Hirdetés
Hirdetés

Egy kozmopolita ízbékítő a konyhában - interjú Segal Viktorral

SZERZŐ: csp
2009. május 20.
Hazánk sztárséfje, bár ő ezt a kifejezést ki nem állhatja. Dolgozott Tel Aviv-ban, Jeruzsálemben, Lyonban a két Michelin csillagos Pierre Orsi kezei alatt, Amszterdamban, majd Magyarországra visszatérve a Baraka étteremben indult itthoni fúziótörténete. Aztán változott a cégér, márka lett a névből, Segal Viktorból pedig az egyik legsikeresebb hazai séf.
Hirdetés

A magyarokra általában jellemző, hogy rendkívül túlértékelik magukat, ami mögött nincs valós tudás vagy pont az ellentéte: alulbecsülik saját képességeiket, komplexusokkal küzdenek. Ez pláne érvényes, ha idegen környezetbe kerülnek. Neked külföldből bőven kijutott. Éreztél valami hasonlót? Hogyan sikerült „adaptálnod magad” Izraelre, Franciaországra, Hollandiára és bármilyen furcsán hangzik, Magyarországra?
Ha arra gondolsz, hogy valaki nem mer magyarul beszélni külföldön, akkor erre azt tudom felelni, hogy igen, találkoztam ilyenekkel, de nem ők voltak többségben. Túlnyomórészt pont az ellentétét tapasztaltam. Szinte mindenki arról számolt be a különböző állomásokon, hogy mennyire nyitottan álltak hozzájuk, amely aztán nagymértékben elősegítette a beilleszkedést, ezzel eloszlatva az esetleges félelmeket. Dolgoztam egy olyan étteremben, ahol szinte külön „jó pont számba ment”, hogy magyar vagyok, előttem már megfordultak itt honfitársaim.
Magamra vonatkoztatva a kérdést, talán, ha bizonyos helyzetekben erőszakosabb lettem volna, lehet, hogy könnyebben ment volna az adott szituáció megoldása. Aztán idővel rájöttem, hogy rosszul gondoltam, egyáltalán nem igaz, hogy a túlzott erélyesség bármit is érne. Sőt, ha utólag visszatekintek, a szelídség vitte előre a dolgokat.
Minden országban, minden helyen ahol megfordultál, valamilyen más képességedet kellett kamatoztatnod, „előbányásznod” vagy „elég volt annyi”, hogy jól főzöl?
Ez utóbbi a munkára volt elég. Viszont ahhoz, hogy jól érezd magad az adott országban - és most nem feltétlenül csak a munkahelyre gondolok-, más is kell. Ha nyitott vagy, hogy elfogadd a másikat, akkor sikeresen fogod megélni a kinti mindennapokat. 120, nagyjából 15 országból ékezett szakács dolgozott a kezem alatt a tel aviv-i Intercontinentalban. Ilyenkor érdekes dolgokra jutsz: először is arra, hogy alapvetően egyformák vagyunk mindannyian. Persze kultúránkban és ebből adódóan temperamentumunkban, munkatempónkban stb. eltérhetünk, de ezek nem lényegbevágóak. Ha ezt elfogadod és tudod mindenkiről, hogy milyen, ismered a tulajdonságait, nem lesz probléma. Egészen másképp kellett beszélnem mondjuk egy thai szakáccsal, mint egy dél-afrikaival vagy egy argentinnel. Utóbbihoz például oda lehetett menni és rákiabálni, hogy „Te, kapd már össze magadat”, egy keletinél, ha így cselekszel, ott megáll az élet, azonnal abbahagyja a munkát és még annyit sem csinál, mint előtte. Ha mindenkivel megtalálod a hangot, ami szerencsére nekem sikerült, akkor tényleg ki tudod hozni a maximumot az emberekből.
Arról nem beszélve, hogy menet közben arra is rájöttem, hogy nem szeretnék fegyelmezni. Nem akarom, hogy azért készítse el a szakácsom a fürjet pontosan úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mert retteg tőlem, hanem, mert igényes és úgy érzi, hogy ő a keze alól nem ad ki olyat, amiről egy kicsit is azt érzi, hogy nem jó. Igaz, ehhez a tapasztaláshoz meg kellett járnom Franciaországot, a maga hihetetlen hierarchiájával, ahol mindenki, aki él és mozog a konyhafőnöknek „szalutál”. Egy francia étteremben dolgozni, keményebb, mint a katonaság. Nem attól fog jól menni a konyha, mert félnek tőled. Ez nem is én vagyok. Rövid póráz nélkül ráadásul olyan dolgokat tudsz előhozni másból, melyekre korábban nem is számítottál. Sokkal lelkesebbek lesznek, többet adnak magukból.
Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy sorra hullottak ki mellőled a francia, japán stb. séfek. Mi volt meg benned, hogy Te nem estél ki a rostán, sőt egyre komolyabb elismerések értek?
Igen, valóban így volt. Ez nagymértékben növeli az önbizalmadat, persze nem úgy, hogy te mennyire jó vagy, a másik meg, milyen gyenge. Helyesen úgy hangzik ez a mondat, hogy te legalább olyan jó vagy, mint ők. Azt hiszem, hogy a kitartás a kulcsszó, na és persze az, hogy meglátszik az emberen, ha szereti, amit csinál. Ez ugye kemény fizikai munka, az idő, a pénz, amit gyakorlatilag nem keresel meg, hiszen tíz évvel ezelőtt is kereshettem volna már sokkal többet és még sem tettem akkor, mert azt mondtam, amikor úgy érzem, hogy önállósodni akarok, akkor majd fogok. Soha nem léptem előre pénz miatt. Az első tíz évem úgy telt, hogy mindig oda mentem, ahová én úgy éreztem, hogy menni akarok, mert tanulhatok, láthatok. Soha nem érdekelt, hogy mennyiért és mindezt úgy, hogy ’89-ben két bőrönddel hagytam a hátam mögött az országot, lényegében nem volt, ki támogasson. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem ott kell lennem a kinézett helyeken és tanulni. Ennyi. Eljön az a pillanat, amikor ezt ők is észreveszik. És ez nem az iszonyatos akarás. Ezen a szinten már mindenki jó, a különbség a lelkesedésed, meg a szenvedély, amit beleadsz.
Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valakiről itthon azt mondják: kitűnő szakács? Van különbség abban, hogy erre a kérdésre mit mond a külföld és mit mond Magyarország? Mi a külföld szemében a kitűnő meghatározása és mi hazánkban?
Nálunk, ha valaki pontosan bejár, megbízható és tudsz rá építeni viszonylag hosszabb távon (1 év a vendéglátásban már hosszú időnek számít), azt már úgy hívod, hogy jó szakács, holott a tényleges szakmához még oda sem jutottunk. Külföldön ez nem így van. Bizalom, minimum egy év az adott éttermekben és önéletrajz, ezek döntőek. Hazánkban ez utóbbi például abszolút nem számít, nem nézik. Nekem pedig fontos. Mostanában például egy szállodanyitással kapcsolatban rengeteg életrajzot olvasok, és azt látom, hogy ilyenek szerepelnek bennük: 2 hónap itt, 3 ott, 1 hét itt, 5 hét ott. Így könnyen összejön 15-20 munkahely 4-5 év alatt, ami mintha itthon teljesen normális lenne, pedig nem az. Magyarországon rengeteg kompromisszumra kényszerülsz, ami kint nem így van, mert eleve egyszerűbb a dolog, működik például az ár-érték arány. Rossz példa az autó, de mégis ezzel a legkönnyebb érzékeltetni: tudod, hogy mit kapsz 2 millióért és tudod, hogy mit lehet elvárni egy olyantól, ami 5 millióba kerül. Külföldön kisebb a rizikó, ha valaki demi-chefnek jelentkezik, akkor ténylegesen tudja, hogy ő mire adta be a pályázatát és annak képes lesz megfelelni. Sokat kell még tanulnunk, és most nem feltétlenül csak a szakács oldalra gondolok, tulajdonosi szinten is van mit átgondolni.
A fiataloknak csak azt a tanácsot tudom adni, hogy menjenek ki, lássanak, dolgozzanak. Fontos átérezni az adott országot, együtt lélegezni velük. Én azért éreztem nagyon jól magam Izraeltől kezdve Franciaországon át Hollandiáig, mert az összes otthon volt. És ez látszik, és nem tudják, hogy külföldi vagy. Rólam mindenhol azt hitték, hogy helyi vagyok, pedig elég sok országban megfordultam. Ez igaz Törökországra is, meg Finnországra is. Nem a mindenáron való asszimilálódni akarásról beszélek, hanem arról, hogy lejön rólad, hogy jól érzed magad, nemcsak „mintha” vagy otthon, hanem ténylegesen.
Egy kérdés erejéig kanyarodjunk vissza a távoli múltba, hol, mikor kezdődött minden? Egyáltalán hogyan fogadta a családod, hogy a fekete talár és sapka helyett fehér konyharuhát és sapkát öltöttél? Harcolnia kellett vagy simán ment annak beadása, hogy halakat szeletelsz majd és nem paragrafusokat magolsz és értelmezel?
Ez tulajdonképpen az anyai ágnak köszönhető. Három generációra visszatekintve tényleg mindenki jogász, bíró, ügyvéd. Édesapám mondjuk pszichológus. A gimnáziumban még arra gondoltam, hogy a későbbiekben vagy történelemmel vagy földrajzzal foglalkozom majd. Főzni persze mindig imádtam. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ’87-ben elindult egy szakácsképzés az érettségizetteknek. Mi történhet? – kérdeztem, maximum elmegyek két évre és utána iratkozom be az egyetemre. Nem egy nagy ügy. Itt ragadtam. Azóta végül is nem csinálok semmi mást, ami azt hiszem, nagy dolog, így 41 évesen visszatekintve. Harc egyébként abszolút nem volt a családomban a döntés miatt. Egy tanáccsal látott el édesanyám: mindegy, hogy mit csinálsz, csak az ne legyen középszerű.
Menjünk végig a munkahelyeiden, és ha kérhetném, ne csak felsorolás szintjén, hanem kíváncsi lennék arra is, hogy milyen pozitív és negatív emlékek ugranak be hirtelen egy-egy étterem felidézése közben?
Érdekes, negatív élmény nem is igazán jut eszembe, ami valószínűleg az én szerencsém. Pedig biztos voltak olyan szituációk, amikor elgondolkoztam, hogy hagyom az egészet a fenébe. Talán három ilyen ugrik be és az is mindig olyankor kísértett meg, amikor valamilyen nagyüzemszerű konyhába kerültem. A Tel Aviv-i Hilton például, ami szinte gyárként funkcionált. Sokszor napokig nem láttam a napfényt, mert már hajnali hatkor bent voltam és éjszaka jutottam csak ágyba. Visszagondolva, nagyon sokat köszönhetek a helynek, nem is beszélve arról, hogy itt ismerkedtem meg azzal az akkor nagyon fiatal séf helyettessel, aki később már az Intercontinental nyitó séfjeként áthívott magához, rögtön, mint sous chef. Közhely, de lehet, hogy azért nem jut eszembe rossz emlék, mert az idő ezt is megszépítette. Például emlékszem, amikor megkaptam Franciaországba az ösztöndíjat és mentem ki tanulni, nagyon kevés pénzem volt, naponta negyven percet gyalogoltam a munkahelyemig, ezt többször megtenni, ráadásul 16 óra munka után…Másrészről viszont ott haladtam el azok mellett a cukrászdák mellett, melyekkel kapcsolatban az életben nem gondoltam, hogy egyszer majd lesz pénzem betérni. Két évvel ezelőtt pont több itthoni séffel jártam végig újra ezt az utat és vásárolhattam végre. Macaront ettem, amit imádok. A két Michelin csillagos helyen, ahol dolgoztam, nap, mint nap készítettük, de hogy enni belőle…Annyira nem voltam bátor, hogy egyszer is megpróbáljam.
Franciaországban egyébként nagyon keveset ettünk, napi kétszer 15 percnyi lehetőségünk volt. Éjjel, Lyonban, amikor elindultam haza, ösztönösen az éjjel-nappali irányába vezetett az utam. Gondolj bele, éjszaka kekszet eszel, miközben 16 órát főzöl.
Mit tanultál Izraeltől?
Az első, ami eszembe jut, az nem is kulináris dolog, hanem a politikáról szól, tudniillik, hogy Magyarországon mennyire veszélyes, ami ezen címszó alatt zajlik. Kint szembesültem azzal, hogy mire vezethet az, amikor uszítják az embereket és pillanatok alatt vér folyhat. Ilyen tapasztalatok után erre itthon kicsit már jobban odafigyelsz és sokkal érzékenyebb vagy arra, hogyan beszélnek a kisebbségről, akár viccesen, félig komolyan. Tudom, hogy rossz kifejezés, de nagyon furcsa, hogy egyik oldalon lőnek, te meg egy hatalmas szállodában dolgozol, ezerféle országból érkezett emberrel és mennyire jól megfértek egymás mellett. Egyéni szinten nincsenek problémák, hanem azok mindig valahogy gerjesztve vannak. Azt hiszem, ezt Magyarországon még mindig nem érzik.
A másik, ami nagyon nagy élmény volt, már a kulinária szempontjából, az az, hogy egy olyan olvasztótégelybe csöppentem, ami minden szempontból lenyűgözött. Az izraeli nemzeti gasztronómia nagyjából 40 ország ételeit és hagyományait jelenti egyben. Innen indult el a fúzió iránti szeretetem. Azt hiszem ez szinte törvényszerű olyan élmények után, hogy mondjuk hétvégén délben beülsz a feleségeddel egy marokkói étterembe és kuszkuszt eszel, este pedig egy jemeni helyen, vagy egy román grillben találod magad.
Minden országnak megtanulod, hogy mi a saját íze és, hogy az miből fejlődött ki. Vegyük például a sóletet, amit ugye mi itt Magyarországon nagyon magunkénak érzünk. Kint van legalább 15-20 variációja, csak a szállodában főztünk 3 félét. Vegyük a lengyelekét: az édes, még mézet is tesznek bele, a marokkóira, tunéziaira jellemző, hogy megjelenik a humusz, az ilyen-olyan belsőségek, a csípős paprika. Naphosszat sorolhatnánk. És akkor még nem is beszéltem az iraki, arab ételekről, vendéglátásról, vagy arról az üzemi konyháról, ahol rengeteg időt töltöttünk, miközben az ott dolgozó asszonyok 100 literes kondérokból merték nekünk a jobbnál jobb ételeket.
És Franciaországtól mit lestél el?
Franciaország egészen más volt. Itt azt kapja az ember, mint amiről olvasni lehet, azaz azt a nagyon klasszikus irányvonalat, az alapokat. A hierarchiáról pedig ugye már beszéltem. Csak ismételni tudom magamat: mintha hadseregben lennél. Pierre Orsi két Michelin csillagos séf lyoni éttermében csak a „Oui, Chef” létezett.
Hollandia?
Hollandia mindig is közel állt a szívemhez, lévén, hogy a nagymamám itt nőtt föl. Sokat jártam ide gyerekként. Az impozáns Intercontinental Amstelben dolgoztam. Míg Franciaország a leg-leg-leg, addig az itteni szálloda konyhájára a korrekt jelző a legmegfelelőbb. Szépen abszolvált mindent, igazából nem tudsz belekötni, de valahogy hiányzik az a plusz. Bárók, grófok járnak ide, nagyon magas színvonalon működik, de azt hiszem a szenvedély, az a hallatlan akarás, ami Franciaország sajátja, az, ami nincs meg. Amit viszont imádtam Amszterdamban, az az indonéz konyha.
Ennyi ízből, ételből megmaradt valami abszolút kedvenc?
Ez egy rettentő nehéz kérdés, mégpedig azért mert az ételeknél legalább annyira döntő, hogy milyen kontextusba helyeződnek. Elválaszthatatlanok bizonyos élethelyzetektől, hangulatoktól, a környezettől magától és még ezer más tényezőtől. Annyi étteremben ettem, annyi helyen dolgoztam, hogy nagyon ritkán jön elő az a bizonyos, „na igen” érzés. Emlékszem, pont magyar séfekkel ettünk egy három Michelin csillagos francia étteremben és a 22. fogásnál, a desszertnél mondtam a felszolgálónak, hogy most már talán elég, mert befogadhatatlan az élmény. Mindegyik annyira jó, tányérról tányérra egyre jobb, hogy most már lehetne, hogy leállunk – kértem a pincért. Ok, semmi gond – jött a felelet és persze visszatért még egy tállal, mandarin sorbet-val. Csak kóstoljak bele – mondta. Bekaptam és egy szó jutott az eszembe: őrület. Ránéztem a felszolgálóra, abban a tekintetben benne volt minden: „na ugye”. Én pedig pillantottam: „tényleg”. Vannak ilyenek.
Harmonikus és egyszerű: ezek a leggyakoribb jelzők veled kapcsolatban mind a neten, mind a nyomtatott sajtóban. Helyesen látnak téged? Talán konyhai „filozófiádnak” az alapjait sikerült felfedezniük a vendégeknek, a szakmának?
A nagyon jó dolgok mindig nagyon egyszerűek. Ha például halat készítek, akkor az arról szóljon. Nem teszek mellé ezer más dolgot, a főszereplőn legyen a hangsúly, végtére is, azért főszereplő. Nekem nem kell a paradicsomrózsa a tányérra, elég, ha ott van egy finom mártás, meg egy hal.
A harmonikus lehet nagyon kényelmes, mondhatni már-már unalmas, de lehet izgalmas is, olyan, amely mintha kalandra hívna.
Az egyszerűség mellett törekszem arra, hogy kicsit elgondolkoztassam a vendégeket. Mondjuk, van egy hétfogásos menü, akkor legalább legyen egy olyan, ami kihívás annak, aki eszi. Ilyen például az a csokoládé-cékla fagylalt, amivel nemrég próbálkoztam. Lehet, hogy először valaki elhúzza a száját és azt mondja, „miért ez és miért azzal”, de később megvan az esély, hogy eltöpreng rajta. Elindítasz valamit, ez fontos. Vagy itt van az a smoothie, ahol petrezselymet, kiwit, répát vegyítettem. Nem azt akarom hajhászni, hogy valami olyat párosítsak össze, amiről aztán ember nem gondolta, hogy milyen jó, hanem az összetevők harmóniáját akarom előhozni. Mint a jazzben.
Milyen alapanyag/eljárás passzol leginkább ehhez a filozófiához? Van kedvenc?
Gondolom, nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy ez változik. Ami talán állandó, az az édeskömény imádatom. És talán a cékla. Szeretek tarjával főzni vagy oldalast csinálni. Egyszerű, hazai a kulcsszó. Utóbbi nem mindig teljesül, mert olykor rettentő nehéz beszerezni a megfelelő alapanyagot, sőt, szinte lehetetlen. Jó oldalast például az utóbbi hónapokban nem sikerült itthon találnom, Ausztriából hozattam. Rántott borjúfej, a rántott szeletet ezzel váltom ki. Ecetes krumpli saláta isteni hozzá.
Ha megjelenne egy nemzetközileg is ismert séf a konyhádban és arra kérne, hogy készítsd el azt az ételt, amely egyenlő Segal Viktorral, mit csinálnál?
Ez is attól függ, hogy mikor-mit érzek éppen annak. Most például a tarját. A Stand Bisztróban ezt mostanában paradicsomos káposztával tálaljuk. Persze kicsit másképp, mint a megszokott. Friss, sűrű paradicsomról és finoman ropogós káposztáról van szó.
Maradva ennél a teoretikus séfes példánál: ki kopogtasson az ajtódon?
Nagyon sok séfet szeretek, de mivel a fúziós konyha a kedvencem, ezért kitüntetett figyelemmel vagyok Susur Lee munkássága iránt. Ez egyébként rettentő érdekes, mert pont az ellentétét csinálja, amit én, hiszen ő egy hongkongi séf, aki Torontóban főz. Én pedig egy európai szakács vagyok, aki a távol-keleti ízeket csempészem be az európai konyhába. Lee a kínai eredetű ételeibe fúzionálja az észak-amerikai konyhát. Magyar alapanyagból, maximum három féléből készítenék valamit úgy, hogy a tányéron találkozzanak a közel és távol-kelet ízei a mieinkkel.
Az étterem átalakítós műsor mellett mostanában a Stand Bisztró kapcsán került rivaldafénybe a neved. Milyen éttermet szerettél volna létrehozni a Standdal?
Megvolt az alapkoncepció és a tulajdonosok azzal kerestek meg, hogy ehhez hozzá tudok-e tenni valamit. Rengeteg felkérést kapok, de csak azokat vállalom el, melyeknél érzem, hogy van bennük valami, jó sülhet ki a dolgokból, és ahol nem csak addig akarják, amíg beszélnek róla. A Standnál azt tetszett meg, hogy nagyon egyszerű konyhát vizionáltak a tulajdonosok. A fentebb említett ételek, a paradicsomos káposzta stb. sosem születtek volna meg, ha nincs ez az új hely. Az étteremhez találod ki az ételeket, ez egy új dimenzió. Ehhez képest a herceghalmi szálloda, amivel mostanában sokat foglalkozom, megint nagyon más. Egy business hotelről van szó, ahol fel kell építeni egy teljes konyhát.
Pontosan milyen szerepet töltesz be a Stand életében?
Elsősorban tanácsokat adok, de olykor beállok és, ami kezdetben lényeges: ott vagyok velük. Hétfőn együtt kezdjük a hetet az aktuális menüvel a konyhában, ők innen folytatják, este visszamegyek, megkóstolom, figyelem a vendégek reakcióit.
Mint említetted, olykor homlok egyenest mást várnak el tőled. Könnyen tudsz egyik „világból” a másikba átlépni?
Nem zavarodik össze az ember. Ha a Stand Bisztróban vagy, akkor a Stand Bisztróban vagy. Olyan szinten kizársz minden mást, hogy a többi eszedbe sem jut. Koncentráció kérdése az egész. Ilyenkor megszűnik körülötted a világ. Ezt gyakran észre sem veszed. Sajnos.
Saját étterem, egy esetleges „Segal 2.”?
Hetente legalább három helyre megyek nézni, hogy hol lehetne. Tehát ezen dolgozom mindenképpen. Erre az évre a nagy vágyam, hogy megtaláljam az ideális helyszínt.
Ha hazai séfekről esik szó ilyen-olyan fórumon, akkor általában a te neved is szóba kerül. Tévéműsorokban tűnsz fel, látszólag szívesen nyilatkozol. Többen ’A’ magyar sztárséfnek titulálnak, miközben alapvetően szerénynek, visszahúzódónak tűnsz, aki jobban érzi magát a konyhában, mint a rivaldafényben? Mit gondolsz erről, hogyan egyezteted össze a két énedet?
Sztárséf? Már ez a szó is elborzaszt. Bárhogy is néz ki, nem szeretem a szerepléseket. Én csak főzök. A nagy étteremalakítást is csak azért vállaltam, mert tényleg arról volt szó, hogy a konyhákat kell jobbá tenni. Tehát lényegében tanácsadást vállaltam, amit egyébként is csinálok. A műsorból ugyan nem mindig derült ki, de tényleg hihetetlen munkát fektettünk egy-egy étterem konyhájába. A legfantasztikusabb az egészben, hogy hihetetlen lelkes emberekkel találkoztunk. Ez megint azt jelzi, hogy Magyarországon annyi nyitott szakács van, aki csak arra vár, hogy lásson, hogy mutassanak neki valamit.
Azt hallottam rólad, hogy imádod a filmeket? Fókuszálsz a mozis nagy zabálásokra vagy minden jöhet?
Nem, nem, persze, hogy nem csak olyan mozikat nézek, ahol a gasztronómia van a középpontban. Imádom Truffaut alkotásait és Robert Altman produkcióit. De mégis az egyik kedvencem az Étel Ital Férfi Nő Ang Lee-től és mostanában szerettem A Csirke, a hal és a királyrákot is. Ezek ugye kulináris mozik.
Abban a kiváltságban volt részed, hogy néhány sztárt megvendégelhettél az éttermeidben. Sorolnál neveket? Meg voltál illetődve? És az főztjeidtől ők meg voltak illetődve?
Tudom, hogy nem szabadna ilyet mondanom, a nagy részüket igazából nem érdekelte, hogy mit kap. A nagyon nagy sztárok rendkívül rigolyásak. Három szem tengeri sóval szeretné a zöldbabot, aztán abból nem enged. Akinek mégis imádtam főzni, az Faye Dunaway volt, Clinton és Antonio Banderas is hálálkodott, Melanie Griffith már problémásabb, Harvey Keitel kedves és közvetlen. Klassz dolog főzni nekik, de semmivel sem több, mint egy átlagember elé valami jót letenni. Nem érzem attól jobban magam, ha Angelina Jolie mondja azt a főztömre, hogy jó, mintha mondjuk egy nem sztár házaspár teszi ugyanezt. Sikerélményben ugyanaz a kettő.
A legnehezebb és paradox módon talán a legkönnyebb kérdés: mit szeretsz a szakmádban?
(nevet) Először az jut eszembe, hogy mit nem. A könyvelőmmel leülni. Komolyra fordítva a szót, talán az azonnali visszajelzést, ami szerencsére most már Magyarországon is egyre gyakoribb. Nem fogják vissza magukat a vendégek és ez jó, mert ebből rengeteget lehet tanulni. Ha nem dicsérnek vagy nem panaszkodnak, akkor nem tudok jobb lenni, fejlődni.
UPDATE:A Stand egy év működés után, 2010 májusában bezárt. Segalnak továbbra sincs saját étterme, ellenben számtalan projektben közreműködik, szakácskönyvet ír, tanácsadást vállal.

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram