Csernus Imrével a legtöbben a televíziós műsorokban, esetleg az előadásain találkozhattunk. Régóta már, hogy az ország északkeleti részében új életet kezdett, és több vendéglátóhely is kötődik a nevéhez. Aki azonban nem csak egri éttermét-kávézóját, a komoly forgalmat bonyolító, főtéri Depresso-t ismeri, hanem járt a noszvaji Csendülőben is, a doki egy egészen más arcát ismerhette meg. Családtagjaival együtt viszik a helyet, amelynek hirtelen nehéz is meghatározni a műfaját. Talán így tudnánk leginkább visszaadni: lehet jókat eszegetni, lehet jókat iszogatni, a kertjében pedig senki nem fog ránk szólni, ha akár el is szenderedünk a pázsiton.
Mindeközben, ha nem szólítják el máig is gyakorolt, a pszichológiához kapcsolódó teendői (szervezetfejlesztő tréner, sportcsapat coach, előadó), ott találjuk Noszvajon. Amikor mi érkeztünk, a Csendülő udvarán éppen egy tekintélyes adag kápiapaprikát sütögetett, ami természetesen a vendégek későbbi élelmezésére szolgált.
Nem feszélyezi önt, hogy a Csendülő vendégei – ki jobban, ki kevésbé leplezve – lesik önt itt, miközben az étterme kertjében tevékenykedik?
Csernus Imre: Annak idején, amikor közismert lettem, egy idő után megtanultam úgy közlekedni az utcán, hogy messzire fókuszálok, és kizárom a fürkésző tekinteket. Emiatt az utcán saját barátaimat sem ismerem meg.
Nem tűnhet emiatt esetleg egyesek szemében beképzeltnek?
Én már rég megtanultam, hogy egy emberrel van elszámolnivalóm, és az én magam vagyok. Ha én nem érzem magam beképzeltnek, és tudom, hogy mit miért csinálok, akkor egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol rólam.
Amit most csinál itt, a Csendülőben, rengeteg fizikai munkával jár. Nem hiányzik önnek, hogy doktor úrnak szólítsák, és ebben a minőségében dolgozhasson?
Azért nem hiányzik, mert rengeteg más tartalommal töltöttem meg az életemet azóta. Mindeközben dolgozom a női magyar vízilabda-válogatottal, cégeknél végzek krízisintervenciókat. (Múlt héten pedig bejelentették, hogy új tanácsadóműsora is lesz az interneten – a szerk. megj.) Mindemellett nekem nem derogál a munka. Ez a rengeteg kápiapaprika is rám vár.
Az egri Depressóban feltűnően pörgős, laza a csapat, a Csendülő egy egészen más tempó.
A csapat megcsiszolása kulcsfontosságú. Erre mi nagyon nagy hangsúlyt fektetünk. A két hely viszont két másik világ. A Depresso-ban, Eger főterén brutális forgalmakat csinálunk. Profi séf viszi az éttermi konyhát, aki korábban Olaszországban és Ausztriában dolgozott. A Csendülő itt, Noszvajon egész más. A kávépörkölő mesterünk ennek ellenére azt mondja, hogy a kávéigényünkkel sok pesti helyet megverünk, pedig 2000 fő sem lakja a falut.
Az ön neve vonzza ide a látogatókat?
Ötödik éve vagyunk nyitva, szájról szájra terjed a hírünk, egyre több a vendégünk. A feleségemmel úgy szoktunk fogalmazni, hogy ez itt a mi kiterjesztett otthonunk. Jó pár vendégünk mondta már, hogy ezek az ételek nem házias, hanem házi kaják. Több pasinál láttam, hogy felnőtt, meglett ember létükre könnyeket csalt a szemükbe a főztünk. Sokan mondják, hogy „ez most olyan volt, mint egykor a nagymamámé.” Láttam, ahogyan megérintik őket az emlékek. Ha ilyen élményt tudunk adni, akár egy paprikás krumplival, akár egy süteménnyel, azért érdemes szerintem csinálni.
Valóban ilyen volt az étel. Ki a szakács?
A feleségem és az ő testvére. Ez tényleg családi vállalkozás.
Ha ez itt az önök kiterjesztett otthona, mi történik, ha egy vendég nem tud viselkedni benne?
Történik ilyen is. Odamegyek, és szólok. Nyíltan, egyenesen, egyértelműen.
Belefér ez a vendéglátásba, rászólni a vendégre adott esetben?
A vendéglátásban? Kulcsfontosságú. A vendéglátás nem azt jelenti, hogy a szolgájának kell lennem valakinek. Teljesen téves elképzelés, hogy ha én valahol vendég vagyok, a pénzemen megvehetem a pincért is. Ez nem így van. Nálunk egész biztosan nem. Egymás tiszteletének alapvetőnek kell lennie.
De nyugtasson meg, hogy nem a hírhedt „csernusos” stílusban
A legtöbb ember azt hiszi, hogy én mindig úgy beszélek, ahogy anno hallotta tőlem a televízióban. Ez egy sztereotípia. Sok ember nem veszi észre, hogy én az adott helyzetben viselkedtem úgy. Kizárólag olyan helyzetekben, amikor az udvarias kommunikáció nem működött. Akkor valóban tempót váltok. De ez itt igazán nem jellemző.
Nem láttunk a faluban táblát, hogy merre találjuk a Csendülőt. Szándékosan van ez így?
Nem csak a faluban, hanem a kapuban sincsen kitéve tábla. Nincs kiírva kint, hogy Csendülő. Gondolkodtam anno, hogy kitegyek táblát, de én hiszek benne, hogy nem ezen múlik. A kezdetekkor Segal Viktor volt a segítségünkre. Itt voltunk bent vele, már működött a Csendülő, és csak néztük, ahogy haladnak el az emberek, akik nem tudták, mi van bent. Volt gasztroújságíró is, aki szólt emiatt nekünk. Én ennek ellenére kitartó voltam, és nem tettem ki táblát. Jó két évet kellett várnom, hogy felfedezzenek minket az emberek.
Egy vendéglátóhely minden szerelem mellett igen nagy részben vállalkozás is. Miért voltál a saját üzleted rontója?
Mert én hittem benne. Ehhez hit kellett, és türelem. Én ugyanis azt vettem észre, hogy ha nyílik egy új hely, és azt te bereklámozod, azzal felkelted az emberek érdeklődését, és odarohannak, mert az új mindig izgalmas. Ha egyszerre sok ember terhel meg egy olyan csapatot, aki azt akkor még nem feltétlenül tudja megcsinálni, azzal óhatatlanul fokozhatod az elégedetlenek táborát. Én ezt nem akartam, és ez nem is illik mihozzánk. Azt szerettem volna, hogy ha valaki betér, és jól érzi magát nálunk, majd tovább adja. Ezzel együtt azt is teljes mértékben elfogadom, ha nem érezte jól magát, és azt adja tovább.
Meg szokta nézni a vendégértékeléseket, pontszámozásokat?
Soha. Tiszteletben tartom azt is, ha valaki ötösre, és azt is, ha egyesre értékel minket. Megtartani egy adott szintet, amit én a fejembe vettem, az számomra sokkal fontosabb, mint azt nézegetni és kommentálni, hogy ki hogyan értékel minket. Én a saját mércémnek akarok megfelelni.
Dining Guide A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.