Környezete ne tévesszen meg senkit: a Chianti Étterem mint sziget csempészi be Toszkánát a veszprémi lakóövezetbe. Határozott, kigondolt stílus, bár nem annyira egyedi, egy jól prosperáló gasztronómiai vállalkozás koronája. Napi ajánlat, rövid, célzottan, de nem öncélúan ajánló étlap. A szó szebbik jelentésében értett olasz konyha itthon kevésbé ismert részeivel, néhol keveredve a magyar ízekkel, alapanyagokkal, szezonális ajánlatokkal. Törekvő, változatos, megbízható, gondos felszolgálás olaszos természetességgel.
Elutasítjuk a kedves invitálást a beltérbe, a friss tavaszi levegő ellenére maradunk inkább a teraszon. A felszolgálót azonban nem tudjuk se meglepni, se kizökkenteni, mire feleszmélnénk, fel is van terítve az egyik csupasz asztal, igaz, a teríték már kis olaszos lazasággal kerül elénk. És hamarosan a tökmagolajjal kikevert tejföl is köszöntőfalat gyanánt, mellé friss, olívával és szárított paradicsommal készített házi kenyérrel. Ami olyan ízletes, kívül ropogós, belül puha, hogy egyszerűen nem tudjuk megállni, hogy ne ürítsük ki az egész kosarat.
Napi ajánlat és étlap várja a Chiantiban a vendégeket, rábeszélni viszont nem akarnak minket semmire, úgyhogy innen is, onnan is válogatunk az étkezéshez. A muflon raguleves első olvasatra kicsit egzotikusnak hangzik, és bár minden juhok ősatyjának országbeli eredetét nem firtattuk, a környéken előfordulhat vadon élő csapatban, és mondjuk a Chianti azon hely érzetét kelti, amelyik nagy gondot fordít a beszerzésre, és nem köt felesleges kompromisszumokat. De bárhonnan is érkezett a hús, tiszta levessel van dolgunk, visszafogott fűszerezéssel, amely hagyja érvényesülni a húst és jellegzetes vad ízét. Ráadásul a ragu jótékony homálya ellenére igenis finomabb falatok kerülnek bele a tányérjainkba, rágós, inas részek nincsenek, csak puha és omlós húsrészek.
Céklás vadnyúlderelyével folytatjuk, taleggio mártással kísérik. Ízlésesen, minimalista művésziességgel tálalják. A cékla markáns, karakteres, túlontúl roppanós talán. A tészta puha, a vadnyúlból viszont hiányzik a kellő karakter és határozottság. Kissé semleges, a különlegessége számunkra nem jelentkezik. A taleggio kétségkívül vonzóbb így, mintha sajtmártásként kerülne a tányérra, ezért nem lehetünk elég hálásak az étteremnek: selymes, viszont visszafogott, állagra megfelelő és ízletes. Az ízesítésre használt olaj helyére teszi a hangsúlyokat, a méretes és szép szarvasgomba szeletekről már nem is beszélve.
Főételnek sertésszűz érkezik rozmaringgal, a tányéron mellette borjúbríz és szarvasgombás rizottó. Utóbbi rántva, az arancinik rokonaként, csak itt golyó helyett érme formában, akár előételnek is szívesen elfogyasztottuk volna. A borjúbríz puha, rég ettünk már, és külön öröm, hogy így meglepetésként jelenik meg. Amúgy is ritka itthon, mint a fehér holló, s mint a borjúbríz elkötelezettjeinek kicsiny tábora, repes a szívünk. A mangalicánál meg kell állni, ízes, finomra sült, belül puha, és olyan határozott, tiszta sertés íze van, hogy nem lehet kérdés: kivételesen jó hentessel dolgozik együtt a Chianti séfje.
Desszertnek brownie-t rendelünk ibolyás fagylalttal, visszafogott, de jellegzetes, tavaszi virágokat felidéző íze van a fagyinak. A brownie illedelmesen a háttérben marad, nem törekszik a fagylalt elnyomására.
A Chianti már több éve képviseli magabiztosan a jó értelemben vett magyarországi olasz éttermek követendő példáját. Ha egy olaszországi gasztrotúráról nem is mondunk le miatta, minden hétvégén nem fogunk Itáliába utazni: a Chiantiba azonban nyugodtan megfordulhatunk gyakrabban is.
