Hirdetés
Hirdetés

Egy apa-fiú beavatás volt, amikor apámmal először grillezhettem – Gianni mesél

SZERZŐ: DiningGuide
2020. június 21.
Úgy döntöttem, hogy most szakítva a cikksorozoatban megszokottokkal, nem egy olasz ételről, alapanyagról vagy tájegység ízeiről mesélek nektek, hanem az emlékeim mellett manapság „nem divatos” gondolatokat is megosztok veletek.
Hirdetés

A világ ma ünnepli az apják napját, de Olaszországban hagyományosan március 19-én, Szent József napján tartják, és ott egy katolikus ünnepnek számít. Én azt gondolom, hogy nem a pontos dátum számít, és szerintem mindenkinek vannak olyan napok az évben, ami az ő személyes anyák vagy apját jelenti...

Ma, amikor annyi család nem tud egyben maradni, vagy ha egyben is marad, olyan nagy rohanásban élnek az emberek, hogy alig látják egymást, egyre nagyobb nosztalgiával gondolok vissza a saját gyerekkoromra. Ennek persze most személyes okai is lehetne az életemben, és persze a kor is teszi... Az idő előrehaladtával egészen más megvilágításba kerülnek apró, hétköznapinak tűnő események.

Hirdetés

Mint tudjátok az észak-olaszországi Lombardia régió egy kis településén születtem, egy kis településről. Mondhatjuk, Gallarate már egészen kis koromban „kicsinek” bizonyult számomra, eleven gyerek voltam, sok borsot törtem a családom orrom alá. Már ötévesen a szomszéd településen „adtak le” a szüleim, beadtak például kosarat fonni, csak hogy lekössék a túlzsüzsgő energiáimat.

Fotó: Liz Mayer

Apa nélkül mit érnék én?

Nekem úgy hozta a sors, hogy a nagyapáimat sajnos nem ismerhettem. Legtöbbet a nagymamáimnal és az édesanyámmal lehettem együtt, akiktől annyi szeretetet és odafigyelést kaptam, amennyit gyakran meg sem érdemeltem! Ezért is volt hatványozottan fontos szerepe apámnak, aki egy szigorú, vallásos, tiszteletet parancsoló, de szeretni nagyon tudó ember.

Amikor kamaszkoromban, igazi álmodozóként kitaláltam, hogy felnőttként bárt akarok nyitni, összevonta a szemöldökét, és azt mondta:

éjjel csak az ördög van fent, nappal élünk, fiam.

Ahogy mondtam, nekem a legfőbb felnőtt társaságomat a nagymamáim jelentették, akik igazi nagymamaként mindenbe bevontak. Velük már kiskoromban együtt süthettem. Ma már mosolygom rajta, hogy valószínűleg több kárt csináltam nekik süteménykészítés közben, mint hasznot, de türelemmel vették a „segítségemet”

Amikor édesapám először engedett „tűzközelbe”, azt szó szerint értem. A svájci határhoz közel éltünk, és a családomnak volt egy kis hegyi víkendháza. Itt mindig kint sütögettünk, és amikor apám először engedett maga mellé, hogy vele együtt süthessek húst, ez az élmény belém égett. Ekkor éreztem azt kamaszként először, hogy már nem kisfiú vagyok.

Hirdetés

Azt asztalt nem szabad lenézni!

Azokat az alapelveket, amiket a vendéglátásban is képviselek, szintén tőle kaptam, habár ő ezt nem szándékosan, mint későbbi szakácsnak és éttermesnek adta nekem. Számára ezek nem gasztronómiai, hanem életelvek voltak.

Elképzelhetetlen lett volna nálunk az, ami manapság megy. Az ágyban enni, vagy tévé előtt... Nálunk otthon az ebéd és a vacsora is szent volt. Aki otthon volt (és nem munkában), az tisztességgel asztalhoz ült.

Megtiszteltük ezzel egymást, azt is, aki az ételt főzte, és magát az ételt is.

Az étel tiszteletét megtanította a családomnak a két világháború és az utána következő nehéz, válságos időszak emiatt. Rengeteget, szinte erejükön felül dolgoztak a felmenőim, úgyhogy nálunk az ételnek nagy becsülete volt. Ami a tányérra került, annak el kellett fogynia.

A másik, amit belénk neveltek, hogy az ételt és a készítőjének a munkáját mindig meg kell köszönni, vendégségben pedig hangosan megdicsérni az ételt. Ugyanezt az udvariasságot plántálták belénk,

ha trattoriába mentünk: türelem a pincérek és a konyha munkája felé,

ezek betartására mindig felhívták a figyelmemet a szüleim.

A közös étkezésekkor én mindig apám mellett ültem, és nálunk nem lehetett csak úgy felugrani az asztaltól. Miután megköszöntük, az ő engedélye kellett, hogy asztalt bontsunk. Tudom, hogy ma már ez talán túl szigorúnak tűnhet. Nekem akkor ez volt a természetes. Ez volt a családunk rendje, és számomra ez nem egy kívülről rámerőltetett szabály volt, hanem belülről, tiszteletből fakadt. Talán mindennek együtt köszönhetem azt is, hogy a vendéglátáshoz magam is így állok, és számomra a közös asztal és az étel szent. Ebben az őrült, változó világban egy érték, amire mindig számíthatunk. 

Köszönöm, hogy elolvastátok, és ne feledjétek:
olaszul l’enni jó!
Legyetek jók!
Gianni
Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram