlelődő folyamatban. Emellett a legfontosabb megbeszéléseink egy öreg w201-ben, az úton zajlottak, illetve magukon a fotózásokon, így mindig természetes tempóban toltuk magunk előtt az ügyet. Elég nagy kihívás volt összerakni a szereplőlistát is, hiszen nem tudtunk úgy válogatni, hogy valakinek a hiánya ne fájjon, de 300 oldal környékén muszáj volt lecsillapodni, hogy egyáltalán meg lehessen emelni, kényelmesen átlapozni, vagy főzni belőle.
Laki Eszter (a kötet grafikai felelőse): Grafikai szempontból a kihívást eleinte az egységesítés jelentette. Sokféle hosszúságú és struktúrájú recept összefésülése, a szerkezet tartása volt a cél úgy, hogy az tipográfiailag is elfogadható maradjon.
Balázs: Egyrészt összeszervezni magunkat és a munkát úgy, hogy időben készen legyünk. Másrészt én nagyon régen nem adtam nyomdába semmit, főleg nem ofszet papírra. Nehéz volt megtalálni azt a színvilágot printben, amit a képernyőn könnyen, mondhatni rutinból előállítok.
fotó: Glódi Balázs
Barátok vs. ismeretlenek
Eszter: Egy ponton túl mindenkire barátként tekintettünk, a korábban ismeretlenekre is.
Balázs: Sok olyan szereplő volt, akiket én csak áttételesen ismertem, sokat hallottam róluk, de a fotózáson találkoztunk először, teljesen ismeretlen senki sem volt, és mivel csak jó hangulatú fotózás volt, azt hiszem mindenki barát lett.
Kamilla: Az étellel könnyű azonnal feloldani ezt az ellentétet. A fotózás zárásaként több helyen kaptunk takeaway ételcsomagot, ami a lehető legkedvesebb megpecsételése volt a friss ismeretségnek is.
[tw-divider][/tw-divider]Profi szakács vs. határátlépők
Balázs: Inkább határátlépők. Aki esetleg profi, az is határátlépő, de a másik irányba.
Kamilla: Nem is a profizmus a kérdés, hanem hogy ki tekinti hivatásnak. Kevés olyan szereplő van a könyvben, akinek a főzés, vagy a vendéglátás kizárólagos elfoglaltságot jelent, és ők is a közösségben, fontos városi helyszínek megteremtésében gondolkodnak. Ugyanakkor több olyan szereplőt láthatunk, aki képzettsége szerint szakács, de nem érdekli a kanonizált gasztronómiai működés, vagy a szakmai ranglétra.
[tw-divider][/tw-divider]Dizájnkönyv vs. receptkönyv vs. arcképcsarnok
Eszter: Nem vs. hanem /. A célunk kezdettől fogva az volt, hogy a könyv egyszerre váljon használati tárggyá és sorszámozott művészeti objektté. A receptek működnek, mindenféle szájízű ember talál benne kedvére valót ideje és gasztronómiai érdeklődésének függvényében.
Balázs: Is-is. Nagyvonalú képi világgal, sok papírfehérrel, duplaoldalas, nem feltétlenül a receptekhez kötődő képekkel. Fontos a recept mögötti ember, az ő háttere és története, ezért lehet arcképcsarnok, de akkor inkább tabló, olyan tabló, ami sok év múlva is érdekes lehet, ha nem túl erős a szó, akkor korlenyomat.
Kamilla: Nem árt, ha használható, de még jobb, ha további (konyhai) ismerkedésre sarkall. De ez nem egy kivételes eset, egyre kevesebb olyan szakácskönyvet láthatunk, ami receptek ismertetésével foglalkozik, és egyre több olyat, ami az ételek vagy az étkezés kontextusát vizsgálja.
fotó: Glódi Balázs
Emlékezetes pillanat volt, amikor…
Eszter: Együtt ástuk ki a paszternákot, együtt szűrtük le a fácánlevest, tartottuk a derítőt, amikor ezredszerre néztük át, amikor leadtuk, amikor megláttuk az első printet… és amikor először megláttuk az 1000 darab bekötött könyvet. Na AZ emlékezetes volt.
Balázs: Eldöntöttük a címet, amikor kialakult a végleges szereplő sorrend, túl voltunk az első fotózáson, vagy amikor megállapodtunk a nyomdával. Természetesen meglátni a kész könyveket, aztán a bemutatón megünnepelni. De ha a munkafolyamatból kéne kiemelni, akkor az az evés volt minden fotózás végén.
Kamilla: Minden fotózás az volt, de egy izgalmas pillanatkép ezek közül, amikor például dj Mango konyhájából kilépve a feltúrt Klauzál utca kellős közepén terítettünk meg, és ehhez egy kéznél lévő fehér Lack asztalka volt a világ legindokoltabb és egyedüli kelléke. Az ezt követő munkafolyamatban: amikor késő este megérkeztünk a nyomdai gépindulásra, és a kivilágított épületből kihallatszott a nyomdagépek surrogása. És amikor ezek után odavezettek minket a gépmester asztalához, és mindhárman aláírtuk az első színbeállás után készült próbaoldalakat, majd mikor a jókötésű gépmester kissé rogyasztva kiemelte az első, több kiló próbaívet.
fotó: Glódi Balázs
Igazi feszkó volt, amikor…
Eszter: A nyomdai leadásnál én általában 5-10 évet öregszem.
Balázs: Amikor a nyomdába adás előtt két nappal kiderült, hogy az egyik résztvevőt ki kell vennünk a már nyomdakészre tördelt anyagból, mert nem sikerült megállapodni a kiadójával, és ezért az egész könyvet át kellett szerkeszteni, vagy amikor a már a meghirdetett könyvbemutató előtt egy héttel álltunk a kötészetben, és kiderült, hogy nem vagy csak nehezen kivitelezhető az a megoldás, amit kitaláltunk. Vagy amikor kiderült, hogy a sorszámozó pecsét megviccelt minket, és duplán sorszámoztunk 13 könyvet.
Ezt az albumot hallgattuk, miközben írtuk a "kritikát", szerintünk passzol: